Kinetográf

Az olasz alkotók a hatvanas évek végére gyorsan túlpörgették a zsánert és sokan próbálkoztak mindenféle vérfrissítésekkel, de csak igen kevesen jártak sikerrel. A Get mean a "nagyon nem sikerült" és a "nagyon furcsa valami" kategóriáiba tartozik és ma már elsősorban a hihetetlenül rossz alapötlet, a még rosszabb kivitelezés és a vásznon elszabaduló őrület miatt emlékezhetünk rá. Tony Anthony "Stranger" sorozatának nem hivatalos negyedik darabja tovább folytatja a Japánban megkezdett utat (The Silent Stranger), de sajnos olyannira túlhúzza a fantasy-western műfaji fúziót, hogy szinte nézhetetlenné válik. Vagány hősünk egy spanyol hercegnőbe botlik, akit némi nemesfém ellenében hajlandó a szülőföldjére szállítani. A páros itt aztán belecsöppen a mórok és a barbárok (!) háborújába, ágyúkkal, kastélyokkal, óriási statisztériával. Az Idegen persze annak rendje és módja szerint kikezd a nagydarab vezérrel, a púpos vezér-aspiránssal és a talpnyaló intrikus tanácsadóval, majd különféle próbatételek során (egyszer feketévé változik!) megpróbálja megszerezni a titokzatos kincset. A vásznon e kalandok sajnos még rosszabbak, mint így leírva, a Get mean fő problémája pedig éppen az, a komolyság mellett a vadnyugati motívumokat is teljességgel zárójelezi. A nyíltan rasszista és/vagy szexista poénok mellett a bénácska díszletek, a hihetetlen megoldások és a széttartó sztori a leginkább zavaróak, ám e sajátosságai miatt a végeredmény annyira bizarr és különös, ami kisebb kultuszt teremtett körülötte.

El Dorado

Az 1959-es Rio Bravo olyan erőteljesre sikeredett, hogy hét évvel később a rendező és a főszereplő megismételték a mutatványt, majdnem hasonlóan erős eredménnyel. Igaz, Wayne már picit pocakosabb, az ostrom-szituáció is máshogyan alakul ki és a mellékszereplőkön is igazítottak picit, de maga a lényeg ugyanaz. A kötelesség elől nem menekülnek el az igazi férfiak és ha kell, összeszedik magukat. Az alkesz szerepében Robert Mitchum, a kölyök bőrében James Caan, Howard Hawks pedig hozza a szokásosan magas minőséget. A régi iskola 1966-ban már elavultnak számított, de egy biztos, a szélesvásznú technicolor képek lehengerlően néznek ki.

Surf Nazis Must Die / Halál a szörfös nácikra

Egy tökös cím és egy ütős alapkoncepció nem mindig elég a dicsőséghez, Tromáék szörfös apokaliptikus nácis agymenése ráadásul igen rosszul öregedett. A széttartó cselekmény, a béna megoldások és a lassúság ellenére a hozzáállás becsülendő, a büszkén vállalt trash mellett pedig akad itt néhány említésre méltó motívum. Egy-két remek beszólás, túlhúzott karakter vagy önreflektív kikacsintás tényleg betalál és a szintis filmzene is rendben. Az idősek otthonába dugott afro-amerikai mama bosszúhadjárata vaskos társadalmi üzenettel bír, a kortárs idézőjelekhez szokott nézőnek mindez mégis túlságosan kevés.

Tusk / Agyar

Az egykori függetlenfilmes geek-kedvenc Kevin Smith nem igazán találja mostanság a helyét, azaz korántsem reménytelen, de enyhén szólva ingadozó színvonalú dolgokkal rukkol elő. Legújabb munkája tökéletesen illik a sorba és tökéletesen szemlélteti az író-rendezőt kísértő bizonytalanságot. Az egyébként kellően elborult alapötletből pont azért nem sül ki valami nagyon izgalmas, mert alkotónk érezhetően nem tudott dönteni a komédia és a horror, a komolyság és a komolytalanság között. Pedig a felvezetés nagyon rendben van, épül a szürreális hangulat, ülnek a viccek és Michael Parks is hozza a kötelezőt. De amikor Smith háromnegyed óra után hirtelen mindent megmutat és megmagyaráz, majd karakterdrámát próbál ácsolni miközben Depp idegesítő bohóckodásba kezd, kártyavárként omlik össze minden. Milyen nagyon messze van már az a külvárosi vegyesbolt!

