Kinetográf

Érzékeny ínyencek fogára való különleges falat ez a Kristen Wiig és Will Ferrell nevével fémjelzett bűnös élvezet, mely úgy parodizálja ki a gagyi tévés melodrámákat, hogy szinte tökéletesen rekonstruálja őket. Ha nagyon bele akarnánk mászni a dolog esztétikai hátterébe, A Deadly Adoption rendkívül érdekes vígjátéki kísérlet, hiszen úgy próbál karikírozni valamit, hogy tényleg csak alig észrevehető módon erősít rá egy-két jellegzetes bénaságra. Nincsenek kitartott jelenetek vagy túlhúzott fordulatok, nem, az alkotók tényleg csak annyira szarkasztikusak, hogy az efféle könnyes-nyálas családi drámák rajongóinak vélhetően fel se nagyon tűnik a különbség. A szemfüles néző persze rögtön kiszúrhat egy-két szándékoltan megvastagított megoldást és hát Wiig és Ferrelll véresen komoly játéka is dupla fenekű vicc. Az alkotók és színészek érezhető rajongással viseltetnek-e giccses mozgóképek iránt így nem tiszteletlenül, hanem végtelen alázattal röhögik ki. Olyan ez az egész, mint egy faarccal előadott tökéletes paródia, ami végül önmagát leplezi le, különösen a fináléra. Az igazi iróna pedig mégicsak az, hogy ezt a cuccot az efféle tévé-trash egyik legfontosabb intézménye, a Lifetime tűzte műsorára. Tessék csak egy pillantást vetni a produkció poszterére - mi ez, ha nem sakk-matt!

A nagy szépséget illik szeretni és korántsem jogtalan a kritikai- és nézői lelkesedés, hisz Paolo Sorrentino az olasz film egy megkerülhetetlen intézményére kapcsolódik rá, akit úgy hívnak, Federico Fellini. Aki valamennyire járatos a Mester életművében, annak bizonyára nem kerülte el a figyelmét, hogy ez bizony egy tökéletes Fellini-film, sőt, hála a technika fejlődésének néhol egyenesen olyannak tűnik, mintha FF színes szélesvásznú álma lenne (a bevezető diszkójelenet például woow). Újságíró-hősünk római odüsszeiája az Édes élet és a Nyolc és fél elképzelt szerelemgyerekének ügyes újraforgatása, egy csipetnyi Rómával és egy csapott kávéskanálnyi Amarcorddal. Mindezzel nincs is különösebben nagy gond egészen addig, míg Sorrentino stílusérzékét és ízlését dícsérjük, ám mikor az alkotói invenció vagy egyenesen a zsenialitás kerül szóba, egy valamirevaló Fellini-rajongó óhatatlanul felhúzza a szemöldökét. Szép és jó film, öröm benne megmerítkezni, de egy remek idézetgyűjteményből nem feltétlenül válik megkerülhetetlen műremek. Fellinit tizenkétszer (!) jelölték Oscarra és végül "csak" egy vigaszdíjként működő életmű-szobrot kapott - igaz, nem nevesítve, de négy filmje elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó szobrot (ami persze nem kis dolog, sőt). Valahol azért mégiscsak ironikus, hogy végül ötödikként a Nagy szépséggel is elismerték a munkásságát.

Száguldó gyorsvonatként robog át az emberen ez az angol gengszterfilm, mely olyan pöpec tempót diktál, melyet még manapság is sokan megirigyelhetetnének. Pénzes táskák cserélnek gazdát, mindenféle fickókat gyilkolnak meg és mire magával a főhőssel először találkozunk, már nyakig merültünk a brit alvilágban és csak kapkodjuk a fejünket. Harold Shand a csúcsra jutott, a bűnszervezete virágzik és hála az általa teremtett egyensúlynak a kapcsolatai is rendben vannak. Eljött hát az idő a fehérítésre és az igazi nagy dobásra, ám a kritikus napon valaki elkezdi halomra gyilkolni az embereit és a gondosan felépített birodalom szinte percek alatt a szeme előtt hullik darabokra. A klasszikus receptúrát követve egy méregerős bukástörténet bontakozik ki a szemünk előtt, ami már önmagában is izgalmas lenne, de itt még a támadók kiléte is végig homályban marad. A feszes, egy napra korlátozott dramaturigia és vezér küzdelme a láthatatlan ellenséggel és saját jellemhibáival már önmagukban is mesterművé avatnák a Hosszú nagypénteket, de itt van még Bob Hoskins, aki valami elképesztően nagyot játsztik. Kötelező klasszikus - aki nem látta, sürgősen pótolja!     

