Kinetográf

Nem tudom, hányan tudják, de Hannibal Lecter már jóval a Bárányok hallgatnak előtt feltűnt a filmvásznon, mégpedig az 1986-os, Manhunter címen futó korai Michael Mann-filmben. A történet a Vörös sárkány című regény mára szinte teljesen elfeledett adaptációja, ennek oka természetesen a későbbi Lecter-filmek hatalmas sikere, ezt a történetet is újraforgatták 2002-ben Anthony Hopkinks és Edward Norton főszereplésével.

A sztori tehát sokaknak lehet ismerős, Mann rendezése azonban máshová helyezi a hangsúlyokat. Dr. Lecter ekkor még természetesen nem sztár, a film tehát csak említi, de távolról sem róla szól. Annál inkább a nyomozóról, Will Grahamről és az ő belső félelmeiről, hisz FBI-ügynökünk túl jól érti a sorozatgyilkosok perverz lelki világát, szinte át tudja élni gondolataikat, ami elősegíti ugyan a nyomozást - de az ő ép elméjét könnyen tönkreteheti. Aki ismeri Mann későbbi műveit, ráismerhet arra a markáns problematikára, ami szinte mindig jellemzi a rendezőt; a Szemtől szemben, a Collateral vagy épp a legutóbbi Public Enemies is ezt járja körül - a jó és a rossz ugyanazon érem két oldala, néha nem is egyszerű dönteni a két oldal között, félelmetes a határok átjárhatósága...

Mintha Mann magáról forgatná filmjeit, hisz benne is kettősség lakik. Érezhető egyrészt a törekvés markáns szerzői látásmódú filmek létrehozására, de ezt végül mindig telivér tömegfilmekbe oltja. Behódolás vagy ellenállás? Mann megtalálta az egyensúlyt, az egyik legokosabb tömegfilmkészítő lett...pici művészkedés és sok popcorn, tuti sikerrecept.

Elnézést a címben elkövetett gesztisen gyenge szóviccért, de ez most tényleg ide kívánkozott, hisz úgy szeretnék hitvallást tenni a mozizás élménye mellett, hogy nem valamiféle mentőakciót hirdetek, hanem a mozilátogatás halhatatlansága mellett akarok érvelni. Nem túl divatos ez manapság, hisz általában arról lehet olvasni, milyen nagy bajban is van a mozi, egyre kevesebben ülnek be és ezzel a vészkongatással a kedves néző lelkére akarnak hatni és arról próbálják győzködni, hogy egyfajta szánalomból mentse már meg a mozikat és lécci-lécci üljön be valami filmre! Na, én az ilyen típusú könyörgésben nagyon nem hiszek!

A mozi ugyanis szinte mindig válságban van. Hol a rádió akarta megölni, hol a tévé; hol a hangok, hol a színek törtek a film művészi halálára, aztán meg jött a videó is meg a dvd - most éppen az internet szörnyű démona feni rá a fogát, az egyszeri nézőt ugyanis letöltésre és borzasztó minőségű divX nézésére csábítja...így meg esik persze a nézőszám, válság van és vége mozinak, ezzel meg lassan a világnak is. Ajjajjj!

Óóó azok a nyolcvanas évek. Neonszínek, borzalmas hajak, szar zene és ízléstelen ruhák. Talán egyszer sikerül végső és megnyugtató választ adni arra, mindez hogy történhetett - minden mocska ellenére azonban én mégis érzem egyfajta gagyi és popos báját ennek az évtizednek.

Különös nosztalgiám oka mindenképp az, hogy a nyolcvanas évek a filmben is meghonosította a maga ízléstelenségét, mindezt pedig én gyerekfejjel magamba is szívtam. A rendszerváltás hajnalán ugyanis bekövetkezett a nagy video-durranás, ezzel pedig beáramlottak a szarrá másolt, narrátoros fekete kazetták is - nem meglepő módon ezeken nem Csehov-adaptációk és francia művészfilmek voltak, hanem a nyolcvanas évek amerikai szemete. Mi pedig természetesen azonnal rohantunk suli után ahhoz a haverhoz, akinek a szülei épp visszatértek Bécsből és számtalan ilyen mocskot néztünk végig, rombolva és deformálva így jövendő képi- és művészi ízlésünket.

