Kinetográf

A valaha készített legjobb munkahelyi oktatófilm! Pont!
Megnézni! Most!

Elgondolkodtam azon az érdekes paradoxonon, amit az egyik kedves kommentelő vetett fel nemrégiben, idézem: "Az a helyzet, hogy nem a tényekből következtetsz, hanem a tényeket tünteted fel olyan fényben, hogy az az általad leírtaknak megfeleljen."
Filozófiára fogékony ember lévén rendkívül érdekesnek tartom a felvetett problémát, elvégre a kedves hozzászóló azt kéri számon, hogy tényeken alapuló olyan véleményem legyen, amellyel a tényeket nem tüntetem fel a véleményemnek megfelelően. Itt most akkor vagy ne legyen véleményem (akkor a tényt nem fényelem át) vagy van valamiféle objektívan tényszerű vélemény, ami alapján aztán a tények is tiszta fényben tűnnek fel. Erre egy példa jut eszembe: 1+2 = szerintem 3 - a többi esetben azonban kénytelen vagyok a tényeket rendszerezni, analizálni és egyéni módon csoportosítani, különben nem kritikát, hanem ismertetőt írok. Mintha bizony fura képzavar élne a fejekben a kritikát illetően!

E rovat célja felhívni a figyelmet érdemtelenül alulértékelt és/vagy elfeledett művekre...jelen esetben a számomra oly kedves 80-as években bukkantam egy igazi drágakőre! Az 1986-os Országút fantomja (The Hitcher) ugyan első blikkre egy B-akciónak tűnhet Rutger Hauer vezényletével, mégis egy igazán ínyenc falatról van szó. Tulajdonképp itt egy akcióvázra fűzött művészfilmes próbálkozásról van szó, aminek a B-hangulat és a nyolcvanas évek még egy különleges plusz atmoszférát kölcsönöz...A művészfilm címkét persze tessék hollywoodi értelemben olvasni - Robert Harmon elsőfilmes rendezőnek ugyanis nyilvánvalóan hoznia kellett az elvárható akció- és dramaturgiai elemeket, de a feladatot olyan ügyesen oldotta meg, hogy a kötelező mellé még sikerült becsempésznie egy kis szerzőiséget és művészetet is, ez pedig nem kis fegyvertény!

Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik meggyőződéses hittel tudtak kiállni egy-egy elméleti iskola mellett. Filmkritikusként ugyanis remek dolog, ha az ember vaskalapos marxista, vérfeminista vagy épp keményvonalas freudista, mert az efféle elméleti szemüveggel hirtelen minden film a helyére kerül a nagy burzsoá/férfi/szex-világösszesküvésben és nincs értelmetlen mozzanat. Innen pedig már kényelmes az egyszeri kritikus helyzete, elvégre ha tudja, mit kell keresnie, akkor az tényleg MINDEN filmben meg is fog jelenni!

Mindezek fényében én bizony a múltkoriban egy kocsmai beszélgetés alatt félkomolyan elhintettem, hogy tetszik/nem tetszik, minden férfiasan tökéletes film egy mintára épül: folyamatos pénisz-szimbólumokkal operál és tulajdonképp ezen művek készítésének/sikerének oka könnyedén magyarázható a tudatalatti freudi modellje alapján. Magyarra fordítva, a kemény filmek (beszédes jelző) azért olyan jók, mert egytől-egyig a meredő férfierő himnuszai és tulajdonképpen másról sem szólnak, minthogy jól működő péniszeket mutogatnak nekünk...

A Szomszédokat fikázni kicsit olyan dolog, mintha egy tapogatóval botorkáló öreg nénit szívatnánk azzal, hogy kétszáz méteres előnnyel is verjük száz gyorson - a kultikus tévésorozaton legalább ekkora baromság számon kérni a pergő dramaturgiát, a megfelelő vágást és az akciójelenetek realisztikusságát, ugyanis más kor szülötte. Az első magyar szappanopera ráadásul egészen véletlenül vált a rendszerváltási utáni történelem "krónikásává", ezért azt is megdöbbenéssel veszem, mikor sokan a történelmi szemléletet és hitelességet kérik rajta számon...