Öt éve, egy mérsékeltem izgalmas napon szereztem be életem harmadik mobiltelefonát, zsinórban ugyanattól a finn gyártótól. Fél évtized nem annyira brutálisan sok idő, de közben azért brutálisan nagyot fordult a világ - kettő, három és négy G, érintőképernyők, appok ésatöbbi. Én még szép lassan lecsúsztam ezekről, mert nagyon elégedetten voltam a netmentes, billentyűs kis fekete telefonommal, ami sokat ugyan nem tudott, de a telefon-sms-ébresztő szentháromságát egy töltéssel laza egy hétig üzembiztosan hozta. Kényelem és megszokás, nem valamiféle nonkonformista lázadás hatására kerültem tehát el a képernyősimogatás világát és ezzel maximálisan rendben voltam egészen az elmúlt hónapokig, amikor komoly hátránnyá kezdett válni az életembet átszövő offline időszakok mennyisége. Volt egy kitüntetett pillanat valahol ebben az évben, mikor az ismerősi köröm app-használata és kommunikációs szokásai átbillentek egy kritikus ponton. Ha mindenki x dolgot használ és y módon kommunikál, kényelemből és megszokásból nem tartható fenn a korábbi off-kánaán, alkalmazkodni kell. Ha lázadnék persze, talán más lenne, de csak azért, mert "még mindig azt a régi szart használod", nem részesülök külön elbánásban. Órákkal később észrevett emailek és fb-üzenetek okoztak kellemetlen perceket vagy csak simán lecsúsztam remek lehetőségekről, nem is beszélve az azonnali reakciók bizsergető lehetőségéről. Szóval október elején beszereztem egy aktuális készüléket és felnyomtam magam az információs szupersztrádára - 0-24 non stop. Ja és hogy miért írom én itten ezt?! Mert a számos bizarr és/vagy meglepő mellékhatás egyik leglátványosabbja épp e blog ijesztő hiátusa lett. 

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a 

Thor

POPCORN AZ ÍZESEBB FAJTÁBÓL | 2011. 05. 06.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát

A lány és a farkas

AMIKOR A FAROK CSÓVÁLJA... | 2011. 05. 03.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát az 

Élve eltemetve

BEZÁRVA A MOZIBA | 2011. 04. 27.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

Forráskód

HA VOLNA KÉT ÉLETEM...| 2011. 04. 24.

Sidney Lumet hihetetlen munkásságáról már tényleg mindent leírtak a filmkészítésről szóló könyve pedig tényleg alapmű, mégis legyőzhetetlen közléskényszert okoz, ha újranézzünk a Mester valamelyik remeklését. Ennek oka természetes az, hogy ezek a filmek remekül öregednek, különösen a tárgyalt opusz, melyben aztán az írótól kezdve a színészeken át a rendezőig tényleg mindenki remekelt. Mivel számos értelmezési tartomány sűrűsödik össze ebben a legendás műben, az idő múlásával más és más réteg erősödik fel és sok olyan dolog bukkan fel, mely hirtelen hihetetlenül aktuálisnak hat. A Hálózat 2015-ben például nem is annyira a tévé elbutulásával ragadja meg a nézőt, ez a probléma ma nem tűnik olyan vészesnek. Igen, itt van nekünk a Fókusz meg Berki Krisztián, de közben ott a Breaking Bad, John Oliver és a saját gyártású HBO-cuccok. Nem, a népbutítás ma már más szinten zajlik és hát Ned Beatty legendás monológja pont ezért üt még mindig. 1976-ban megjósolni a modern pénzügyi rendszert minimum lenyűgöző, sőt, a cégvezető globális álma mögött ott az internet és a posztmodern fogyasztás mítosza. E fantasztikus prófécia mellett ráadásul ott az erős karakterdráma, Faye Dunaway tévégenerációs érzelmi torzszülöttje mai szemmel is telitalálat, hisz ő a neten felnőtt Y- és Z-generáció anyja és nagyanyja, amibe minimum borzongató belegondolni. Ezek mellé meg csapjuk oda Peter Finch perfekt magánszámait és az olyan hihetetlen találatokat, mint a fekete kommunista forradalmárnő kiborulását a kevés reklámjutalék miatt...mit is lehetne még ehhez hozzáfűzni? Öt-tíz év múlva újranézem majd ezt a gigantikusan nagy mozit és borítékolhatóan leesik majd az állam. Már most alig várom!