Az elátkozott Leeds United / The Damned United

Fogalmam sincs a fociról és kimondottan untat ez a férfiaknak kitalált, zöld gyepes szappanopera, egy hájpolt rendező filmjére viszont akkor is kíváncsi vagyok, ha történetesen a bőrlabda körül forog. Tom Hooper nagy névnek számít mostanság és a "hivatalos" Hollywood kitüntető szeretetét élvezi annak ellenére, hogy a látásmódja és rendezői eszköztára korántsem nevezhető hihetetlenül egyedinek. A kiállhatatlan, ám zseniális edzőről szóló 2009-es munkája sem győzött meg az ellenkezőjéről. Ahogy A király beszéde vagy A dán lány esetében, abszolút profi mozgóképről van szó remek színészi alakításokkal, csak épp magához a célszemélyhez nem sikerül elég közel kerülnünk. A kötelező körökön kívül nagyon sokat nem tudunk meg, holott épp ez lenne a lényeg.
 

Ilyen a kamerakezelés, a vágás, a kísérőzene, a casting és a színészi játék tökéletes egysége. Ami egy 1.26-ig történik, az...shut the fuck up Donny!

The Diary of a Teenage Girl

Az amerikai független filmek abban a paradox helyzetben vannak, hogy miközben próbálnak egyéni és árnyalt karaktereket felvonulatni, a többségük általában ugyanazt a kedves lúzer-típust hozza. Marielle Heller rendezőnő elismert képregényen (Phoebe Gloeckner) alapuló első filmje nemcsak azért üdítő kivétel, mert főhőse egy nyitott, öntudatos és merész kamasz, hanem mert egy szexuálisan aktív, önmagát kereső lány, aki épp most fedezi fel és teszteli a saját nőiességét. Ez a nézőpont sajnos még 2016-ban is ritkának számít, holott van annyira érdekes, mint a szüzességüket elveszíteni akaró fehér kocka-srácok kalandjai (sőt!). Ez a film ráadásul jó, kezdve az izgalmas animációs betétektől a jól megírt figurákon át egészen a remek színészi alakításokig. Bel Powley nevét jegyezzük meg és végre valami komoly díjat Kristen Wiignek! 

Me and Earl and the Dying Girl /  Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

A könnyfakasztós haldoklós sztoriból nem lesz automatikusan okos vagy mély műalkotás csak attól, ha egy indie-rendező nyúl hozzá. Telivér hipszter-film viszont igen, annak előnyével és hátrányával együtt. Hőseink borzasztóan cool arcok, mert öntörvényűek és állandóan reflektálnak a saját helyzetükre, alkotóink mégsem tudják elfedni azt a tényt, hogy annyira azért nem izgalmasak. Amivel mégis megnyerik a meccset, azokat a legfinomabb filmes utalások, melyekkel valósággal kényeztetik a filmművészet szerelmeseit. Egy olyan filmre, ahol menő dolog Pressburgert Scorsese audiokommenttárral nézni, egész egyszerűen nem lehet haragudni.

American Ultra / BeSZERvezve

Meglepően jó ötletnek bizonyul a kisvárosi stoner komédiák és a Bourne-féle titkosügynökös zúzás háziasítása annak ellenére is, hogy a cuccból néhol sajnos kifogy a szufla. A nagy gimmick az lenne, hogy az alapjáraton is belassult Jesse Eisenberg valójában Bond, csak épp akaratlanul is jobban élvezi a füves delíriumot Bivalyröcsögén, mint a nagyvilági gyilkológép szerepét. A két szerep persze gyorsan konfrontálódik és jönnek az elborultan vicces és gyakran kifejezetten pofás akciók (lásd az UV-fényre komponált csapda-szitut). A mérleg nyelve mégsem az alapötlet vagy a profi megvalósítás miatt billen pozitívba, hanem a mellékszereplők miatt. Bill Pullman, Walton Goggins és John Leguizamo simán elviszik a showt.