Ennek ellenére (vagy épp ezért) mégis vonzódom ehhez a mocsokhoz, újra és újra nekifutok ennek a matériának, egyrészt hogy megértsem a megérthetetlent (vak volt anno mindenki?), másrészt pedig kincsek után kutatok. A sok szemét között turkálva ugyanis nagyon szórakoztató darabokat lehet találni, nagyszerű látleletét adják ezek a jelenségkörnek, ráadásul e filmek örök mementóként is szolgálhatnak az emberiségnek, nehogy mégegyszer megtörténjen olyan hasonló rémtett, mint a bundeszhaj vagy Bonnie Tyler.

Képzeljünk el egy olyan drogprevenciós filmet, amely villogó "drog nagyon rossz" felirattal nyitna, majd másfél órán keresztül belőtt/betépett egyéneket mutatna, akik láthatóan nemcsak jól mulatnak, de nagyon király csávók is; a végefőcím előtt viszont újra felvillanna, a drog mégiscsak nagyon rossz és csúnya dolog!
Hatásos lenne, nem igaz?

A bombák földjén pontosan ezt a manővert hajtja végre és ez esetben a drog-hasonlat is helytálló, hisz a film fő üzenete szerint a háború igazi kemény drog. Ez önmagában rendben is lenne, az viszont már kevésbé, hogy ezt hatásvadász eszközökkel próbálja szó szerint is a szánkba rágni. Mindez talán még megbocsátható is lehetne, az viszont már semmiképp, hogy e háborús mozi szerint minden mellékhatása ellenére ez a bizonyos drog mégiscsak nagy királyság!

Filmünk hőse is rákapott a háború-drogra, Will ugyanis egy olyan adrenalin-junkie amerikai katona, aki mindenféle bombákat hatástalanít Bagdad utcáin. Az állandó életveszély így súlyos függősséggé alakul nála, leszokni erről már soha nem tud, így válik a civil életre teljesen alkalmatlanná. Ennek ellenére (vagy épp ezért) Will azonban kiváló katona, aki ugyani veszélyezteti társai életét (tippeket kérek, van-e fekete a három fős csapatban?), de mégiscsak rendet tesz a koszvadt iraki pokolban - függősége így válik tulajdonképp áldozattá a háború oltárán. A történet tulajdonképp tényleg ennyi, a bevetés-lelkizés-bevetés tengely mentén próbál egyszerre akciófilm és háborús dráma lenni - kevés sikerrel.

Aki Kaurismaki nevét képtelen vagyok helyesen megjegyezni, pedig nemcsak a finn, de a kortárs európai mozi egyik legeredetibb, legegyénibb hangvételű alkotójáról van szó. A Leningrad Cowboys menni Amerika és a Múlt nélküli ember (egyik személyes kedvenc) alkotója szinte mindig ugyanazokból az eszközökből építi fel filmjeit, létrehozva így egy markáns alkotói látásmódot, mely minden művét áthatja. Hallgatag hősei általában a társadalom alsó rétegéhez tartoznak, remény és reménytelenség határán próbálnak boldogulni, de Kaurismaki mindezt empátiával és optimizmussal, hihetetlen száraz humorral és elegáns-kimért tempóban tárja elénk, összetéveszthetetlen atmoszférát kreálva így filmjeiben. Alkotói módszere ezzel közel esik Jim Jarmusch látásmódjához és a finn rendező e markáns és állandó stílusa miatt válhatott a művészmozik sztárjává és a keményvonalas filmértők egyik kultikus figurájává.

Az Árnyak a paradicsomban még a nagy nemzetközi áttörés előtt készült, viszonylag korai műve (1986), de Kaurismaki már ebben a filmjében is teljes fegyverzetben mutatkozik. A történet szinte banális és nem is annyira fontos: egy pénztárosnő és egy kukásautó-sofőr szerelmi története pereg előttünk, de a lényeg természetesen itt is maga az atmoszféra. A rendezőt nem ismerőknek nehéz meghatározni ezt a vidámság és szomorúság határán billegő hangulatot, amely egyrészt a képek és színészek hideg merevségéből, másrészt az extra-száraz humorból és a kimért képekből áll össze. Már e filmjében is van természetesen helyi kocsmazenekar, rock-and-roll és Amerika (hősünk például Sergio Leone westernt néz), ahogyan felvonulnak a rendező állandó színészei is; de a legfontosabb mégis a történetet átható összetéveszthetetlen, őszinte derű, ezzel billen ugyanis a mérleg nyelve mégiscsak a remény felé...

Sajnos egyre kevesebb animációs film készül kizárólag felnőtteknek. A vélhető piaci kényszer miatt az alkotók vagy a gyerekfilmeket fűszerezik meg az idősebb korosztálynak szóló utalásokkal (Toy Story és társai), vagy a felnőttesebb témákat lágyítják fel, hogy a kisebbek gyomrát se feküdje meg túlzottan (Hihetetlen család). A Mary and Max nem vállal efféle kompromisszumot, a mű ugyanis egy szigorúan felnőtteknek készült gyurmafilm.