Szomszédokat nézni azonban mégis érdemes (és egyszerű is, hisz permanensen ismétli az emegy) - ez a sorozat ugyanis tud egy irtó fontos dolgot: nagyon pontosan ábrázolja azt a valamit, amit én csak magyarkodásnak hívok! Természetesen szórakoztató nézni a rengeteg hibát és gagyi megoldást, ahogy nagyon vicces az állandó kikacsintás és önreflexió is - de amiért a sorozat hihetetlen érdekessé válik a ma és a holnap embere számára, az az a tény, hogy a teleregény tűélesen rajzolja ki a posztkádári magyar néplélek legmélyebb bugyrait. Ha valaki meg akarja érteni, milyen alapkon működik még ma is ez a szép ország, érdemes belenéznie néhány Szomszédok-epizódba - ahogy egy varázstükörben, ebben is önmagára és környezetére ismerhet. Az alábbiakban épp ezért kísérletet teszek öt pontban megragadni e portré lényegét:

Na ez a film aztán tényleg ütött! Az Eden Lake című mozi a végefőcím után is fogva tartja a nézőjét és bizony nem cicózik: kíméletlen és tűéles. Azon már meg sem lepődtem, hogy ez a remek angol alkotás nem jutott el kis hazánkba sem mozi- sem dvd-forgalmazásban, elvégre az utóbbi évek egyik legjobb thrilleréről van szó...aki teheti, mindenképp kalózkodja le, mert megéri! James Watkins első filmje ugyanis igazán míves darab: bár egyszerű, nem hivalkodó mozi, mégis gyomorbavágóan hatásos és kivédhetetlenül sokkolja nézőjét.

Esetünkben azonban ne hatásvadász ijesztgetésekre tessék gondolni, inkább a kellemetlen megtörténhet-érzésre; mint minden jó thriller, ez a film is lassan, de biztosan szippant be minket és végig magasfeszültségben képes tartani, hiszen ha elrajzolva is, de saját félelmeinket láthatjuk a vásznon megvalósulni - ennél pedig semmi sem lehet rémisztőbb!

Legutóbb betekintettünk az átlag amerikai néző egyik nagy traumájába, a gimi-létbe - folytassuk most mítoszelemzésünket ezen témakör hatalmas záróakkordjával, az érettségi bállal, amit az észak-amerikai angolban a 'prom' szó jelöl. Ez az a bizonyos este, amire minden rágóállú tini nagyon készül, ez a gimi-lét non-plus-ultrája, a gyermeki élet mítikus utolsó estéje, ami után már semmi sem lehet ugyanaz. Ismerjük ezt mi is, kilépés-a-nagybetűs-életbe és húsz-év-múlva, de az amerikai populárkultúra kemény szabályrendszert és kötelező képi kliséket alkotott a jelenség köré és ezt nem kevés filmben ki is aknázza, gátlástalanul.

Látszólag egy új Nicholas Cage-zsarufilmnek tűnhet, de a Mocskos Zsaru - New Orleans utcáin mégsem ilyen szimpla eset. A sztori ugyan egy keménykedő, de azért popcorn amerikai rendőrfilmet ígér, mindezt azonban az európai, művészfilmes Werner Herzog vezényelte a vászonra és ráadásul ez a mű egy 1992-es kultfilm újrája...ígéretes koktél!

A "Bad Lieutenant" cím tehát nem véletlenül lehet ismerős sokaknak. Abel Ferrara mocsokból és hallucinációkból épített azonos előcímű kultuszműve (Mocskos Zsaru) a kilencvenes évek hajnalán az utolsó szöget jelentette a "jó rendőr"-figura koporsóján és annak idején nagy lázadásnak hatott ez a fajta "pokoljárós" sztori és látványvilág - kultuszfilm is lett, bár szerintem mára kissé (khmmm) megmosolyogatóvá avult. Herzog filmje amúgy nem is remake, szinte semmit nem vesz át a régi műből: más a helyszín, más a sztori és a hangulat is. Egyezés a címen kívül csak a karaker nevében és rangjában van, valamint abban, hogy egy nagy gané - a "remake" címke vélhető egyedüli oka, hogy talán a '92-es opusz rajongótábora is befárad a moziba.

Egy Tim Burton filmmel az lehet a legnagyobb baj, ha nem Tim Burton film - ezt a furcsa paradoxont semmi sem szemlélteti jobban, mint új alkotása, az Alice Csodaországban. Végig felemás érzéssel uralkodtak rajtam, hisz ez a csillogó-színes mű kifogástalan Disney-film, de sehol a burton-i gótikus-horror hangulat és Alice sem illeszkedik pontosan a rendező különc hősei közé. Depp és Bonham-Carter ugyan menti a menthetőt, a látvánnyal sincs nagyobb probléma, de a történet meglepően unalmasan biflázza vissza a klasszikus történetet és így egy szerethető mesét kapunk, de ennél nem mélyebb az a bizonyos nyúlüreg.

