Kinetográf

"Egy, csak egy legény van talpon a vidéken" - nyugtázhatjuk elégedetten Dolph Lundgren legújabb filmje, az Icarus után, melynek óriásvikingünk nemcsak főszereplője, de rendezője is, így e művet nyugodtan nevezhetjük saját alkotásának. Ezzel pedig azt hiszem, tisztáztuk a film műfajok között elfoglalt helyét is - igen, tényleg nem görög sorsdrámát vagy realista drámát láthatunk, hanem egy cirógatóan klasszikus B-akciót, melynek esszenciális képe Dolph zord tekintetű arca és hatalmas pisztolya. Eddig ebben látszólag semmi izgi nincsen, de ami mégis érdekessé teszi ezt az egészet, az az a tény, hogy a film egészen friss, idei alkotás (egyenesen házimozira készült). 2010-ben ugyanis látszólag már senki nem forgat ennyire szemtelül egyszerű, a 80-as évek hangulatát visszaböfögő videófilmet, kivéve Doplh barátunkat, aki így minden tekintetben őrzi a régi, klasszikus akciómozik egyre pislákoló lángját a mai túlspilázott és felpörgetett világunkban.

Jó turnéfilmet készíteni kicsit olyan, mintha az ember a tökéletes csapolt sört keresné - ne legyen túl habos, de azért tajtékozzon, legyen megfelelő a szénsav, a hőfök és persze a gabona íze is kellően karakteressé formálódjon a szájban, de mégse legyen egyik összetevő sem tolakodó...persze egy turnéfilm esetén a maláta/komló arány nem igazán mérvadó, de a jól sikerült alkotásnak körülbelül éppen ennyi szempontnak kell egyszerre megfelelnie. Egy ilyen műbe ugyanis egyrészt kell sok zene meg videóklippes esztétika, aztán ellenpontként valamiféle road-movie hangulat érzelemmel és kitárulkozással - mindezeket pedig olyan arányban kell elkeverni, hogy semmiből se legyen túl sok vagy túl kevés. Ja és persze ez az egész mehet a kukába, ha nem tud valami esszenciálisat is közvetíteni az adott zenekarról és mindezt úgy kell összebűvészkedni, hogy csak élő, egyszeri felvételek állnak rendelkezésre. Ha esetleg az eddig vázolt képlet könnyen megvalósíthatónak tűnik, akkor ezt az egészet még azzal is meg kell fejelnünk, hogy a tökéletes turnéfilm nemcsak az elvakult rajongókat tudja megcélozni, hanem a zenekart csak felületesen ismerő egyszeri nézőket is bevonja az egész jelenségkörbe. Ezek után azt hiszem, nem is tűnik olyan nagy csodának, miért annyira ritka a jó turnéfilm, mint a tökéletes csapolt sör - a White Stripes új mozgóképe viszont épp e ritka jelenség míves példája és mint ilyen, fontos műalkotás.

Ki tud ellenállni egy ilyen filmnek???

Talán nem vagyok egyedül a problémával, de én nagyon nem szeretem a híres-könyből-híres-film kombinációt. Mert ugye vagy az van, hogy olvastam a könyvet és a fejemben ott a komplett vizuális lenyomata, amit persze úgysem kaphatok vissza a vásznon, vagy a film után már nem nagy élmény az adott könyv, elvégre csak az adott filmrendező szemével leszek képes utána életre kelteni a betűket. No meg ugye egy könyv olvasása az mégiscsak mélyen személyes élmény, hisz az ember saját vizuális világot épít hozzá, intim viszonyba kerül a szöveggel és beleviszi magát is a megértésbe: elmorfondírozik mondatokon és mintegy kiteszi a történet szigorúan szubjektív hangsúlyait is...a megfilmesítés meg ezen az egész intim élményen trappol át úgy, mint kopasz terepjárós a közúti zebrán. Kellemetlen egy élmény!