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

Sikoly 4

SZELLEMKÉP ÚJRA A VÁSZNON | 2011. 04. 20.

Aki szerette a Magyar népmesék népművészeti movímukból építkező míves rajzolatait, annak erősen ajánlott próbálkoznia az ír Tomm Moore Oscar-jelölésig jutó és itthon is bemutatott csodájával, A tenger dalával. A szigetország népművészetéből és legendáriumából merítő alkotás ráadásul nemcsak gyönyörű, de egy egészen komoly történetet mesél el. Családi tragédia, gyász és újrakezdés keveredik a fantasztikus kalandokkal, szemkápráztató rajzokkal és játékos megoldásokkal kísérve. A sokkal könnyeben fogyasztható amerikai fősodorral szemben Moore nem retten vissza a sötétebb színektől és a drámától, így a végső katarzis is jóval erősebb. Szuperhősök helyett egy átlagos kisfiú fejlődéstörténetét követjük, a fantasztikus események és lények mindig az ő mentális küzdelmét tükrözik. A mese tehát az évszázados receptet követi és erre rímel a lehengerlő látványvilág is. A kézzel készült rajzok ősi szimbólummak dolgoznak és a kollektív tudatalattiba találnak be. Ez a minőség már Hayao Miyazaki szintje. Kötelező darab!

Egy tökéletesebb világban az akciófilm és az ismeretterjesztés kéz a kézben járna, de nem úgy, ahogyan mostanság a klisékből tákolt dokumentumműsorokat hatásvadász illusztrációkkal szokták keverni. Képzeljünk csak el egy olyan produkciót, ahol a hős kidolgozott figura valódi jellemvonásokkal és félelmekkel, sebekkel, gyengeséggel. Ahol a konfliktus bemutatása árnyalt és hiteles, az ellenfél nem arctalan, a motivációk és a problémák markánsan kirajzolódnak. Ahol az akciók nem a felrobbanó statisztériára, a fegyverropogásra, a táncszerűen koreografált verekedésekre vagy a látványos stilizációra épülnek, hanem arra a feszültségre, amit a realisztikusabb megközelítés törvényszerűen előidéz. Hitelesség, dráma és adrenalin nem zárja ki egymást, sőt, kéz a kézben járnak, mégis csak igen kevés olyan mozit tudunk felsorolni, ahol a fenti kritériumok mindegyike teljesül. A '71 pontosan ilyen film, ahol egy nyílegyes történet mentén szép lassan kibomlik az északír konfiktus tragédiája. Az újonc brit katona belecsöppen az események sűrűjébe, az osztag hátrahagyja, így kényetlen egyedül nekivágni Belfast labirintusának. Egyszerű sztori, tipikus 'running man' szitu, az izgalmas pokoljárás pedig tökéletes lehetőséget teremt arra, hogy megismerkedünk a szemben álló felek tipikus figuráival, a machinációkkal. A menekülés izgalmát a kaotikus helyzet szomorú értelmetlensége ellensúlyoza, a karaktereket kiváló színészek keltik életre (Jack O'Connell nevét tényleg ideje megtanulnunk!) A '71 korántsem hibátlan film ám olyan irányokba mutat, melyet egy tökéletesebb világban rengetegen kezdenének követni. 