Buzzard

Ha van egy jó főszereplőd, gyakorlatilag meg is van a filmed, és hát Marty Jackitansky igazán tenyérbemászó seggfej, akivel valahogy mégis tudunk azonosulni. A kicsinyesség új dimenziót bemutató főhős piti kalandjai mögött ugyanis az elveszettség és a bizonytalanság szomorkás minőségei bukkannak fel, olyan távolabbi elődökkel rokonítva a művet mint a Slacker vagy a Shop Stop. Elsőrangú indie a javából, a kásás gitárok helyett metál szól a lúzer pedig Freddy Kruger pengés kesztyűjében nyomul. 

Charlie Kaufman és az animáció?! Hogyhogy nem jutott ez korábban még senkinek az eszébe? Kaufman különös világához és utánozhatatlan szerzői látásmódjához kétségtelenül illet Jonze finoman szürreális rendezői stílusa vagy Gondry féktelen infantilizmusa, de még jobban az animáció korlátlan szabadsága. Az Anomalisa sztorija egyébként is a végül alkalmozott technikáért kiált, a mindenkitől elidegenedő ügyfélmenedzser-guru Michael Stone nyomasztó világát az egyenarcú bábok mindennél tökéletesebben adják vissza. A látszólag egyszerű sztori (egy egyéjszakás kaland) mögött igen súlyos egzisztenciális kérdések bukkannak fel, az író-rendezőre jellemző játékos kreativitással bőven megszórva. A film vizuális világa a legapróbb részletekig kidolgozott, a hangulata rendkívül erőteljes, ékesen bizonyítva Kaufman zsenijét és az animációs technika korlátlan lehetőségeit. Az Anomalisa méltó folytatása az életműnek, sőt, letisztultságával ígéretes új irányokat mutat fel. Kötelező darab!  

Kimondottan imponáló Guillermo del Toro rendíthetetlen kitartása és szenvedélye, ahogyan a fősodorban próbálja életben tartani a míves gótikus horrorok manapság nem éppen korszerűnek számító örökségét. Bár a műfaj legfrissebb felfutásában mások is merítettek "régi iskola" motívumaiból (Insidious, Démonok között), a mexikói származású rendező azon kevesek közé tartozik, akik érzik, értik és értékelik a klasszikus formula erényeit és működési mechanizmusait. Del Toro nem sokk- vagy a retró-faktor miatt nyúl a szellem- vagy kísértetkastély témájához, hanem az ősöreg mesék ereje és romantikus szépségei izgatják. A Bíborhegy földrészeken és stílusokon átívelő gyönyörű szerelmes levél, melyben a rendező egy dadogó kamasz lelkesedésével sorolja, mit és miért lehet annyira szeretni ezekben a történetekben. Szemkápráztató és törékeny film ez, melyet nem túl meglepő módon jórészt értetlenül fogadott a közönség. Idővel talán feltárulnak majd az erényei és bizonyára del Toro sem adja fel...talán eljön még az oldschool horrorok nagy reneszánsza.

Theeb / A sivatagon át

Az utazás, a vadon, a gyermeki ártatlanság elvesztése. Ősi motívumok ezek, melyek kortól és helytől függetlenül újra előkerülnek és ha jól mesélik el őket, egész egyszerűen megunhatatlanok. A Theeb jól mesél és e hozzávalókból látványos sivatagi kalandot fabrikál, valahol az első világháború környékén, imponáló westernes utalásokkal. A vonat szimbolizálta civilizáció, az angolokkal érkező "fejlődés" eltörli az ősi létformákat, de a címszereplő kisfiú még letér a sínek mellől. Útja egyszerre egzotikus és globális érvényű, gyönyörű kivitelben, abszolút profi módon feltálalva. Erősen ajánlott néznivaló.