Az alaptörténet végtelenül egyszerű: egy nyolc éves, antiszociális ausztrál kislány (Mary) és egy mentális problémákkal küszködő, new york-i öregúr (Max) levelezését és az évekkel egyre mélyebbé váló barátságát kísérhetjük figyelemmel, keserű iróniával árbázolva egyúttal a magányt, elszigetelődést, alkoholizmust és depressziót. E súlyos témákat azonban nagyszerűen ellensúlyozza a film humora és szemkápráztató képi világa. Az alkotó, Adam Elliott láthatóan mindent tud a gyurma-technikáról - a karakterek fantasztikusak (telibe talált karikatúrák), a helyszínek pedig az utolsó szegig kidolgozottak. A film minden kockája igazi kézművesmunka (bizonyítva, hogy még mindig a tehetség számít, nem féltétlenül a pixelszám).

Egy új Coen-film esetében általában az szokott első kérdésként felmerülni: "csak" simán jó film vagy újabb remekmű született-e? (a fenti megállapítás persze csak akkor igaz, ha az életműből jótékonyan kifelejtük a Kegyetlen bánásmód és a Betörő az albérlőm című botlásokat).
Az azonban vitán felül áll, hogy a testvérpár a kortárs amerikai film talán legfontosabb és legmeghatározóbb párosa, nemcsak rendezőként, de íróként is - méltatásukba most nem is mennék bele. A poént azonban már itt helyben le is lőném...A serious man címen futó legújabb munkájuk ismét remekmű, nem is akármilyen!

A film 1967-ben, egy amerikai zsidó közösségben játszódik, hősünk pedig egy (apjukról mintázott) hamisítatlan kisember, akit a sors (vagy Isten) valami rejtélyes oknál fogva kipécéz magának és válogatott szivatásokkal keseríti meg az életét. A legdühítőbb az egészben azonban az, hogy emberünk erre semmiképp nem szolgált rá, hisz soha nem tett semmi rosszat - ő egy mintapolgár, aki rendesen nyírja a gyepet és még sztiptízbárokba sem jár. Ennek ellenére (vagy épp ezért) makulátlannak hitt élete lassan összeomlik a szeme előtt: felesége elhagyja, gyermekei utálják és az állása is veszélybe kerül. Mivel értetlenül áll a történések előtt, úgy dönt, az okok feltárása végett plusz életvezetési tanácsokért felkeres három rabbit...

Apa és fia tart délre egy apokalipszis utáni világban. Az ég szürke, a föld hideg - az állatok eltűntek, a növények haldokolnak. Az emberek nagy része halott. Az életben maradtak állati létbe süllyedtek, kannibálokká váltak. Apa és fia talán az utolsók, akikben még maradt valami emberség...

Szinte minden reklám kiemeli, hogy a film egy Cormac McCarthy regény adaptációja - töredelmesen bevallom, semmit nem olvastam még az úriembertől, pedig a Coen-film óta nagyon trendi író lett, vélhetően sok megfilmesítés érkezik még a közeljövőben. Arról tehát nem tudok nyilatkozni, mennyire hiteles az adaptáció, de nem is akarok. Nem vagyok híve könyvek és filmek összehasonlításának, hiszen a film egy másik műfaj, a rendező pedig igenis szabja saját képére a művet.

A The Road rendezője ráadásul nem is akárki, hanem az a John Hillcoat, kinek előző filmje, a The Proposition a valaha készült egyik legjobb western. Ebben ugyanis olyan spirituális hangulatot tudott teremteni, amely a történetet elemelte a földtől és olyan meditatív, költői példázattá tette, mely beszippantja nézőjét.

A nagyipari filmgyártást örökké súlytó téma- és ötlethiányt szerencsésen tudják enyhíteni a megöregedett figurák ráncfelvarrásai és a kifulladni látszó történetek újraindításai. Klasszikus nyomozónk, Sherlock Holmes szavatossági ideje is régen lejárt már, ugyan ki a franc akarna akciók nélküli, gondolkodós rejtély-filmet nézni a youtube és a 3D korában? Éppen itt volt tehát az ideje egy új Holmes-filmnek.