Az idei Oscar végre meghozta az első rendezői díjat a nők számára, amivel én maximálisan egyetértek, a baj csak az, hogy ez a díj nagyon későn jött és nem feltétlenül a Bombák földjén rendezése érdemelte ki, így Bigelow szobra szerintem picit minden női rendező elismerése - a következőkben ezért kísérletet teszek a legjobb/legfontosabb tíz női rendezés számbavételére, így emlékezve meg azokról, akik törték az utat...

Nehogy már meglepődjünk a Bombák földjén Oscar-aratásán!!! Tegnap már levezettem, hogyan is működik ez a dolog: Ámerika imádja az ilyen estéket, mikor a kisebb film veri a nagy Avatart ("győz-a-kisebb-fiú-mert-okosabb" mítosza) és ráadásul mindenki elégedetten csettinthet, lám Hollywood még mindig a kreatív alkotást díjazza és nem a gigiaköltségvetést. Ez persze szépen hangzik, de nem igaz - a Bombák földjén erősen túlértékelt (vélemény itt) akciófilm, az átlagnál magasabb színvonalú, de kreatív/művészi magasságokba azért nem szárnyal - a díj ismét a külpolitikának, Iraknak és főleg a nagy amerikai fehér embernek szól, aki rendezi a dolgokat a Közel-Keleten; még mindig Svájcinéger ő, csak már nem duzzad az izomtól, hanem lelki problémái is vannak...ez lenne az újító gondolat?! 

Magyar idő szerint ma hajnalban ismét láthatjuk az amerikai sóbiznisz nagy éves vállalati ünnepségét - ennek apropóján kísérletet teszek arra, hogy tudományos alapon jósoljam meg 82. Oscar-gála díjazottjait. A lehető legpontosabb előrejelzéshez azonban rögtön az elején le kell szögeznem: az Oscar-díjat természtesen soha nem az adott év legjobb filmjei kapják! Ez a nagy cécó ugyanis ennél sokkal többet jelent, megpróbálja összegezni és reprezentálni azt az irányt, amerre az adott évben Hollywood tart, illetve tartani szeretne; a díjazott filmek pedig mindig azt a képet rakják ki, amit az amerikai filmipar magáról láttatni szándékozik.

Az Oscarnak emellett csak egy fontosabb dolga akad, ez pedig a reklám - Hollywood ugyanis nem a művészetről szól, hanem a pénzről (ha mégis művészetet emleget, ott is csak dollárokról van szó). Ezzel persze semmi probléma nincs, csak azért emelem ki, mert ezt itt Európában gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni - itt a film művészet, ott az egyik legnagyobb iparág (showBUSINESS). A jelöltetket/díjazottakat tehát ilyen szemüvegen át érdemes vizsgálni és nem háborogni, hogy deháthogykaphattaazaszar!

Az ehavi Filmvilágban olvasom Varró Attila tollából, hogy "új filmjével Peter Jackson elszpilbergesedik" - ez bizony igen tökéletes és találó a kifejezés, többet mond ezer szónál, ezért ezen felbuzdulva gyorsan át is pörgettem az agyamon, vajh' milyen jelzőket lehetne még alkotni az említett sémára, szigorúan csak negatív kicsengéssel (elvégre fikázni mégiscsak könnyebb)... Lássuk!

Amikor először hallottam, hogy Wes Anderson hagyományos (stop-motion) bábfilmet forgat egy rókacsaládról, már akkor tudtam, hogy ebből csak igazi ínyencség sülhet ki. Anderson ugyanis a kortárs amerikai mozi egyik üde színfoltja és markáns egyénisége, eddigi három filmje kiforrott stílusa és átgondolt szerzői hozzáállása miatt ez kétségtelen. Kevés munkája ellenére kézjegye azonnal felismerhető; álomszerű díszletek között játszódó, aprólékosan megkomponált jeleneteiben hihetetlen arányérzékkel tudja összeilleszteni a családi melodrámát az abszurd humorral, a szívmelengetést az iróniával. Ha jobban megvizsgáljuk, Anderson eddig sem állt távol a bábfilmezéstől, hisz mind képi világa, mind elrajzolt (élő) szereplői hordoztak klasszikus rajzfilmes, bábszínházas vonásokat - logikus lépés volt tehát egy igazi animáció elkészítése. Roald Dahl állatmeséje pedig szintén jól illik a képbe, hosz Andersonék a történetet egzisztencialista családi melodrámává írták át, nagy adag iróniával és humorral nyakonöntve.