El abrazo de la serpiente / A kígyó ölelése

A fehér ember világnézeti terrorját általában a fehér ember szemszögéből vizsgálják a fehér emberek, a jó szándék ellenére is kicsiben állítva elő az eredeti problémát. A kolumbiai Ciro Guerra az amazónai őslakosok feltételezett nézőpontját, látásmódját és elbeszélői technikáit imitálva próbál arra példát mutatni, hogy a nyugati természettudományos szemlélet nemhogy nem felsőbbrendűbb, de korántsem az egyetlen üdvözítő út a boldogság felé. Erről persze a filmnek úgy kellene meggyőznie a fehér nézőt, hogy közben feladja a fehér néző számára érthető és elfogadható kereteket. Guerra vállalkozása így kudarcra van ítélve, ám épp ez mutatja, hogy a természeti léttől végleg eltávolodott fehér ember számára az ősi tudás örökre elveszett. Torokszorítóan szomorú ez és éppen ezért hatásos.

Krigen / Egy háború

A háború megeszi a lelket - e megkerülhetetlen tételt nem lehet elégszer bizonyítani. A dán filmesek egyébként is értenek az apróbb lelki rezdülések és a látványos tragédiák egyidejű megragadásához, a Krigen pedig tényleg bejárja a teljes spektrumot. Az afgán pokol földrajzilag távoli hatásai a gyerekeket sem kímélik,a helyes döntés fogalma értelmetlenné válik, nincs menekvés. Tobias Lindholm méregerős pillanatokkal pakolja tele filmjét és szerencsére egyszerű válaszokkal sem szolgál. A nézőt berántja a hőse mellé és nem ereszti, így az utóbbi évek egyik legjobb háborús filmje ez, mely képes hatásosan megjeleníteni az elfogyasztott lélek tragédiáját.   

45 years / 45 év 

A látszólagos eseménytelenség és a vidéki élet nyugalma mögött felbukkan egy apró hazugság, mely említett idő alatt gyilkos méreggé erjedt és így már nincs előle menekvés. A film komoly erénye, hogy a csendes felszín mögött rendkívül érzékenyen ragadja meg a tragédiát és elsősorban a színésznőjére bízza annak bemutatását. Charlotte Rampling finom és árnyalt alakítása nélkül nem működne a dráma, az ő gesztusai, pillantásai és hangsúlyai azok, melyek valódi súlyt adnak az egyébként kissé mesterkélt történetnek.

A szűkös, zárt térben élő anya és fia egyre fullasztóbb és brutálisan sötétedő drámája az információk visszatartásával ügyesen húzza csőbe a könyvet nem ismerő nézőt, majd a hátborzongató sztori a játékidő felénél újabb fordulatot vesz. A saját bestsellerét filmre író Emma Donoghue nagy eredménye, hogy torokszorító thrillere elsősorban az újrakezdés és a továbblépés szimbolikus példameséjeként működik. A címben említett szobából a félelem, a szorongás mentális börtöne válik, míg a fiú világra csodálkozása az örök optimizmus és lelki erő megfelelője. Lenny Abrahamson szépen építi a történet és kiválóan érzékelteti a klausztrofób léthelyzetet, ám a második félidőtől már az erőteljes alakítások működtetik a filmet. A szoba méregerős, torokszorító megváltástörténet, egy hibátlanul megtalált gyerekszínésszel (Jacob Tremblay), két fantasztikus mellékszereplővel (Joan Allen, William H. Macy) és Brie Larson Oscar-gyanús játékával. 