Már megint egy olcsó olasz autós-apokalipszises film, legyinthetnénk elhamarkodottan, ám itt bizony egy olyan hátborzongató Mad Max utánérzésről van szó, mely igen figyelemreméltó részeredményeket képes felmutatni és némi szódával fogyaszta kimondottan üdítő élményben lehet része az ínyenc VHS-fanoknak. Enzo G. Castellari a spagetti westernek (Keoma) és makaróni háborúk után (Az az átkozott páncélvonat) az olasz kommersz utolsó nagy hullámának éllovasa volt és a pasztapokaliptikus fércművek legszórakoztatóbb alkotásai szinte kivétel nélkül az ő nevéhez fűződnek. Bár a The New Barbarians: Warriors of the Wasteland pofátlanul nyúlja le az ausztrál siker második részét és egy kimondottan enervált forgatókönyvből született, a nézőt szinte menetrendszerűen kényezteti egy-egy meghökkentő jelenettel, díszlet- és kellék-ötlettel, bizarr halálnemmel vagy különös hivatkozással. A pimpelt járgányok elképesztőek, a szeméttelepen berendezett, műanyagból heggesztett ruhák és ezüstre fújt díszletelemek hihetetlenül röhejesek, a fegyverek elképesztőek. A felvezetőben egy kedves makettvárost ér "atomtámadás", a világ végét Castellari néhány csontvázzal is remekül elkapja. Jönnek a "templomosok", a bizarr hajú, fehér ruhás őrültek, akik huszas átlagsebességgel vadásszák le a túlélőket, kocsikból kandikáló fúrókkal és proprellerekkel hentelnek. Magányos hősünk ellenük lép fel és védi meg az ártatlanokat, neon buborékkal és deszka-spoilerrel felszerelt kocsival, egy nyolc-tíz éves szőke autószerelő kisfiúval (!) és egy kőkemény haverral az oldalán. Fred Williamson visszatérő arc a rendezőnél, ahogyan a pöpec kísérőzene is védjegyszerű (Claudio Simonetti, ofkorsz). Az íjjal felszerelt egykori amerikai focis fejeket robbant le (!!), míg a főgonosz megidézi Indio legendás füvezését, sőt, a végső párbajban a Maréknyi dollárért is előkerül. Ha mindez nem lenne elég meggyőző, úgy egy óra magasságában akad egy igazi WTF-pillanat is a filmben, klipsszerűen vágva, hihetetlen kínzási módszerekkel és némi semmiből jövő anális erőszakkal. Ha valaki ezek után nem érezné úgy, hogy neki ezt a filmet látnia kell, az egyrészt valószínűleg nem rendszeres olvasója a blognak, másrészt pedig gyorsan nagyítson rá az alant elterülő a plakátra. Hát nem egy csodálatos műremek?!  

Az új Pixar-mozi vetítésére nemcsak huszon-harmincas párok és baráti társaságok ültek be meglepően nagy számban, de a negyedik-ötödik perc tájékán a gyerkőceiket kényszerből kísérő szülők is szép sorban kiléptek a virtuális csevegésekből és a táskák mélyére süllyesztették a mobiljaikat. E tünetek mindennél biztosabban jelzik, hogy az Inside Out (a magyar címet inkább hagyjuk) maximálisan működik és egyetlen korosztályt sem hagy hidegen. E sorok írójának sajnos nem volt lehetősége egyetlen óvodástól sem megkérdezni, vajon mit szólt ehhez a komplett pszichológiai esettanulmányhoz, de a film borítékolhatóan fontos beszélgetéséket indukál és segít rendkívül komoly dolgokat megérteni. A Pixar alkotógárdája a nívós vizuális világot végre ismét egy tökéletes példamese köré építette. A remek karakterek és az ötletes és átlátható szimbólumrendszer mellett a legnagyobb dobásuk mégis az, hogy ismét felnőttként kezelik a közönségüket. A film nagyon komplex fogalmakat és mentális folyamatokat magyaráz el lehengerlően kreatívan és könnyedén, ám a célkitűzéseiket egy pillanatra sem áldozzák fel a Happy Meal-kompatibilis infantilizmus oltárán. Ezek a figurák szerencsére nem a Minyonokkal versengenek a játékboltok kirakatában, a primér hatás helyett itt perfekt mesét kapunk olyan finom poénokat kapunk, melyek hallatán még Freud vagy Jung is elégedetten csettintett volna. Az egész koncepció az Egyszer volt... az élet című örökbecsű rajzfilmsorozatot idézi, csak épp az ismeretterjesztés helyett most az érzelmek dominálnak. Gall elődjéhez hasonlóan az Inside Out is klasszikussá fog nemesedni, ez már most borítékolható.  