Távozzon tőlem a politika patás ördöge, de egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ha egyszer készülne Magyarországról egy afféle nemzetösszegző-mítoszteremtő nagyeposz (afféle Volt egyszer egy Magyarország), akkor ennek mindenképp a politikáról kéne szólnia. Akárhogyan is próbáljuk ugyanis mismásolni a nemzeti karakterünket, sajna az az igazság, hogy hiába a hatalmas róna, a rengeteg gyulásmaradékon hízott pulikutya vagy az egy főre jutó legtöbb Nobel-díjas olimpikon - az ország jelenlegi esszenciájának gyöngyvászonra fröccsentéséhez forgatókönyvírói tollunkat bizony mélyen kéne a politikai kulimázba mártani...No persze ez a film nem az aktuálpolitikáról szólna, elvégre akkor csak maximum kurzusfilm vagy jobb esetben dokumentarista remek készülhetne - ehelyett magát a jelenbeli magyar életérzést lehetne megfogni valami izgalmas, szavazós-választós posztapokaliptikus antiutópia-thriller formájában...ilyet úgyse csinált még senki, így a néplélek megpendítése mellett egyúttal egy egzotikus exporttermékre is szert tennénk és szerintem az "A választás" cím is elég ütős!

Sajnos olyannyira nem vagyunk elkényeztetve jó magyar filmekkel, hogy én teljesen fellelkesülök egy-egy jól sikerült alkotás után. A Poligamy-t egyébként nem azért tartom olyan jó filmnek, mert egy hibátlan filmtörténeti mérföldkő van szó - a kellemes élményt inkább az okozza, hogy megtekintése után nincs az a bizonyos csípős, égetően kínos "magyarfilm-érzésünk". Ez pedig ritka eset, nekem utoljára a Nyomozó megtekintése okozott hasonló örömet, az pedig nem mostanában volt...

Ezen a csodán nincs mit elemezni - koherens, kifejező és gyönyörű!

Műalkotás. Pont.

Imádom a gulyáskommunista magyar ifjúsági filmeket! Nincs is annál jobb, mint felnőtt (?) fejjel egy jobb sorsa érdemes vasárnap délelőtt megtekinteni az Utánam srácok egy epizódját vagy egy laza szombat délután lepörgetni a Szeleburdi családot. A nyári ideál-lakótelepi hangulat, a szandálok, irgalmatlan SZTK-szemüvegek és hajak jelentette retróérzés mellett ugyanis ezek az ifjúsági filmek tudnak egy megunhatatlan és örök dolgot: afféle "feel-good" élménnyel gazdagítanak minket és közben még a család és a barátság fontosságának tanulságát is le tudják nyomni a torkunkon. Ez pedig hatalmas tett, mert ma vagy a pofánkba nyomják a nagybetűs tanulságot vagy nyáltengerbe folytanak minket - mindkét esetben kínos az élmény és nyúlunk is a távkapcsoló után! A mai kölköknek persze egzotikus vidéknek tűnhet ez a számítógép és mobil nélküli világ, ahol a legfőbb vágy egy focilabda vagy kempingbicó és talán azt sem értik, miért van mindenki egyenköpenyben...de maga az alapképlet egyáltalán nem avult el, elvégre a ma sikeres (főleg amerikai) gyerekfilmek csak a külcsín ráncait varrják fel évről-évre, a lényeg azonban nagyjából ugyanaz maradt, legyen szó új-mexikói gimiről vagy borsodi lakótelepről.

Mindig örömmel vegyes borzongással szembesülök az olyan alkotásokkal, melyek szinte esszenciális mennyiségben konzerválták a nyolcvanas évek neonfényes bumfordi szépségét. Néhány film esetében ugyanis olyan szerencsés együttállással találkozhatunk, hogy a mű minden elemében képes közvetíteni ezt a bizonyos korszakot pontosan úgy, ahogyan az emlékeimben él: gépzenés, neongagyi, kétbites B-film formájában. Nagy öröm, ha ilyen alkotásra bukkan az ember és ezt a könnyfacsaró élményt még az is tetézi, hogy általánban tíz perc után mindig rádöbbenek: ezt valami elkent képű vhsen már láttam anno és akkor bizony hú de beszartam tőle...ezek az elfeledett alkotások tehát egyszerre teljesítik be az időutazás, a történelmi tanulmány, a nosztalgia és a bűnös élvezet látszólag egymást kizáró szerepköreit, kívánhat ennél többet az egyszeri filmnéző?