Tudom, hülye címet adtam a bejegyzésnek, hisz a gallok nyilván sok dologban nagyon jók, kezdve a francia drazsétól egészen a párizsis zsömléig. Én elsősorban most mégis a filmekre gondoltam és nem is a művészfilmre, hisz abban egész Európa májer és nincs miért szégyenkeznie, ellenben igazi tömegfilmet errefelé a franciákon kívül már szinte senki nem tud csinálni - éppen ezért joggal lehetnek büszkék nemzeti filmgyártásukra. Ez tulajdonképp a vén kontinens Hollywooddal szembeni utolsó komolyabb hadállása és a frankok egyenlőre nagyon ügyesen tartják a frontot...
Tudom én persze, mindez hatalmas nagy közhely - én mégis mindig ámulva nézem, hogyan is működik ez a dolog a gyakorlatban.

Jelen esetben ugyanis a Harminchat fantáziadús magyar címen futó francia zsarufilm került a lejátszómba és ismét csak pislogni tudtam, az alkotók milyen tökéletesen keverték meg az amerikai klisék kártyáit és adtak hozzá egy csipetnyi hazai fűszert is, hogy aztán egy hamisítatlanul tökös francia bűnügyi mozi szülessen. Esetünkben engem nem is kimondottan maga a film érdekel, inkább az a mutatvány, amivel már nem először tudják lefőzni a nagy amerikai testvérfilmeket. Ezt a trükket pedig szerintem érdemes lenne eltanulni...

A múltkorában nagy vihart kavartam azzal a meglátásommal, hogy a nyolcvanas évek sajátos mélypontot képvisel a közízlés történelmében. Nosztalgia ide vagy oda, szerintem igenis örüljünk, hogy vége lett és bár a kilencvenes/kétezres évek sem állnak sokkal jobban, az igénytelenséget mára mégis ügyesebben leplezik, ergo nem vagyok egyedül abbéli meglátásommal, hogy ami abban az átkos 80-as évtizedben volt, az bizony nem volt fenékig tejfel. Természetesen nem állítom, hogy akkoriban nem születtek remekművek és nem voltak jó dolgok is, de koncentráljunk most mégis a fő trendekre és vizsgáljuk meg, mi és hogyan romolhatott el akkor és mivel a filmekhez értek, ezen keresztül merüljünk a gagyi bugyraiba. - ugyanis ha máshol nem is, de a filmben egyértelműen ez az évtized szülte azt a fajta közízlést, melyet mind a mai napig nyögünk (vagy élvezünk, nézőpont kérdése). Miért alakult így? A kérdés természetesen rendkívül összetett, így önkényesen fogom kikapni azokat a kardinális motívumokat, ami miatt perverzen borzongatóak a korszak emblematikus hollywoodi alkotásai.

Olvasom, hogy Cameron filmje itthon megugrotta az egy milkás nézőszámot - ez bizony nem semmi, hisz rendezőnk minden tizedik honpolgárunkat rá tudta arra venni, hogy ne a 'Köztet nézze otthon, hanem csengesse ki az emelt jegyárat valamelyik plázában. A tömegek persze nyilvánvalóan a technikáért tolonganak (és a film tényleg zseniálisan néz ki), de ezt a nagy 3D-motort mégis valami olyan sztorira kellett ráhúzni, mely rezonál a többségi nézői tudatra, így aztán teljesen természetes, hogy az Avatar története egy nagy kliséhalom, trendi zöld szósszal nyakonöntve. Nem véletlen ez, Cameron ugyanis pontosan tudja, csak így lehet világszinten igazán nagyot kaszálni, ahogy azzal is tisztában van, egy igazán bika a látványvilágnál a gagyi forgatókönyv a kutyát sem fogja majd érdekelni. A kritika nagy része épp ezt emeli ki: legyint a történetre és isteníti a moziélményt. Szerintem viszont enyire nem egyszerű a képlet, hisz nézőként bármennyire is teszünk a sztorira, két és fél óra alatt azért mégiscsak felszedünk belőle valamit. Épp ezért arra gondoltam, ha már ennyire sokan néztük meg, piszkáljuk meg ezt a valamit és nézzünk a csillogó díszletek mögé...