Mintha csak a legendás Frank Capra all-american kisemberét helyezte volna a hidegháborús paranoia közepébe, Steven Spielberg a kémes kulisszák között is az amerikai értékek kikezdhetetlenségéről mesél. A Kémek hídja tankönyvi alapossággal vonultatja fel az összes spielbergi motívumot, a tökéletesre polírozott plánoktól és végletekig átesztétizált látványtól egész a giccsbe hajló győzedelmes küzdelemig. Hősünk igaz ember egy igaztalan világban és minden akadály ellenére célba ér, példát mutatva a saját érdekeiket és a könnyebbik utakat választó többségnek. Kínos unalomba vagy tömény cukormázba fulladhatna mindez (ahogy történt ez Spielberg rendezéseivel mostanság), ám hála a kiváló alkotótársaknak, a fékezett habzásúra vett mese ezúttal óramű pontossággal működik. Coenék szépen fellazították a történetet és jófajta humort csempésztek a forgatókönyvbe, valamint a színészgárda is kitett magáért. Az Oscar-díjra nem véletlenül jelölt Mark Rylance hűvös elegenciával formája meg a szovjet kémet, míg a német mellékszereplőket nemzetközi szinten is egyre magasabban jegyzett művészek alakítják. Az egész film középpontjában pedig ott Tom Hanks, akinek nincs szüksége nagy gesztusokra vagy látványos erőlködésre, mégis ki tudja hanyadszor hisszük el neki, hogy igenis képes megváltoztatni a világot. Ha az ő tokás-pocakos alakja nem lenne, a Kémek hídja is összedőlne, így azonban 142 percet izgulunk végig annak ellenére, hogy a végkifejlet az első pillanattól nyilvánvaló. Profi mozgókép, a szó legnemesebb értelmében.

Mocskos város, tömény italok, szomorkás jazz-betétek, kiégett hősök és a becsület mindenek felett. Tökéletes film noir...lehetne, ha nem 1967-ben és nem Japánban készül a Massacre Gun (Minagoroshi no kenjû). Kuroda tisztességgel akarja elhagyni a helyi maffiát, de a főnök nem hagyja és egyre véresebb leszámolások kezdődnek.Szögegyenes történet egy tisztességes életre szánt legkisebb fiúval, a másik oldalon ragadt baráttal, a háttérben finoman megpendített szerelmi szállal és óriási adag melankóliával. A sötét öltönyöket, napszemüvegeket, pisztolyokat és belső tereket látva egy-egy pillanatra akár el is feledkezhetünk arról, hogy épp egy japán alkotást nézünk. Az amerikai (és kisebb részben európai) gengszterfilmes hatásokat büszkén vállalják az alkotók és hibátlanul építik be saját stílusukba. Bár elmaradnak a klasszikus távol-keleti tárgyi motívumok, a mesterien komponált fekete-fehér képek és intenzív kameramozgások a legendás szamurájfilmeket idézik. Ahogyan a különös fizimiskájú Kuroda (Jô Shishido) végső nagy leszámolása is, pompásan illusztrálva, milyen hibátlanul keveredhetnek a globális és lokális hatások. A Massacre gun nemcsak a szigetország filmgyártása iránt érdeklődőknek kötelező, de bárkinek, aki kevéssé ismert gyöngyszemekre vadászik. A cuccot az Arrow Films tavaly méltó módon elérhetővé tette és akinek bejött, kutakodjon tovább a korszak Nikkatsu-akciói között.

Ha egy adott témában kutakodó film képtelen áthidalni a kulturális beágyazódottság és a vizsgált személyek, a megidézett jelenség ismeretének a hiányait, akkor egész egyszerűen nem működik. A Straight Outta Compton kapcsán rendre elhangoznak olyan érvek, hogy ez bizony egy sokkal többre hivatott, rendkívül fontos alkotás, melyet a díjszezon hivatásos ítészei kizárólag azért hanyagolnak mert nem pontosan értik, mit jelent ez a zenekar egy markáns kisebbség számára. Ergo a megmondóemberek kimondva/kimondatlanul rasszisták és inkább a WASP-témák hasonló színvonalú kibontására szavaznak. Nos, hogy mindez valóban így van-e, az valóban lehet vita tárgya, ám az is bizonyos, hogy ezt a kérdést nem Straight Outta Compton sorsa fogja eldönteni, annyira ugyanis nem jó. Igen, ez a film valóban hiánypótló abból a szempontból, hogy egy fontos szubkultúra, illetve a mögötte feltáruló élethelyzet szélesebb körű megismertetésre törekszik, csak épp durván célt téveszt, vagyis az "igazságtalan mellőzés" vádja nem áll meg. A nyugati parti hiphop úttörőinek heroikus celluloid-szobrot állítani persze nem ördögtől való, abszolút vállalható (anyagilag sem elvetélt) ötlet, de ezzel még nem válhat valami automatikusan a kánon részévé. A probléma leginkább az, hogy a szépre sikált, mindenhol akkurátusan lekerekített, hihetetlenül konvencionális zenekarportréval az alkotók óriási ziccereket hagynak ki. Az N.W.A. egy izgalmas jelenség, tele egymásnak feszülő, az amerikai társadalomban mélyen gyökerező ellentmondásokkal és izgalmas figurákkal, melyekből a kész filmben végül egy-egy vágókép marad (lásd a Los Angeles-i zavargások megjelenítését). Nincsenek valódi karakterek, nincs igazi küzdelem, nincs dráma és nincsenek mélyebb összefüggések - csak ezekre irányuló jelzések. Két és fél óra, mégis csak annyit tudunk meg, milyen király arcok voltak ezek a srácok, hogy így kitörtek a fehér elnyomás ellenére is. A slusszpoén pedig az, hogy ezt a filmet egy fehér nő és három fehér férfi írta és pont őket jelölték az Oscar-díjra.