A Gyilkos robotok pontosan ebbe a ritka állatfajba tartozik és ezért ott a helye minden, a korszakra fogékony filmszerető ember gyűjteményében! Ez az 1984-es gyöngyszem ugyan anno nagyon elhasalt a művelt nyugaton, itthon viszont a bécsből hordott videókkal együtt beosonva hatalmas, csak illegális másolásokban mérhető sikert aratott és okozott persze rémálmokat nem kevés fejlődő, fiatal léleknek (hol volt akkor még a 12-es karika...). Ez a jobb sorsa érdemes tech-sci-fi tehát nyugodtan nevezhető kultikusnak és a mai szemmel igazi időkapszula, ráadásul gyilkosan jó szórakozás - ezt a hatást fokozni csak tényleg úgy lehetne, ha a dvdre vhs-minőségben kopírozták volna!

Chuck "Pörgőrugás" Norris hihetetlen dolgot ért el: világszintű népmesei hőssé vált, nevét szlenges szólás-mondások és photoshop-alkotások őrzik és bár nevetünk rajta, azért ez a fajta modern/mítikus státusz mégsem jött össze senki másnak, csak neki! Igen, az életműve valóban megmosolyogtatóan B - de köztük nem kevés érik a korral bűnös élvezetté és válik majd a "volt egyszer egy vhs" örök mementójává. Chuck barátunk tehát kétségkívül a "tékás-verekedős-akció" koronázatan királya, és az uralkodói jogát az a tény is aláhúzza, hogy négy hete betöltötte a hetvenedik életévét! Durva dolog ez kérem, elvégre Norris finoman fogalmzva sem tűnik tipikus amerikai nyuggernek, de a filmezéstől sajna úgy tűnik, visszavonult. Nehéz ezért meghatódottság nélkül szemlélni a The Cutter című utolsó munkáját, melyet 65 évesen, 2005-ben forgatott.

A húsvéti ünnepkörrel sajnos elég mostohán bánik Hollywood: sehol egy jófajta slasher, katasztrófafilm vagy hímestojáshoz igazított akció, pedig újévtől karácsonyig szinte minden jeles nap ki van már aknázva folytatásos tinihorrorral, terroristás-lövöldözős vagy épp sírós-romcsi mozival. De miért épp a húsvét a kivétel? Rejtély ez számomra, elvégre a nyuszi-tojás-feltámadás témakörben lazán el tudnék képzelni valami rózsaszínű óriásfülekkel gyilkoló őrültet, akit gyerekkorában megalázott a nyuszi, ezért húsvét éjszakáján visszatér, hogy rágóálló tinimacsók tojásain álljon bosszút...

A vérbeli húsvéti mozi tehát nagy hiánycikk, besonkázva ezért vagy valami Jézusos-filmet kell néznünk, ha pirostojásos lelkiállapotban akarunk maradni, vagy az akció és izgalom oltárán feláldozzuk az ünnepi hangulatot és valami teljesen irreveláns emésztés-segítő filmet választunk. Nagy dilemma tudom, szerencsére azonban van megoldás! A fentebb vázolt nézői igény ugyanis eszébe juthatott Christopher "Visegrádi" Lambert barátunknak is, ezért színész-producer-ötletadóként összehozott nekünk egy hamisítatlan húsvéti pszicho-horrort, Feltamadás címen - mely persze korántsem lett filmtörténeti mérföldkő, mégis hiánypótló munka egy igazán király alapötlettel és hamisítatlan B-filmes kivitelezéssel...egyértelműen remek húsvéti móka!

Húztam és halogattam a 2012 megtekintését, végül azonban csak sikerült elérnem azt a bizonyos elmeállapotot, amikor úgy éreztem, ez a film kell nekem - magyarán szólva sikerült szinte teljesen zéró agyi tevékenységet mutatnom és zombiként be is nyomtam a pléjt az új Emmerich-opus indításához. A német rendező egyébként régóta a szívem csücske, sosem felejtem el a Függetlenség napja elnöki beszédét, de riszpekt Roland barátunknak, hogy azt a nyálóceánt is lazán tudta überelni (mit überelni - köbre emeleni) a Hazafi című takonyheggyel, amely a film egyébként életem egyik mélypontja volt és akkor még finoman fogalmaztam! Lényeg a lényeg, a 2012-t illetően tehát enyhén szólva nem voltak nagy elvárásaim - sajna azonban ez a film még a nyálcsorgatós-agyhalott állapotomban elvárt minimális kötelezettségeit sem tudta teljesíteni - és ezt akár művszi teljesítménynek is tekinthetnénk!