Ennyire klasszikus alapanyaghoz nyúlni azonban nem veszélytelen. Egyrészt meg kell felelni a kötelező elvárásoknak, másrészt a jelenkorra kell szabni a matériát. Az újrafazonírozás nem könnyű feladatát az a Guy Ritchie kapta, aki egyrészt London-mániás, másrészt nem tud szabadulni első filmje túlzottan is nagy árnyékától; a Holmes-mítosz viszont épp e két ok miatt testhezálló számára, hisz egyrészt kedvére tobzódhat a viktoriánus London ábrázolásában, másrészt végre úgy próbálkozhat valami újjal, hogy végeredményben ismerős terepen marad.

Sherlock Holmes generálozása azért sem könnyű feladat, mert annak erőssége éppen a természetfelettit minden esetben lelepző logika mindenhatóságát dicsőítő, ész alapú rejtélymegoldásban van. Holmes és Watson ráadásul két kékvérű, angol gentleman, a legnagyobb akciók így maximum a teázás körül alakulhatnak ki. Ritchie azonban komolyan vette feladatát és szinte hibátlanul dúsítja fel ezt a klasszikus receptet verekedésekkel és üldözéssekel, vicces akciószekvenciákat illesztve a fő rejtély megoldásába. Hőseink így úriemberekből viktoriánus akciósztárokkal válnak, két ütés közt cinikus poénokat vágnak a rendőrség vagy épp egymás fejéhez.

Kis hazánkban bizony sokszor lehet hallani a szinte kötelező frázist: "milyen messze is van még Ámerika - ott aztán kolbászból van a kerítés, arrafelé nem a sárban tapicskolnak, mint itthon!"
...azt persze már sok filmből tudjuk, hogy ott is csak a nagy fehér ember az, aki életét a felhők felett tölti és semmi gondja, csak épp az anyagi jólét hajszolása közben végleg elsorvadnak valós emberi kapcsolataik. Az Egek ura éppen eléjük szándékszik tükröt tartani és próbálja őket arra figyelmeztetni: ha minden így folytatódik, olyan egyedül maradnak, mint repülők az égen.

Az elidegenedés és a magány kétség kívül a modern ember egyik legnagyobb rákfenéje és félelme - ebben pedig az Egyesült Államok minden bizonnyal az első számú nagyhatalom. Az individualizmus, az egyes-szám-első-személyű gondolkodás és karrierizmus valóban nagy gondot okoz arrafelé: nemcsak a szingli hordák nagysága nő drasztikusan, hanem a válások és szétment családok száma is. Amerikai embertársaink nagy része így még inkább a munkába menekül és él kiüresedett, felszínes kapcsolatok átszőtte életet, amely tovább növeli az említett folymatot.

Az Egek ura célja épp e valóban komoly probléma bemutatása és vicces-keserédes-romantikus eszközökkel próbál figyelmeztetni minket az emberi kapcsolatok fontosságára. A rendező ügyesen ismeri fel, hogy a fent vázolt modern életformának nagyszerű metaforáját nyújtja a repterek high-tech, steril személytelensége és a munkahelyi bullshit-panelek üressége...a film főhősének pedig kijut bőven mindkettőből. A George Clooney alakította karakter élettere és természetes előfordulási helye ugyanis a repterek és hotelek személytelen világa, itt ő az úr, hiszen hivatásából kifolyólag folyamatosan úton van. E munka pedig nem is akármilyen bullshitelést igényel: emberünk ugyanis kirúgás-ügynök, ha valahol egy beszari főnök nem meri elvégezni a piszkos melót, repülhet hősünk, hogy elvégezze a dolgot...amiben egyébként ő a legjobb. Ebben persze semmi meglepő nincsen, hiszen egész élete panelekből épül fel, a szegény áldozat is mindig megkapja az éppen oda illőt. Mindez így mehetne a végtelenségig, de (hogy, hogy nem) feltűnik a színen egy nő...

A zombifilm korántsem olyan "agyhalott műfaj", mint aminek egyesek tartják. A csoszogó hordák ugyanis nagyszerű metaforáját tudják nyújtani agymosott és elidegenedett társadalmunknak. Ha pedig mindez nem lenne elég, a zombikat válogatott módokon lehet trancsírozni mindenféle lelkifurdalás nélkül, elvégre már halottak. Közben pedig az emberfia picit feloldja öröktől hordozott félelmét az elmúlástól...
(Aki a fentiekkel nem ért egyet, az most lapozzon és meg ne nézze az elkövetkezendőkben kivesézett filmet!)