Sean S. Baker uzsonnapénzből forgatott bizarr karácsonyi tragikomédiája nem véletlenül keltette fel a rendhagyó mozgóképes élményekre vadászó nézők és kritikusok figyelmét. A három iPhone 5ssel rögzített film egy transzszexuális prosti rohanását követi végig Los Angeles-külső Szentestéjén, így tárva fel egy igen különös univerzumot. A Tangerine többszörösen megtöri a konvenciókat, a szokatlan helyszín és a különc szereplők mellett leginkább az alkalmazott filmnyelv miatt izgalmas, a rögzítés módja ugyanis alapvetően meghatározza a végeredményt. A könnyű és pici telefonokkal a stáb együtt lohol a figurákkal és szinte tapintható közelségbe hozza ezeket a gyönyörű, szmogos narancsszínű napsütésben fürdő lepukkant utcákat. A néző kénytelen Sin-Dee melodramatikusan eltúlzott tombolásával azonosulni és így észrevétlenül merül el egy olyan világban, melyet maximum egy száguldó autó ablakából láthat elsuhanni. Baker e gesztusa már önmagában is figyelmreméltó, filmje a leginkább talán mégis azért működik, mert mélységesen együttérez a hőseivel. A többségi társadalom peremén küszködő csóró, de legalább ott vannak egymásnak és ők is csak a boldogságot keresik, mint mindenki. Az a fura helyzet áll elő, hogy sok mindenért lehet nem szeretni ezt a filmet, de kihagyni semmiképp sem érdemes.
 

Ha már megint van Oscar-jelölt nagyjátékfilmünk, gondoltam megvizsgálom mit is tud nyújtani 2016-ban az előző. Töredelmesen bevallom, a Mephisto eddig valahogy kimaradt, holott Szabó István hatvanas évek beli munkásságát kimondottan szeretem. A lelkét a náci hatalomnak eladó színész történetét az ügynöki múlt felderítése óta persze nem lehet ugyanúgy nézni és hát éppen ez a problémám az utolsó képkockáig átpolitizált filmekkel, egyszerűen vak vagyok hozzájuk. Egyszerre átok és óriási szerencse, hogy soha nem kellett úgy igazán olvasnom a sorok között, maximum a saját szórakoztatásomra, de nem a boldogulásért. A popkultúrán felnőve és a jelenkori visznyok miatt egyre szűkülő buborékot építve magam köré soha nem értettem azokat, akiknek mindenről AZ jut az eszükbe. A politika és a hatalom. Ésszel felfogom persze miért van ez, de ragad magával a téma. Na de miért is mesélem én el ezt az egészet és mégis hogy a fenébe jön ide az eddigi egyetlen magyar játékfilmes Oscart besöprő Mephisto?! Nos, mert valószínűleg ez lehet a magyarázata annak, miért nem tudtam lelkesedni ezért az alkotásért annak ellenére sem, hogy az erényei egészen nyilvánvalóak. Mert hát Klaus Maria Brandauer mániákus játéka nagyon rendben van, a forgatókönyv leheletfinoman építi fel a karakter tragédiáját és van itt néhány nagyon elegánsan kivitelezett jelenet, de. A monumentális vágyaiért a lelkét az ördögnek eladó Faust példája nyilván örökké aktuális marad, a hatalom és az ember viszonyára vetített átértelmezése mégsem szippant be. Nagy-nagy szerencsémre, tegyük hozzá és hangozzék talán túlzóan optimistán, nagyon remélem hogy ez jó sokáig így is fog maradni. 