Terry Gilliam enyhén szólva is érdekes figurája a filmvilágnak, hisz hihetetlen fantáziával áldotta meg a sors, melyet egyrészt a legendás Monty Python tagjaként kamatoztatott, másrészt vízióit utánozhatatlan látványvilágú filmjeibe vetítette ki, megosztva ezzel a nézőközönséget. Tény ugyanis, hogy két vitathatatlan remekmű mellett (Brazil, 12 majom) több filmje egyszerűen nem jött össze (például a Münchausen báró), Gilliam ugyanis száz százalékban szürreális elme - ez pedig egyszerre áldás és átok. Sziporkázó ötletei és egyedi képi világa ugyanis mindig lenyűgöző, de gyakran éppen ezek túlburzánzása roppantja össze filmjeit. A Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma esetében is hasonló a dilemma - kérdés, merre dől a mérleg nyelve...

...avagy a magyar horror nyomában, folytathatnám a címet, de ilyen műre sajnos mind a mai napig várnunk kell, így sehol semmi nyom, amin elindulhatnánk. Vannak ugyan underground próbálkozások (riszpekt nekik), de "nagy" horrorfilm még mindig nem készült itthon, pedig szinte minden műfajt kipipáltunk már (még magyar cheerleader-film is készült...brrrr). A filmes szakma persze arra panaszkodik, hogy azért nincs magyar horror, mert e műfaj idegen kis hazánktól és egyáltalán nincsenek ilyen jellegű filmes hagyományaink sem...bla bla bla

Azzal persze egyet kell értenünk, hogy rémfilm-készítői tapasztalataink tényleg nincsenek. Sajnos nem tudtam még hozzájutni a Defekt és a Mielőtt befejezi röptét a denevér című opuszokhoz (kedves tévé leadhatná igazán) - így ezekről nem tudok nyilatkozni, de a közvélemény e két "krimit" tartja számon egyedüli magyar horrorkísérletként. Ettől eltekintve azonban tényleg semmiféle honi próbálkozás nem történt eleddig rémfilm-téren. Az persze nyilvánvaló, hogy Kádárék nem akartak gulyáshorrort finanszírozni, elvégre nem igazán lett volna ildomos vérrel fröcskölni a legvidámabb barakk falait - de hogy ez elmúlt húsz évben miért nem történt előrelépés az ügyben, az tényleg nem fér a fejembe...

Füstös-szaros lakótelep, szeméthalom és undorító emberek - Közép-Európa olyan távoli és egzotikus vidék egy amerikai tini számára, mint Fekete-Afrika - legalábbis az Eurotrip című szösszenet szerint...egy szó mint száz, íme:

Mielőtt azonban mindenki előkapná a karikás ostort és sült amerikai embervérre kezdene áhítozni, gondolkodjon el egy percre: mi vajon nem hasonló sztereotípiákkal közeledünk amerikai barátainkhoz?

A múltkori ostorozás után volt egy pici bűntudatom a magyar mozit illetően, mert legyen bár rossz a termés, mégis alulreprezentálom kis hazánk alkotásait a megtekintendő filmek választékában. Ezt kompenzálandó, kitűztem magam számára a "havi egy magyar film" mozgalmat...februárra pedig a Kaméleon landolt a lejátszóban. Hallottam anno, hogy "annyira nem rossz", meg hogy magyar thriller (végre!) - ennek ellenére a moziba végül nem csábított be, egy esti házimozizásra azonban messzemenőkig megfelelőnek tűnt...

Talán nem túlzás kijelenteni, a Coen-fivérekből mára valódi sztár lett, teljesen megérdemelten aratnak egyre hangosabb kritikai- és közönségsikereket - ez pedig természetes módon ráirányítja a figyelmet korai munkáikra is, így mára szinte a teljes életmű kanonizálódott. Ez alól azonban egy kivétel mégis van, érdekes módon harmadik filmjük mind a mai napig kevés figyelmet kap - érdemtelenül. Az Arizónai ördögfióka és a Hollywoodi lidércnyomás között, 1990-ben ugyanis forgattak egy nagyszerű gengszerfilmet Miller's Crossing címmel, amely számomra érthetetlen okból annak idején anyagi bukás volt és méltatlanul alulértékelt maradt. Azon pedig már meg sem lepődöm, hogy itthon nem hozzáférhető DVD-n (pedig a Coen-név nem rossz reklám...)

