Kinetográf

A Hud egy négyszereplős családi dráma az amerikai életérzés mentén, a modern kisvárosi western díszletei között, gyöngyörű fekete-fehér képekben elmesélve, melynek máig ható erejét a feszes rendezésen és remekbe szabott cselekményen kívül elsősorban a nagyszerű színészi teljesítmények adják (különösen Paul Newman ikonikus alakítása), így a film igazi csemege az efféle míves darabok szerelmeseinek.

Nem tudom, rajtam kívül volt-e valaki annyira elvetemült, hogy belenézett az Eurovíziós dalfeszt döntőjébe, de e bűnös élvezet évről-évre fontos és meglepő tanulságokkal szolgálhat a fejlett kritikai érzékkel rendelkező, efféle finomságokra fogékony, de alapvetően mégis perverz ízlésű nézőknek. Igazi bűnös élvezetről van ugyanis szó, aki pedig érteni akarja a mai tévés gagyi fogalmát, annak mindenképp meg kell próbálkoznia a show-val, így ráadásul évről-évre lépést tarthat a sógiccs burjánzásával is: idén a mérhetetlenül puccos világítás, a tükörsíma színpad, a mindig szédületesen forgó és zoomoló kamera (nagytotálból bele a szerencsétlen énekes szájába), az elállíthatatlan szélgép és a balfék műsorvezetők nagyszerűen demonstrálták, hogyan kell közszolgálatilag puccos csilivilit csinálni az erre még vevő népeknek (aki vélethetően a tévéileg még "feltörekvő" országok átlagnézőiből, nyugat-európai korosodó középosztályából és az alja-pop iránt valamiért mindig fogékony fiatalokból áll össze). Élmény volt látni, mit értenek ma az "élő, nagy páneurópai zenés showműsor" fogalmán...

Nem tudok nekrológot írni és persze nem is az én tisztem, de tegnap döbbenten olvastam, hogy ismét egy nagy színész távozott közülünk és ezzel egy újabb életműre került pont - ezért egyszerűen muszáj arról írnom, mit jelentett számomra Dennis Hopper. Mert valamit jelentett és mostmár ezt mindig ezt fogja jelenti. Sajnos.

Az ember egy jó film kedvéért szívesen teszi félre tudományos és/vagy obsukurs műveltségét és adja át magát a gyöngyvászon önmaga teremtette logikai világának. Ha rendesen meg van csinálva a mozi, akkor a néző nem akad fenn még az olyan dolgokon sem, ha szőröstalpú törpék vulkánokhoz visznek gyűrűket vagy ha asztmás, fekete maszkos őrültek építenek a múltban egész fémbolygókat. Ha ugyanis egy film felépíti a saját logikáját és azt jól használja, akkor a néző szívesen vesz részt a játékban, legyen az bármilyen hajmeresztő is. E tétel talán legjobb példája épp az időutazós film, hiszen az ilyen alkotások természetüknél fogva annyi logikai buborékot bugyogtatnak fel, hogy ebbe jobb nem belegondolni, legtöbbször azonban a szórakoztatás vagy a dráma szent oltárán megbocsáthatóvá válik mindez és az időugrálás is mélyebb értelmet nyer.

Nos, Az időutazó felesége épp e fentebb kifejtett tételek nagyszerűen cáfolatát nyújtja, amennyiben az alkalmazott időutazással csak a néző idegeit borzolja, a benne felépített logika pedig egyszerűen semmire nem jó. Én amúgy teljesen nyitott voltam (de komolyan!) és elfogadtam, hogy a csávónak olyan génhibája (!) van, amely miatt véletlenszerűen ugrál az időben (a film szerint a kronogénje rendellenes...no comment). Még azt is megmésztettem, hogy valamiért néha egy erdőbe kerül, néha meg random helyekre és még azon sem akadtam fenn, a környezete vajon mindezt miért veszi ennyire lazán tudomásul. Ez ugye egy mese, bármi lehet, de akkor mégis elkezdtem kiakadni, amikor ennek az egésznek semmi értelme nem kerekedett azon kívül, hogy Erik Bana pucér seggét bámuljuk...