A múltkoriban az a fogós kérdés fogalmazódott meg bennem, a szex vajon mennyire van túlreprezentálva az amerikai filmben? Vajon az aktus már-már kötelező bevágása tényleg dramaturgialiag szükséges elem, vagy öncélú és nézőcsalogató fogásról van csupán szó és mindez afféle pornó-pótlékként működik? A prűd amerikai filmben ugyanis egyszer minden nagyobb sztár kiteszi, amit ki lell - láttunk már szexet mindenféle pózban és kombinációban. Mindez logikusan illeszkedika filmszövetbe? Lássuk az illusztációkat!

Figyeljük meg az ízléses színvilágot, Chuck arcát/bajszát, a félreérthető szlogent és a film tartalmi kivontát összegző kis jelenetszösszeneteket a cím alatt!

Csodás alkotás, mely hűen tükrözi az átkos 80-as évek videószemetének hangulatát!

A héten végre sikerült abszolválnom ezt minisorozat-gyöngyszemet és ki kell jelentenem minden irónia nélkül: a Géniusz abszolút vállalható és szórakoztató próbálkozás! Tudom persze, jó magyar szokás szerint most neki kellene esnem és szétcincálnom a művet, én azonban mégis azt mondom, inkább örüljünk, hogy vannak még ilyen magyar rejtély- és akciófilmes próbálkozások! Szó sincs természetesen tökéletes és hibátlan alkotásról, hosszan lehetne fikázni a kisebb-nagyobb hibákat - én azonban azt mondom, most az egyszer inkább próbáljuk a pozitívumokat nézni!

Milyen különleges koordinátákon fekszik New York, hogy minden meteor/katasztrófa/idegen lény/mutáns szörny először ezt a várost találja meg?

"Fú de jó, végre Mel Gibson visszatért a vászonra'" - örömködnek most sokan annak okán, hogy végre kijött az Edge of darkness...de a nagy boldogság közepette álljunk már meg egy percre! Tulajdonképp miért is kell annyira örülni az ausztrál színész visszatérésének? Én valahogy nem tudok osztozni ebben a nagy lelkesedésben, elvégre Mel barátunk szerintem jóval több gáz alkotást hajtott végre, mint amennyi jót a számlájára írhatunk - érdekes módon azonban az a pár sikerült alkotás jótékony hájogként borul a nyáj szemére és jótakényan nézi el Mel büntetően szar filmjeit. Éppen ezért arra gondoltam, csak a tisztánlátás kedvéért és a nagy visszatérés örömére csináljunk egy gyors életmű-mérleget!

Miért kerül egy filmes blogra a Gorillaz?!
Egész egyszerűen azért, mert a Gorillaz a legfilmszerűbb zenekar a pop történetében! Mindez nemcsak a zenei témáiban és szövegvilágában fedezhető fel, de maguk a tagok is csak virtuálisan létező, animált szereplők és mint jól kitalált képregényhősök egy koherensen átgondolt, filmszerű világ részei. Ezen világ zenei megfestéhez pedig a Gorillaz rendkívül sok tömegfilmes utalást vonultat fel és dicsőíti meg az alacsonyabb költségvetésű zombi-, horror- és antiutópia-filmek hangulatát. Az már csak hab a tortán, hogy ehhez az egészhez profi animációs filmeknek tekinthető klippek és DVDk készültek...átlépve a zene és animációs film határát!

Ha egy szóban kéne összefoglalnom azt a maníros, túlbonyolított és néhol kifejezetten giccses két órát, amit Martin Scorese Viharsziget címen összerakott, akkor a "túlrendezte" megfogalmazás fejezné ki legpontosabban azt a hibát, melyet az egykori rendezőzseni jelen filmjében elkövetett. E mozi megtekintése éppen ezért picit kínos élmény - érezzük ugyan az egykori mestert valahol a mélyben, a felszínen viszont csak egy túlterhelt és nehézkes film pereg, amely kommersznek akár még jó is lehetne, ha Scorsese nem akarna minden áron nagy mesterművet alkotni. Rendezőnk azonban még mindig Oscar-komplexusban szenved és telepakolja filmjét mindenféle modoros és teljesen felesleges elemmel - a történet így kicsúszik a kezéből, a néző pedig egyre kevésbé érti, mire ez a nagy felhajtás.