Az eddig elkészült portfólió alapján nagyon úgy tűnik, a Marvel Studios csak enyhe tónusváltásokat és apró finomhangolásokat engedélyez az aktuális szuperhős-mozira felbérelt alkotógárdának. Az óvatosság persze érthető, amíg szó szerint ömlik a pénz és ennyire fut a szekér, minek változtatni a jól bevált képleten. A képregényes cég logójával induló egy tucat film körülbelül ugyanúgy néz ki és hasonló modorban meséli el a generikusan összepakolt történeteket. A legfrisebb felvonás, A Hangya komolyabb súrlódások nélkül simul bele a sorba, a tizenkettedik mozgóképük csak annyiban lett más, hogy egy sokkal áramvonalasabb, könnyedebb forgatókönyvből készült. A megszokott minőség és a steril egyenlátvány mellett kifejezetten frissítőleg hat a játékosabb, viccesebb megközelítés, de a végeredmény leginkább egy amolyan "mi lett volna, ha" érzést hagy maga után.

Érdekes kísérlete vállalkoztak a Montage of Heck alkotói, a rendelkezésükre álló források segítségével megpróbáltak belemászni az alany fejébe és onnan rekonstruálni Cobain művészetetét és tragikus öngyilkosságát. Courtney Love teljes hozzáférést biztosított a rendező Brett Morgen számára, így a dokumentumfilm megkísérli egymásba gyúrni az unalomig ismert dalszövegeket és ikonikus felvételeket a különféle naplóbejegyzésekkel, házi videókkal, telebeszélt kazettákkal és az újabb visszaemlékezésekkel. Morgen vállalása szerint Cobain fennmaradt gondolataiból építi a portrét és intim megvilágításba helyezi a zenészt. A mű legjobb pillanataiban egymásba olvadnak a lejegyzett szavak, elhangzott mondatok és az ikonikus dalok, a közelség illúziója tökéletes. A Montage of Heck e módszerével valóban árnyalja a klasszikus képet és sokat finomít az "ösztönös zsenit tönkretette a gonosz média" fekete-fehér felállásán. Morgen értelmezésében Cobain vágyott a figyelemre és sikerre, de a terhelt családi háttér, a kóros megfelelési kényszer és a frusztrációk miatt szedett drogok hatására képtelen volt kezelni a rászakadó hírnevet. A rendező érvelése valóban lehengerlő, de éppen itt ütközik bele ő is a megkerülhetelten dokumentumfilmes dilemmába. Hiába használja ugyanis Cobain dolgait és hiába szólaltatja meg az érintetteket, a portréja is csak egy újabb értelemezéssé válik - egy rajongóknak kedves, de az igazán érdekes vetületeket nem boncolgató véleménnyé. A legizgalmasabb kérdések kimaradnak, nem tudjuk meg például azt sem, Dave Grohl miért nem adta a nevét ehhez a produkcióhoz. Kurt Cobain "igazi" személyisége is homályban marad és ez jól is van így, hiszen a halálával ő végérvényesen legenda lett. Az ikonoknak nincs valódi arcuk, csak olyan, amilyennek épp látni szeretnénk őket.

A legendás Peter Bogdanovich rendezett egy maximálisan "bogdanovichos" Woody Allen-mozit, amiben akad egy csipetnyi hipszterség és némi hollywood romkom is. A Megőrjít a csaj nemcsak a két veterán filmes rajongóinak lesz ismerős, de azok sem érzik majd idegennek, akik esetleg az indie-szcéna divatos darabjain vagy Baumbach és Anderson művein keresztül ismerkedtek a nagyvárosi különcök érzelmi válságaival. A bevallottan cinephil Bogdanovich úgy tér vissza a Függöny fel! bohókás színházi világához, hogy közben fejet hajt a régi screwball komédiák előtt. Bár a tévedések vígjátéka az elődhöz képest talán nem olyan feszes és többször túlírtnak tűnik, a New York-i háttér és a neuortikus figurák jótékonyan ellensúlyozzák a döccenőket. A film ezen rétege Allen 90-es években készült komédiáit idézi, a míves helyszíneket, a vicces karaktereket és az őket alakító sztárokat látva pedig az is nyilvánvalóvá válik, kiktől merítenek ötleteket az ifjú titánok. Nem forradalmi vagy hibátlan produkció, de sokkal szórakoztatóbb és könnyedebb, mint a hollywoodi vetélytársai. A futószalagról legördülő romkomokkal ellentétben ennek a régivágású mozinak legalább van lelke.