Az Anthony Zimmer egy stílusos, egyszeri fogyasztásra szánt ki-kicsoda thriller a Közönséges Bűnözők és a Thomas Crown ügy nyomdokain, mely ugyan a forgatókönyv vékonysága miatt nem éri el az említett patináns elődök színvonalát, de mégis jól demonstrálja a franciák Hollywooddal szembeni versenyképességét, hisz a film olyasmit tud nyújtani a nézőnek, ami még az amcsiknak sincs: a Cote D'Azur és Sophie Marceau bájait!

Ma jön a Szex és New York mozfilm második része és ennek kapcsán szeretnék megosztani néhány keresetlen gondolatot erről az egész szingli-jelenségről, különös tekinttettel arra, hogy én miért nem fogom soha a büdös életben megnézni ezt a filmet...Persze a mozi vélhetően egy tisztességes iparosmunka, a főbb problémám nekem mégis inkább azzal van, hogy a filmet vélhetően nagyon sok ember fogja megnézni és ezek egy jelentékeny része majd cool-dolognak fogja tartani a sorozatból/filmből fakadó életérzést - pedig az nagyon nem király!

Amúgy én teljesen liberális ember vagyok és felőlem mindenki azt csinál az életével, amit csak akar: ha szingli akar lenni és a Szex és New York által sugallt életet akarja élni, ám legyen! Az sem zavar, ha emiatt a világ jelentős része Szabó Patríciává válik és végül jelentős népességcsökkenés indul be, ez még hasznos is! Nincs is azzal semmi baj, ha az emberek egy jól körülhatárolható csoportja más értékeket választ, mint én - ezt hívják kultúrális különbségnek. A baj inkább ott kezdődik, ha ez a szingli-csoport elér egy olyan kritikus tömeget, hogy az általa képviselt életvitel már az én életemre is kemény kihatással van - ezt már nyilván nem hagyhatom szó nélkül.

Titokzatos lakó egymondatos:

Hasfelmetsző-feldolgozás a modern thriller kötelező elemeivel, de a csavarok és a kidolgozatlan figurák bedöntik a történetet, amelyet a félszívű rendezés és a biztonsági színészi alakítások sem tudnak kihúzni a logikátlan marhaság kategóriájából így a film végül nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

Nemrég azt a feladatot kaptam, hogy válasszak ki és cincáljak teljesen szét egy két-három perces filmjelenetet. Ebben persze a legnehezebb talán épp magának az alapanyagnak a helyes megválasztása, hisz bármely szabadon választott filmrészletet szét lehet ugyan elemezni, de nagyon sokat értelmesen beszélni/írni csak olyanról lehet, amely minden tekintetben elsőrangú. Épp ezért én a kérdést úgy fogtam fel, hogy keresem a filmtörténet egyik legjobb jelenetét...

Az összes szar klisé a 80-as évekből egy helyen...
Remélem soha nem ismétlődik meg az ízlésterror évtizede!

Az apokalipszis ismét népszerű, jönnek a meteorok, a fotonöv meg a klímaváltozás és persze foshatunk amiatt is, hogy a maják lusták voltak továbbvésni a kártyanaptárukat - a moziban meg mindig is baromi jól mutattak a kiégett felhőkarcolók és a semmibe vezető poros utak, így hát semmi akadálya a világvége filmek újabb döpingjének! Az Éli könyve alkotógárdája nem is aprózta el ezt a dolgot és Hollywoodban is úgy gondolták, ámen; így hát a kedves filmesek megleptek minket egy jó kis keresztény-apokaliptikus-akció-road-movie-val (talán úgy voltak vele, az alkotóelemek halmozása ártani nem árt, növelni meg növeli a bevételt)...nosza hát, ilyen film még úgysem volt, akkor meg biztos nagyon jó móka lesz...