1990-ben ettől a filmtől valószínűleg befosunk: Mel Gibson a lánya után nyomoz és nagy kormányos-céges összeesküvés nyomaira bukkan?! Wáó! Most azonban 2010-et írunk és így ez az egész sztori egyszerűen kevés - A sötétség határán minden elemét láttuk már valahol, a történet így pont olyan ráncos, mint a vászonra ezzel a mozival visszatérő Gibson. Persze egy lejárt szavatosságú sztoriból sem lehetetlen remek filmet rendezi, esetünkben azonban a rendező is biztonsági játékot követ - az eredmény pedig egy lagymatag és szigorúan közepes opus.

Távol álljon tőlem bármiféle politizálás, de a Jobbik azon ötlete, hogy bezárja a két kereskedelmi nemzetromboló mocsokszórót, megmozgatta a fantáziám...elvégre mi az, ami még a kertévéknél is nagyobb szittyavér-romboló kultúrgyarmatosítás?! Naná, hogy az amerikai filmek - ezért logikus lépésnek tartanám, ha a hatalom átvétele után szent nemzetünk azonnal bojkottálná az amerikai filmeket (főleg, hogy a plázák helyét is sóval szórnánk be...). A népnek azonban az egész napos lovasíjászás után jár a szórakozás és a mozi, ezért gondolom gründolnának a hajdani UFA mintájára egy nagy népnemzeti filmgyárat, ahol készülhetnének a vérmagyar akciómozik.

Azok a gyerekszínészek, akik 18-as karikás horrorban játszanak, megnézhetik a filmet?

E rovat célja olyan fércművek bemutatása, melyek nem érdemlik ki a "film" megnevezést és éppen ezért nyújtanak bűnösen perverz szórakozást a efféle élményekre fogékony ínyenceknek. A múltkoriban már említettem a kultikus Ninja-trilógiát - a következőkben ennek 1981-es bevezető filmjéről, a Ninja színre lép címet kapott alapvetésről lesz szó. Nehéz azonban meghatódottság nélkül írni erről az "alkotásról" - itt bizony minden gagyi-videós amerikai ninjafilm apjáról van szó, az alapműről, melynek annyi későbbi B-élményt, farsangi ninja-jelmezt és műanyag dobócsillagot köszönhetünk - nem utolsósorban pedig e film nélkül kevesebb ízlésromboló, hangalámondásos VHS-trutyival lett volna lehetőségünk saját filmízlésünk rombolására...Az Enter the ninja tehát hatalmas klasszikus, a fehér sarokban Franco Nero félelmetes kardforgató tudományával, a fekete sarokban pedig Sho Kosugi (A ninja bosszúja) fanatikus japán figurájával!

„Nincs mozink, mert nincs filmiparunk. A spanyol mozit csak az mentheti meg, ha elfogadja, hogy a mozi iparág is egyben”- e harcias mondat Alejandro Amenábar Tesis című művében hangzik el és a spanyol rendező mottójának is tekinthető, hisz eddigi filmjeit ebben a szellemben készítette, jelentős kritikai- és közönségsikert érve el. Ha egy spanyolt kérdezünk meg, ki a ma elő legnagyobb rendezője az országnak, a válasz nem Almodóvar lesz, hanem szinte bizonyosan Amenábar. Rendezőnk a hazai sikerek után ráadásul meghódította Hollywoodot is, először az Abre los ojos amerikanizálódott Tom Crusie kapzsi kezei között, majd elkészült a nagyprodukciós Más világ, hogy aztán az Oscar is zsebbe kerüljön a Belső tenger című drámáért...

Nos, talán az eddig siker szállt Amenábar fejébe, de a spanyol rendező úgy valamiért úgy érezte, itt az ideje egy gigatomán multiplex-kompatibilis történelmi filmet forgatnia, amely persze hatalmas társadalmi üzenetet is el fog juttatni a nézőknek - vélhetően a messiás-komplexus tünetei ezek, jó adag megalomániával nyakonöntve.