Ami tehát a zombi-vígjáték ínyenc műfaját illeti, a Shaun of the dead és a Terrorbolygó igen magasra tette a lécet, úgyhogy kicsit tartottam attól, a Zombieland tudja-e majd hozni a szintet. Bár ezen alkotásokkal nincs egy súlycsoportban, nem sokkal marad el mögöttük, ami legalábbis a móka-adagot illeti, szinte semmivel.

Az elsőfilmes rendező persze próbálkozott egy kis mondanivalót is belevinni a dologba, de épp az a film gyenge pontja. A széthulló családdal terhelt és kapcsolatteremtésre sokáig képtelen túlélők lelkizése fárasztó, de a rendező jó érzékkel nem is viszi ezt túlzásba: a fókusz szerencsére a b-filmes hangulatú helyszíneken végrehajott válogatott gyilkoláson és a hol finom, hol ínycsiklandozóan brutális verbális poénokon van.

Nelson Mandeláról életrajzi filmet forgatni igencsak kockázatos vállalkozás. Bő másfél órában kell bemutatni az apartheid szörnyűségeit, az azt követő változásokat, ki kell térni a feketék és fehérek félelmeire és ezzel párhuzamosan az első fekete elnök cselekedeteit és magánéletét is bele kell fűzni a történetbe. Az Invictus-nak mindez úgy sikerül, hogy a rögbin keresztül fest képet a dél-afrikai átmenetről és Mandela elnökről.

Kicsit meredeken hangzik a "faji-politikai-rögbifilm" címke, de a rendezői székben az a Clint Eastwood ül, aki nyolcvan felé képtelen rossz filmet csinálni (méltatása itt). Eastwoodnak sikerül az a bravúr, hogy egy tulajdonképpeni sportfilmbe fűzve mutasson be egy olyan korszakot, melyről eddig viszonylag kevés film készült. Jó érzékkel ragadja meg a fehérek sportjának tartott rögbit és mint központi motívumotra építi rá a történet tulajdonképpeni fő témáját: Mandela küzdelmét a feketék és fehérek megbékéléséért. A dél-afrikai csapat ugyanis hazai rendezésű világbajnokságra készül, az elnök pedig felismeri: a forrongó országnak égető szüksége van a sikerre. Ezen a szálon keresztül így bemutatható az afrikai országban zajló változások tétje, a feketék és fehérek problémái és főképp Nelson Mandela személye is.

Eastwood azonban még ennél is többet is vállal. Direkt példát akar mutatni nekünk a küzdeni akarásról, a megbocsátásról és emberségről is. Pontosan e törekvésével esik bele az amerikai sportfilmek csúnya hibájába: lassított felvételeken elkínzott arcokat látunk dagadós zenei kísérettel...heroikus küzdelmük már-már isteni bla-bla-bla. Ezzel párhuzamosan válik Mandela személye is egyoldalúvá (értsd: szentté) és a kezdeti okos politikai filmből egysíkú (azaz nagyon amerikai) sikertörténetbe lavírozunk át.

Nem vagyok az a rajongó-típus, de vannak olyan emberek, akiket egyszerűen nem lehet nem csodálni - Clint Eastwood pontosan ilyen. Ha az ember esetleg utája az összes filmjét (amire szerintem zéró esély van. max szándékos keménykedésből fordulhat elő), akkor sem tud elmenni szótlanul amellett a tény mellett, hogy hősünk nyolcvan felé aktívabb, mint valaha...és nem nyugdíjas tempóban nyomja, hanem érik, mint a jó bor.
Eastwood valahogy surranópályán lett kultikus figura, bár folyamatosan jöttek a díjak és a filmek, igazán sosem kapott akkora csinnadrattát, amelyet szerintem megérdemelne. Ha másért nem, már ezért szimpatizálhatunk vele, de új filmje apropóján megpróbálom felfedni a titkot, miért megkerülhetetlen figura és élő ikon...lássuk:

Filmszemle van, most minden a magyar filmről...örülünk, ünnepelünk, díjazunk...nagy nézőszám a szemlén, hurrá, hurrá, hurrá a belterjes szakmának, aki franc tudja kinek csinál filmet, de egy biztos: nem nekünk, nézőknek.

A belterjesség persze nem a filmszakma sajátja. Így működik itt minden, Kádár apánk ezt az egyet örökül hagyta és jól belénk verte. Nincs teljesítménykényszer csak be kell zárni azt a bizonyost kört és jöhet pénzosztás és a díjeső...a néző meg dögöljön meg, hülye a filmhez meg amúgy is mekkora görény, hogy nem ül be a moziba és csökkenti a nézőszámot nomegaválságugye...