Rövid közvéleménykutatást végeztem az on-line újságolvasási szokásokat illetően és bizony arra a megállapításra jutottam, hogy az emberek nagy része a cikkenként egy-két bevezető mondatnál többet nem igazán olvas el, sőt! Azzal a ténnyel is szembesülnöm kellett, hogy a hosszú cikkekbe bele az átlag olvasó bele sem igen kezd, merthogy arra úgysincsen idő meg túl sok betű van...
Engem viszont sajnos épp a szófosás szörnyű démona kísért és a blogomon bizony szeretek cirádás mondatokban okoskodni (lásd ezt a bejegyzést is), ami ezek szerint igencsak avíttas és elavult írási szokás, ráadásul el is rettenti az olvasókat. Olvasó meg kell, elvégre azért ír az ember - épp ezért én most arra gondoltam, meglovagolnám a korszellem szürke táltosparipárájt és ezennel új rovatot indítok...abba a látszólag lehetetlen vállalkozásba akarok fogni, hogy egy jól eltalált mondatban fogok filmkritikát írni!

Ahogyan az várható volt, az évtized siker-alműfaja, a képregényfilm is megkezdte burjánzását és próbál reflektálni saját rendszerére. Nem sznobul megfogalmazva mindez azt jelenti, hogy Hollywood próbálja variálni a már jól bevált receptet és megkavarja kicsit a szuperhősös filmeket (vészesen fogy szerintem az alapanyag). A Kick-Ass című friss alkotás például arra a látszólag lehetetlen dologra vállalkozik, hogy megpróbálja ötvözni a szuperhős-tematikát az amerikai "független" tinifilmekkel (szemüveges göndör tinik+altrock soundtrack) és mindezt a hong-kongi gengszerfilmek stílusában kísérli meg...

A kereskedelmi tévék "színvonala" miatt én már csak igen ritkán vetemedek arra, hogy bármibe is belenézzek, de az ilyen alkalmakkor mindig elképedve tapasztalom: még tudnak lentebb süllyedni! Ilyenkor aztán kénytelen vagyok billentyűzetet ragadni...nem mintha a szartengert meg lehetne így állítani, de hátha! Esetünkben a Megasztár újabb szériája ütötte ki a biztosítékot...

Töredelmesen bevallom, sajnos egyre ritkábban jutok el moziba, de A zenekar látogatása címet viselő izraeli alkotás olyan nagyszerű kezdeményezéssel jutott el végül a hazai moziközönséghez, hogy fontosnak tartottam jegyvásárlás-formában is támogatni a lelkes félamatőr filmforgalmazókat (bővebben az egészről itt). No persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a film saját jogán nem érne meg egy mozilátogatást, épp ellenkezőleg!

Azért őszintén szólva előzetesen tartottam ettől a filmtől, mert valami eszméletlen mennyiségű díjat gyűjtött be eleddig. Ez pedig számomra azt szokta jelenti, hogy az adott mű hihetetlen fontos dolgokat tárgyal, nagyon mélyen és eszméletlenül nagy tanulságokkal - azaz fontoskodik, unalmas és baromira nem szórakoztató. A zenekar látogatása ráadásul az arab-izraeli ellenségeskedés témakörében mozog, ami elismerem, égető és fontos probléma, de nekem itt, a Kárpátok innenső oldalán (szégyen, nem szégyen) távoli és kissé már lerágott csont...

A slasher azért nagyon jó horror-alműfaj, mert egyszerre tud felvonultatni egy túlvilági gonoszt, válogatott vágóeszközökkel elkövetett mészárlásokat és jóféle ijesztgetéseket. Ez az alműfaj ráadásul igen szigorú szabályokkal dolgozik: a lelki trauma után, mindig azonos (ünnep)napon visszatérő gonosznak sorban le kell mészárolnia az ártatlan baráti társaság különböző arcait (különös kegyetlenséggel a ciciket mutogató csajokat), hogy végül persze a szűzies főhős túlélje a mészárlást és a gonosz is visszatérhessen a folytatásokban.