Most nem térnék ki a film érdemeire és nem is kritikát szeretnék írni. Aki még nem látta, sürgősen pótolja, hisz A Halál keresztútján nagy mozi, csavaros és dübörgő történettel, tökéletes rendezéssel és remek alakításokkal - no és persze finom Coen-humorral (irónia, finom fekete gegek és karikírozott karakterek). A film megtekintése tehát erősen ajánlott...én a fényezése helyett inkább azt vizsgálnám meg, mi rejlik a szimpla gengszerfilm mögött és mindez hogyan illeszkedik a Coen-életműbe.

Utólag persze könnyű dolgunk van, de ezen alkotásuk is nagyszerűen mutatja már azokat a vonásokat, melyek nem sokkal később (1996 Fargo) naggyá tették a testvérpárt. Nem arra gondolok, hogy piszok jól tudnak írni és rendezi, tökéletesen érzik a humor-dráma egyensúlyát; ettől még lehetnének "szimpla" mesteremberek - ami a szó eredeti értelmében alkotóvá teszi őket, az sajátos látásmódjuk és egyéni kérdésfelvetéseik, amelyek szinte a teljes életművet áthatják. E filmjük sem kivétel, de itt mintha mindez mélyebb régiókban, illetve csavart módon jelenne meg - talán épp ez szolgálhat magyarázatul a film mostoha sorsára.

Amerika a vállalkozók országa, az állami cégek is szinte mindent kiszerveznek és alvállalkozók kezébe adják a leghülyébb tevékenységeket is...miért lenne kivétel ez alól a CIA és a bérgyilkolás? Nézzük meg, ebből az alaptémából milyen két film született a hetvenes évek derekán, ráadásul két kultikus rendező munkájaként?

Egészen valószínű, ha nincs Tarantino, akkor kis hazánkban a filmszakos bölcsészeken kívül szinte senki sem ismerné a blaxploitation-jelenséget. Szerencsénkre azonban QT jó érzékkel hívja fel a figyelmet elfeledett filmtörténeti korszakokra, ráadásul mára a neve is igazi brand lett (azaz garancia az eladásokra, a kiadók tehát elsütik, ahol csak lehet) - így megkésve bár, de végre hivatalosan is hozzáférhetünk DVD-n a Foxy Brown című kult-darabhoz, ezáltal pedig a közönséges halandó is betekintést nyerhet a black-cinema nagy korszakába. Abba most nem is mennék bele, mi is az a blaxploitation és így persze a Tarantino-köröket sem futnám le (ezt nálam sokkal tanultabb kollégák megtették már például itt és itt), aki ugyanis tájékozott e témákban, annak e művet sem kell bemutatni...én inkább azt vizsgálnám meg, ezen filmes ismeretek nélkül, csak önmagában élvezhető-e az ominózus darab.

A véletlen egészen érdekes filmet sodort a lejátszómba, illetve nem is a véletlen, hanem a stáblista megpillantása indikálta a play gomb lenyomását. A listán szerepel ugyanis Tony Curtis, Kirk Douglas, Burt Lancaster, Robert Mitchum, Frank Sinatra, George C. Scott - ez kábé olyasmi, mintha ma együtt játszana Brad Pitt, Edward Norton, de Niro és Pacino mondjuk Nicholsonnal...nem tudom lenne-e olyan rendező manapság, aki ezt össze tudná hozni. Nos, John Huston '63-ban megcsinálta, persze rajta kívül valószínű senkinek nem sikerült volna. Ő ugyanis a testet öltött klasszikus Hollywood - aki nem ismeri a nevét, olvasson utána!

A film tulajdonképp vérbeli klasszikus krimi, annak is az angol, arisztokratikus fajtája. A bűn és a halvérű urak együtt nagyszerű kombó (gondoljunk csak Agatha Christie műveire), Huston pontosan érzi ezt és díszletként használja az angol lordok egyhangú, rókavadászat-szmoking-vacsora háromszögben zajló életét a rejtélyes gyilkosságok mögé. Adott itt egy lista, tíz névvel, akik szép lassan fogyatkoznak - brilliáns elméjű nyomzónk azonban megpróbálja kitalálni, mi lehet a közös bennük, ami elvezethet a gyilkoshoz...