Az esemény apropóján végeztem egy kis közvéleménykutatást. Az utóbbi tíz évből kellett élvezhető és emlékezetes magyar filmet megnevezni. Mindenki erősen elgondolkodott: Moszkva tér, a Nekem lámpást adott, Kontroll, Hukkle, ja meg a Nyomozó...hmm más nem nagyon jut senkinek az eszébe...na jó, Üvegtigris...majd kérdően néznek, hogy tényleg csak ennyi film lenne??? Újabb erőfeszítés az arcokon...tényleg ennyi!
Rákérdezek még arra is, mikor láttak utoljára magyar filmet moziban...jajj igen a Delta...kurva unalmas volt, szép...de unalmas...az Adás...borzasztó, meg ne nézd...én inkább bevárom a filmeket tévében/dvdn mert magyar filmet nézni rizikós...

Le kell szögeznem rögtön az elején, hogy Ricky Gervais az én szememben hős - csak két nevet említenék: David Brent és Andy Millman. A két sorozatról nem akarok bővebben papolni, csak annyit, hogy soha nem néztem meg többször teljes tévésorozatokat, kivéve ebben a két esetben. Amit Gervais az Office-ban művel (mind színészként, mint íróként), az egész egyszerűen zseniális, ezek után az Extras jutalomjátéknak hat.

Két évet kellett várni arra, hogy emberünk a mozivásznon is debütáljon mint író-rendező-színész, ráadásul egy nagyszerű filmötlet megvalósításával. Az Invention of lying alapötlete ugyanis az, hogy hősünk olyan világban él, ahol senki nem hazudik (egész egyszerűen azért, mert nem tudják, mi az). Gervais alakította lúzerunk viszont (minő meglepetés) rájön arra, mi mindenre használható a hazugság egy ilyen világban, ebből pedig mindenféle kalamajka fog származni. A bonyodalmak pedig a hazugságok nagyságával természetesen egyenes arányban nőnek...

Talán kicsit szubjektív kijelentés, de szerintem északról jön a fény - a kortárs európai film legizgalmasabb és legpezsgőbb terepe ugyanis jelenleg Skandinávia. Az északi filmek, bár több országban születnek, egységes világképpel, sajátos humorral, kellemes tempóval és a gyönyörű fényekkel/képekkel igazi filmcsemegék. Persze nem mindenkinek jön be ez a sajátos mozi, de egyet szerintem mindenki elismer: nem szokványos filmekről van szó, ez pedig az én szememben már siker. Inkább nézek ugyanis rossz, de különleges filmeket mint középszerű, húgymeleg tucatmunkát. Ezek filmek úgy különlegesek, hogy nem rosszak, sőt!
 

Skandinávia egzotikus hely, sajátos társadalmi és egyéni attitűdökkel - ez pedig átüt a filmeken. Főképp az északi humor az, ami megfűszerezi az alkotásokat. Mi itt kelet-európában rá tudunk állni erre az ízvilágra: ez a humor ugyanis az abszurd/groteszk egy brutálisabb formája és gyakran önkritikus. Az északi rendezők előszeretettel tartanak tükröt saját társadalmuk elé, a tökéletesnek gondolt szociális modell hibáira világítanak rá, skandináv hévvel "lázadnak". A filmek mélyén azonban végig a humánumé a főszerep, legyen akár tragikus, akár komikus az egyén sorsa. A skandináv rendezők kivétel nélkül őszintén szívükön viselik hőseik sorsát (ezért viccelődhetnek velük/rajtuk). Ezzel a hozzáállással filmjeik mondanivalója egyetemessé válik.

Spin-off:
Hányszor csaptam már a fejemre egy-egy új film láttán, hogy "basszus, ez már nekem is eszembe jutott" - persze ilyenkor késő bánat, mert a saját ötletnek sehol semmi nyoma...ezért gondoltam arra, új rovatot oldozok el az ötletek molójától és elindítom a megvalósulás tengerén.
Mennyi, mennyi filmes ötlet fordul meg a fejemben (főleg olyan időszakokban, mint most, mikor sajnos -vagy hál'Istennek- nincs időm filmeket nézni).

E rovat célja tehát egyfajta szellemi öncirógatás, azzal a kettős céllal, hogy egyrészt az "én is meg tudnám csinálni" jóleső érzésével nyugtázzam a napot, másrészt alapanyagot jelenthet a jövőbeli nyakkendős hájfejű ügyvédemnek, aki szarrá pereli majd a hollywoodi stúdiókat, ha bármit is (khmm) lenyúlnak innen...Vágjunk bele!