A klasszikus szituációs komédiákban ha jól működtek a jellemek, az alapkoncepció szimpla variálásával lazán el lehetett vinni jó néhány évadot. Ma ez már kevés dicsőséghez, minimum a Jóbarátok sikerei óta a figurák állandó gegjei mellett az epizódokon átívelő történet és az egyes részeket záró cliffhangerek legalább olyan fontosak. A Szilícium-völgy a második évadban is hibátlanul szövögeti a szálakat, a remek karakterek óramű pontossággal hozzák a poénokat, míg a garázscég kihívásokkal teli felemelkedése lazán összefűzi és irányba rendezi az egyes jeleneteket. Mike Judge így két legyet ügy egy csapásra: nemcsak görbe tükröt tart az önmagát lazának és emberségesnek beállító nagyvállalati kultúrák és az IT-iparág elé, miközben tovább mélyíti az egyébként is komplex karaktereit. A finanszírozás izgalmai mellett színre lép egy tahó milliárdos és egy bizarr vállalati vezető, hőseink pedig végig a fennmaradásért küzdenek Bachman vagy Gilfoyle magánszámai önmagukban is elvinnék a showt, Judge pedig akár egy-két vonással is képes feledhetetlen mellékszereplőket teremteni (gondoljuk Yang vagy Monahan ügyvéd aprócska ámokfutásaira). A Szilícium-völgy folytatása tehát megugrotta a szintet és továbbra is az utóbbi idők legjobb sitcomja. Külön jó hír, hogy a harmadik évad is zöld utat kapott.

(az első részről itt értekeztem)

Hollywoodban idén már tényleg nagyon kevés eredeti ötletből készül potenciális sikerfilm. A folytatásokkal és franchise-mozikkal önmagukban nincs is probléma és egy friss koncepció önmagában még feltétlenül jobb, mint egy régen bevált recept. Az Álomgyár mindig is a biztonsági játékra ment és természeténél fogva újrahasznosítja a korábbi sikereket, a helyzet most annyiban más, hogy már márkanévként látványosan ki is írja a produkcióra, ez bizony felmelegítés. Ahogyan az új Mad Max példája is mutatja, az invenció utat tör magának, ami pedig ötlettelen, az bármibe csomagolva rossz marad. Az igazán aggasztó inkább az, hogy az uralkodó marketing-módszerek mennyire nem tudnak mit kezdeni a kísérletezőbb darabokkal, így azok nem találják meg a közönségüket. A nézők nagy része a stúdiókhoz hasonlóan biztonsági játékos és inkább beül egy rossz, de kiszámítható filmre. A kínálat kockázatosabb kilengései buknak még akkor is, ha egyébként nem rosszak. Ez pedig azért rossz, mert hosszabb távon kiölheti a bizonytalanságot és az invenciót a rendszerből.

Ha egy stáblistán a Wachowski fivérek neve bukkan fel, az manapság inkább negatív előjelnek számít. A Sense8 az egykor szebb napokat látott testvérpár első televíziós munkája és a bevezető epizód alapján a zuhanó színvonalú munkásságuk újabb tipikusan elhibázott darabjának tűnik. Ismét itt egy vállalhatóan jó ötlet, ám végül annyi felesleges sallang és mélynek gondolt, kínosan felszínes álbölcsesség került rá, ami teljesen agyonnyomta a papíron valószínűleg ígéretes koncepciót. Nyolc ember a világ különböző pontjain valami különös mentális kapcsolatba kerül, elkezdik hallani, látni és érezni egymást. Ez eddig rendben is lenne (bár az emberiséget összekötő technológia metaforája azért elég lapos), ám Wachowskiék valamiért elfeledkeznek arról, hogy egy elbeszélésnek végeredményben tartania is kellene valahova. Különösen egy hetven perces pilot esetében, melynek épp az lenne a feladata, hogy horogra akassza a közönséget.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a 

Hajszál híján úriember

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát

A harcos

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát

A félszemű

A western köszöni szépen, jól van | 2011. 03. 11.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

Machete | 2011. 03. 10.

Machete will return in Machete Kills and in Machete Kills Again!

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát

Az utazó avagy a turista megbosszúlja a nézőt | 2011. 03. 10.