Mai plakátunk annyira 80-as évek, hogy szinte megkönnyezem...a film történetét amúgy röviden össze is foglalják a tetején és a címmel sem pöcsöltek sokat...
(A plakát egész látványvilága valahogy olyan gagyipiacos benyomást kelt - ez a színvilág a mai napig kísért a kínai pólókon)

Robert Capa minden idők legnagyobb háborús fotósa és ezt abból is tetten érhetjük, hogy a háborús felvételeit gyakran nagyon filmszerűnek, hollywoodinak érezzük - de mindez nem azért van, mert ő nyúlta a mozi látványvilágát, hanem éppen fordítva! Capa háborús fotói olyan ábrázolási stílust teremtettek, ami ma nekünk már természetesnek hat, hiszen gyakorlatilag minden nagyobb hollywoodi háborús film merített ebből.
Hiába kerestem amúgy, nem találtam erről a tényről semmiféle cikket vagy elemzést, pedig szerintem mindez a napnál is világosabb. Vagy ezt csak én vettem volna észre és tévednék?! Akkor jöjjön néhány, képekkel illusztrált példa...

Általában úgy szokott ez lenni, hogy végignézem a filmet aztán írok róla, de most rendhagyó bejegyzés következik, ugyanis a firkáláshoz nélkülözhetetlen kezdőlökést most éppen az adta meg, hogy nem néztem végig az adott filmet. Igen, kínos dolog ez, de bármekkora nagy filmes ínyencnek tartom is magam, von Trier Főfönök című munkáját egyszerűen nem tudtam végignézni...és most természetesen nem is kritika következik, nem kezdem el szapulni a filmet, amit végül nem is láttam - keményen ellenállok a fikázás csábító lehetőségének, mert itt valami sokkal érdekesebb jelenségről van szó, amely élveboncolásért kiált és addig nem hagy nyugodni, míg ki nem okoskodom magamból és a köz javára fel nem tálalom!

Nem könnyű az egyszeri megmondóember élete, ha úgy akar kövér magvakat szórni a tudásra éhes olvasóközönség elé, hogy közben a népszerűség se kerülje el...Azt ugyan már nagyjából kitapasztaltam, hogyan lehet magára a nagy Indexre blogbejegyzést katapultálni, hiszen ennél mi sem egyszerűbb - csak össze kell keverni egy nagy kanál szarkazmust két-három kiló maró iróniával és egy csipetnyi negatívkodással, majd ebből egy jó nagy adag fikát gyúrva az egyszeri kritikus is ügyesen abszolválhat pár órás közszereplést a az áhított főoldalon (példa itt, itt és itt)...de arra mégiscsak a napokban döbbentem rá, hogyan kell olyan kritikát írni, mely nemcsak magvas gondolatokkal pallérozhatja a köz filmesztétikára éhes elméjét, de magának a kritikaírónak is nagy megbecsülést és komoly rajongótábort hozhat!

E rovat célja olyan fércművek bemutatása, melyek nem érdemlik ki a "film" megnevezést és éppen ezért nyújtanak bűnösen perverz szórakozást a efféle élményekre fogékony ínyenceknek. A múltkoriban már említettem a kultikus Ninja-trilógiát és már kielemeztem ennek első darabját is - éppen ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbálkozzam a Ninja III The Domination című "alkotással" is, mely azt a lehetetlennek tűnő dolgot viszi végbe, hogy sikeresen múlja alul az előző két rész nem is létező színvonalát. Álljunk meg azonban előbb egy percre, ízlelgessük picit ezt a címet és nézzük meg jobban ezt a posztert! Itt bizony egy igazi klasszikussal van dolgunk és nehéz nem észrevenni, hogy az alkotók az eddigi ninja-recepetet szexuális fennhangokkal próbálták überelni...egyszerűen képtelenség megállni, hogy az ember megnézze ezt a filmet, pedig már jó előre pontosan tudja, milyen órmótlan nagy ízlésterrorban lesz része!

Csöcsök és félelem, e kettő kell nekem...