Az előző részben felvázoltam az amerikai apa-fiú konfliktusok engem izgató néhány alapvetését, most pedig jöhet a móka, példákkal próbálom alátámasztani az eddigieket. A példákat úgy próbáltam összeszedni, hogy egyrészt a téma alapműveivel szembesüljünk, másrészt az érdekes elfajzásokkal...

Spin off:

Sajnos nem vagyok még annyira komoly szobatudós, hogy előállhatnék valami apokaliptikus vízióval a társadalom végső elbutulásáról vagy épp az amerikai mozi pszeudo-gyarmatosító, kultúrimperialista pénzporszívójáról, de azért tény ami tény: az Ígéret Földje annyi filmmel bombáz minket, hogy nem haszontalan megvizsgálni néhány olyan mítoszt, amelyet akár tudat alatt, akár tudat fölött, de beszipkázunk ezekből a filmélményekből.

Nem hiszem persze, hogy Hollywood olyan hely lenne, ahogyan láthattuk a Mulholland Drive nagyszerű képsorain - ámbátor lehet, hogy tényleg hatalmasságok köpködnek vissza méregdrága eszpresszókat elfüggönyözött szobákban, miközben egyetértéseben az ovális iroda szivarozó fasiszta háttérdiktátoraival, eldöntik a világ sorsát. Nem ásnék annak a mélyére, ezek a mítoszok honnan jönnek és van-e valami konkrét céljuk, de egyben biztos vagyok, Amerika szórakoztatásra készült filmjeiben vannak markánsan kitapintható mítoszok, sőt, ezek erősebben vannak jelen, mint máshol. Az átlag mozifogyasztó így kimondva, kimondatlan azzal szembesül: Amerika a Mítoszok földje!

Mindenféle szabály nélkül megyek majd utána néhány ilyen mítosznak, a válogatás abszolút szubjektív. Végiglovagolom majd így kedvenc vesszőparipáimat (remélve, hogy a végére leszek annyira elmélyült, hogy megfogalmazhatok valami magvas világvége elméletet is). Nagylevegő és:

A hétfő estéknél semmi sem alkalmasabb arra, hogy áldozzunk a populárkultúra színes oltárán és bűnös élvezetként valami egyszerű, ütős és popcornszagú agyrágógumin kérődzzünk. Persze ilyen könnyen nem adtam meg magam, elvégre komolyabb ember vagyok annál, hogy beismerjem mindezt, ezért ideológiát kreáltam a filmválasztás mögé: az Armored kötelező néznivaló, hisz ez Antal Nimród új filmje és mi magyarok, tartsunk össze!

A cselekményt nem ecsetelném bővebben, ha kapnék egy rekesz sört és pár filmőrült cimborát azzal az indító lökettel, hogy "páncélkocsi-rablás-átverés" - talán valami hasonló történetvázat sikerülne összeraknunk. A sztori erőssége, hogy egyszerre idézi meg az ostromfilmeket, a Pánikszobát és a "heist" filmeket, nagyon távolról pedig még a Kutyaszorítóban is felsejlik. A páncélautók minden sajátosságát körbejárjuk, a történetet pedig a rablóbandák (már ismert) pszichológiája mozgatja. Sajnos azonban ezekkel a magas labdákkal a forgatókönyv nem mindig tud élni, a "fordulatok" nem feltétlenül jönnek, a kisebb logikai bukfencekről nem is beszélve.

Ennek ellenére mégis működik a sztori: nem erőlteti meg az ember agyát, de amennyire kell, leköti. Többet elvárni a történettől persze böszmeség lenne, hiszen ez egy régi vágású, szigorúan 90 perces akció. Először majd péntek esti főfilmként, aztán szerdai, majd hétfői, sorozat utáni "akcióthrillerként" fogja végezni valamelyik kereskedelmi csatornán. Antal Nimród nagy érdeme pedig pontosan az, hogy ezt nemhogy elfedni nem akarja ezt a tényt, hanem egyenesen büszke is rá: telivér akciófilmet forgatott.

Úgy tűnik, ez a hétvége a régi filmeké lett, este ugyanis még belefért egy 1969-es mexikói horror is, lezárásnak. Az El libro de piedra címet viselő művet mondjuk erős túlzás horrornak nevezni, ha nagyvonalúak akarunk lenni, nevezzük "félelmes rejtélyfilmnek".