A bűnösen rossz filmek ínyenc rajongói bizonyára ismerik azt a pillanatot, mikor az ember már épp nyúlna a távirányítóért és begyorsítaná picit a dolgokat, ám ekkor olyan hihetetlen dolgok történnek a képernyőn, melyek ismét a látottakra szegezi a tekintetet. A Megaforce címet viselő 1982-es opusz menetrendszerű pontossággal sorjázza meg a legedzettebb B-filmes fanatikusokat is, feledhetetlen WTF-szemöldökfelhúzásokkal ajándékozva meg a nagyérdeműt. Kezdjük talán azzal, hogy ez a műalkotás hatalmasat bukott, minden tekintetben. Az elképesztően logikátlan és méretesen ronda öltésekkel összefércelt sztori egy dolog, a bénácska futurista fantázia egy másik, itt bizony a kritikátlan ripacskodás az, ami igazán sokkoló. És most ne csak a színészekre tessék gondolni (bár erős a lista, Barry Bostwick, Michael Beck, Edward Mulhare és Henry Silva, csak halkan megjegyzem). Nem, ez az egész azért borzongató, mert a stáb egyetlen tagja sem fogta vissza magát, a füstgépért felelős trükkmestertől kezdve az operatőrön át egész a rendezőig túlhúzott itt mindenki mindent, amit csak lehetett. Az akár bizarr melegfilmként is nézhető Megaforce mindent bedob a siker érdekében és semmit sem markol, ami valahol tulajdonképp egész komoly teljesítmény. Igaz, a Mattel bizonyára nem fizetett rá a produkcióhoz gyártott játékokra, ám ettől eltekintve igazi katasztrófával van dolgunk. Egy szerethetően rossz, beletekintésre érdemes katasztrófáról.

Ahogyan Orosdy kolléga mondaná: Mutatom!

A Jó, a Rossz és a Csúf vitathatlanul a valaha készült egyik legnagyobb filmalkotás. Pont. Vetíthetik bármiről, az újranézéssekel maximum arra döbbenhetünk rá, hogy Leone klasszikussa sokkal jobb, mint amire emlékeztünk. Körülbelül a főcíménél kezdődik a libabőr, szájtátva nézzük a kamera- és időkezelést, a forgatókönyv takarékos zsenialitása sokadszorra is meglepő, Eli Wallach Tucójára meg szavak sincsenek. Aztán meg rázendít Morricone mester és jönnek a könnyek. Mindezt persze már jól tudtuk, de akkor mi volt a tanulsága az újra bepöccintett Bem Mozi retró vetítésének?!

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

A pap: Háború a vámpírok ellen

ATYÁMURAM!!! | 2011. 06. 16.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

Az igazság ára

UTOLÉRNI A SÁNTA KUTYÁT BOTORKÁLVA | 2011. 06. 22.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

X-Men: Az elsők

ÉGI HÁBORÚ | 2011. 06. 08.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

Másnaposok 2

AMIKOR NEM INDUL BE A BULI | 2011. 06. 06.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

Team Building

CSOPORTOS LEÉPÍTÉS | 2011. 05. 30.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

Férfit látok álmaidban

FILMET LÁTOK ÁLMAIDBAN | 2011. 05. 27.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a

Winter's Bone - A hallgatás törvénye

NEM EGY LEÁNYÁLOM | 2011. 05. 23.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát az

APACSOK

A MÚLT NÉLKÜLI EMBEREK | 2011. 05. 16.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát az 

PAUL

IDEGENKEZŰSÉG | 2011. 05. 13.

Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát az 

Ötödik sebesség

TEDD MÁR ÜRESBE! | 2011. 05. 10.