Nem mondhatnám, hogy teljesen értem ezt az egész képregény-mítoszt, valahogy az én szellemi fejlődésemből mindez szinte teljesen kimaradt és így sehogy sem áll össze a fejemben, miért is jó ezt a görög istenekre hajazó mitológiapótlékot követni. Ésszel persze értem én azt, hogy a Szabadság földje történelmileg gyerek és mint minden gyereknek, neki is szüksége van a saját fantáziából kipattanó mitológikus hősökre, de hogy az miért épp egy piros alsógatyát kék latexre húzó, Szuper vezetéknevű ufó, na azt már nem igazán vágom. Persze elindulhatunk azon a vonalon, hogy a mitológia tulajdonképp az emberi psziché kivetülése és mint ilyen, alapjaiban soha nem változik, csak a korra és népre applikált verziókban jelenik meg - innen nézve már talán jobban érthető, a görögök kedvenc szuperhőse miért egy villámszóró nőcsábász, a vikingeké meg miért egy kalapácsos svájcinéger, e nyomon elindulva biztosan megfejthető, Amerikának miért épp a latexruhás, álarcos közemberek jutnak.

Na vajon miért néz az egyszeri férfiember efféle amerikai cukor-romantikus komédiát?! Jelen esetben én úgy próbáltam menteni saját büszkeségem, hogy a nyilvánvaló asszonyi nyomást átideologizáltam és e nevetős-válós film megtekintését saját magam számára Meryl Streep főszerepe miatt tartottam elengedhetetlenül szükségesnek. Gyenge próbálkozás tudom, de azért itten mégiscsak egy élő legenda alakításáról van szó és valahol mélyen azért valóban kíváncsi voltam arra, színészóriásunk mit hoz ki ebből a látszólag tucatszerepből.

Az Egyszerűen bonyolult ugyanis a felszínen nem több, mint egy korrekt tucatfilm - egy női rendező filmje a válás utáni nehézségekről, illetve arról a nevetségesnek ható alapszituációról, hogy hősnőnk a gyerek diplomaosztóján összejön az ex-férjével, aki azóta pesze újra megnősült, ergo jelen esteben ő lesz a szerető. Közben persze megjelenik egy új férfi is az életében, no meg mindezek folytán a gyerkőcökkel is adódik kalamajka...csupa nevetés és romantika tehát, ha pedig már kellően megpuhultunk, a végére jöhet a tanulság is: a válás és újrakezdés nem egyszerű dolog.

A múltkoriban már elmélkedtem az északi filmek mostanában tapasztalható remek minőségén és az akkor leírtakat aláhúzandó, most egy korábbi, 1995-ös alkotásról szeretnék pár szót szólni. A Tojások ugyanis nem szigorúan vett kortárs mű, hanem egy tizenöt éves norvég alkotás, és az egyetlen oka, hogy végül eljutott hozzánk (mostanában adta az m2 is), az egyértelműen a rendező személye. Bent Hamer ugyanis nem akárki, olyan későbbi csemegék fűződnek a nevéhez, mint a Dalok a konyhából, a Tótumfaktum vagy épp az legjújabb O'Horten - a Tojások című korai zsengéje épp e remekek farvizén jutott el végül mégiscsak hozzánk...nagy szerencsénkre.

Sokat gondolkodtam azon, vajon az én szellemi energiáim rendültek meg és a túlzásba vitt sok akciómocsok valóban kikezdte az eleddig oly élesnek hitt filmízlésem, vagy az Informátor! című új Soderbergh-mozi tényleg egy értelmetlen és unalmas baromság? Mert ugye az addig rendben is lenne, hogy rendezőnk filmet forgat a szörnyű gazdasági bűncselekményekről és azt is vettem, hogy a védjegye a hollywoodi műfajok megbolondítása és az európai szerzői hagyományok becsempészése a nagy amerikai filmiparba, de ettől még nekem miért kell nekem majdnem két órát azzal töltenem, hogy valami kukoricás cég beszari munkatársának követhetetlen hazugságait hallgassam? Mert hát ez a helyzet itten és hiába a Matt Damon alakította bajszos balfasz kettős-ügynök minden komikus szörnyűsége, én mégiscsak egy olyan országban élek, ahol talicskával lapátolják ki a pénzt a BKV-ból - akkor meg ugyan miért izgatna fel, hogy máshol meg karteleznek az aminosav-gyártók?