A filmet sajnos nagyon kikezdte az idő...a képek, a díszlet jó indulattal patináns lett, a film többi alkotóeleme pedig (khmm) avíttas. A színészi játék borzasztó (nem gonoszkodás, de emlékeztet a szappanoperák "alakításaira"), a dramaturgia lyukas és döcög, a film maga pedig annyira lassan hömpölyög, hogy elkezd az ember a gonosz erőknek szurkolni.

Az nem kérdés, elismerjük-e Nouvelle Vauge filmes mozgalom nagyságát, stílusteremtését vagy a filmtörténetre gyakorolt hatását. Azt hiszem, teljesen nyilvánvaló: ez a maroknyi rendező új életet lehelt a film műfajába, szóval jár a riszpekt! Amúgy meg egy rakás nagyszerű cikk és tanulmány olvasható a témáról...Számomra inkább az az érdekes kérdés, hogy ötven évvel elkészültük után érdemes-e még megnézni ezeket a filmeket? Hiszen ugyan a tisztelet jár nekik, de attól még lehetnének halál-unalmas múzeumi darabok. Főleg nekem, akinek az újhullámos generáció a szülőket jelenti. Én már Bécsből hozott Akai videón, hangalámondásos Sztallónén, Svájcinégeren és Brucelín kezdtem ismerkedni a vizuálkultúrával, hogy mozgóképi szocializációm aztán az internettel végképp perverz csavart kapjon. Érdemes még nekem francia újhullámos filmeket nézni?

A válasz erre a kérdésre egyértelmű igen - érdemes. Legfrissebb kísérletem Anges Varda Cléo 5-től 7-ig című műve; szintén sikeresen konzerválta ezt a bizonyos friss szellőt. Itt is sok mindenen el lehetne indulni. Első körben adja magát az a tény, hogy mennyire kevés női rendező csinálhatott szerzői filmet. Valóban érezhető ebből valami a filmen, de nem vagyok feminológiailag elég képzett ahhoz, hogy erre reagálni tudjak: a horizonton észlelek valamit a modern nőiség kérdésköréből (a tükrök hangsúlya, az átöltözések), de nem indít el bennem különösebb gondolatokat. Nyilvánvaló továbbá, hogy fel lehet fogni a filmet afféle mély egzisztencialista állásfoglalásként, hiszen az alapszituáció sarte-i helyzet (a főszereplő diagnózisra vár, halálra ítélt-e vagy nem) - de én erre szintén nem tudok rezonálni, olyan távol van tőlem mindez. Biztosan ki lehetne bogozni az erre vonatkozó dialógusrészleteket és képi megfelelőket, de épp ezzel silányítanánk tananyaggá a filmet.

Fritz Lang és egy náciellenes, kémes-háborús propagandafilm 1944-ből...nagyon izgalmasnak ígérkezett. Fritz Langért mondjuk nem különösebben vagyok oda, mindig is afféle mesterembernek tartottam. Nagyon tehetségesnek, de a filmjeiben van valami hideg precizitás, ami a szememben nem fér össze a zsenialitással. Persze ettől még vitán felüli nagyság - az M tényleg nagyszerű és jó pont hogy szerepel a Megvetésben...

Nagyon kíváncsi voltam a filmre, elvégre egyrészt Lang személyesen is érintett a témában (nácik elől menekült el) - másrészt elég kevés (szinte zéró) háború alatt készült kémfilmet láttam, hisz inkább szolgáltak propaganda, mint művészi célokat (ezért általában nem is állták ki az idő próbáját). A kémfilm amúgy mindig nagyon izgalmas - a szememben a kém a legrealisztikusabb szuperhős (lásd. Bond vagy Bourne).

Nos, a film után sem tartom Langot zseninek: az érintettsége ellenére tisztes mestermunkáról van ismét szó. A film eleje ugyan ígéretes: az elmegyógyintézet békés világából szabadul ki a háborús káoszba főhősünk (ami de szép metafora...) hogy véletlenül átvegyen egy tortát, amelybe fontos dolgot rejtettek. Hogy kik? A film másik erénye, hogy a náci kémhálózat szinte végig láthatatlan, ijetsztően precíz és hatékony, növelve így a film "nácikém-ellenes propaganda" értékét.

Mégis mi a fene történik a vígjátékkal, mint filmes műfajjal? Ha az utóbbi évekből (de akár évtizedekből) akarok jó vígjátékot mondani, hát nincs egyszerű dolgom. Ha amerikait akarok mondani, akkor jóval nehezebb. Ha meg olyan amerikait akarok mondani, ami nem tini-szex-betépés témakörből van vagy nem rom(antikus) kom(édia), akkor egy kezemen meg tudom számolni a filmcímeket.