Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát
GERILLÁK A KÖDBEN | 2011. 08. 19.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
Nyolcak
NAGYVADAK | 2011. 08. 17.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
TOP GUN JEDI | 2011. 08. 12.
A Szarvasvadásszal égbe menesztett, majd A Mennyország kapuja legendás buktájával egy komplett stúdiót magával rántó Michael Cimino markáns szerzői látásmódja végig ott világít a különös életműben, bármelyik filmjét vesszük is elő. Debütáló rendezése, a Villám és Fürgeláb az első felületes pillantásra laza műfaji koktélnak tűnhet, ám a motorház alatt már ugyanazok a kérdések dolgoznak, mint a későbbi csúcsművekben. A buddy-, heist- és road movie keresztezéséből egy fantasztikus hangulatú proto-akciófilm születik, hamisítatlan amerikai képeslap benzinfaló autókkal, széles vidékekkel és a vadnyugat örököseivel. Cimino könnyedén zongorázza végig a vonatkozó filmtörténeti előképeket, az írott törvény és az erkölcs különbségéről mesélő westernjétől a közép-nyugati gengsztereken át a hetvenes évek aszfaltcsíkon menekülő kívülállójáig egybeolvad itt mindenki, aki valaha el akart menekülni arrafelé a kötelező társadalmi normák elől. Villám, Fürgeláb, Goody és Red a napi nyolc órás robotra, a hitelekre és sorházakra mondanak nemet, a gázpedált nyomva valami egészen mást keresnek. A tervezett nagy rablásban nem is maga a zsákmány, hanem a tett a lényeg, hogy megtehetik, képesek rá, végig tudják csinálni. Elég csak egy picit fordítani a konkrét cselekményen és rögtön nyilvánvalóvá válik, a férfi-mítosz és a szabadság kérdéskörei mellett itt bizony az önkifejezés lehetősége, az önazonosság megtalálása a valódi tét. Cimino ennyiben tehát magáról is mesél ebben és így bő negyven évvel később, ismerve a már sajnos végleg lezárt életutat, különösen keserédes a film zárlata. A Villám és Fürgeláb persze az efféle okoskodásoktól függetlenül, önmagában nézve is rendkívül magas élvezeti értékkel bír. A gyönyörű képek, a döccenés nélkül kacskaringózó cselekmény és a feledhetetlen apróságok (pl. egy nyulakkal teli csomagtartó) mellett már csak a négy főszereplő ihletett játéka miatt is kötelező klasszikus.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
DIREKTÓRIUM | 2011. 08. 09.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát az
Amerika Kapitány: Az első bosszúálló
KÓLA, NÁCIK, SÜLTKRUMPLI | 2011. 08. 05.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát
FURCSA PÁROK | 2011. 08. 01.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
A HÁBORÚ ZSÁKUTCÁJA | 2011. 07. 27.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát
ÁLLATI HÜLYESÉG | 2011. 07. 22.
Az életrajzi filmek állandó szereplői a különféle díjátadóknak, különösen a színészi és írói teljesítmények miatt. A heroikus küzdelmek, a jellegzetes karakterjegyek látványos átváltozásokra adnak lehetőséget és komoly drámai potenciálokat tartogatnak, mégsem könnyű túlmutatni a műfajon.Az alkotók előtt álló legnagyobb kihívás azon nézők megszólítása, akik nem sokat tudnak a választott alanyról és nem is érdeklődnek iránta.
Már önmagában is gondolatébresztő, hogy korunk meghatározó ikonikus személyiségek közül többen monomániás megszállottnak tűnnek. Julian Assange vagy Mark Zuckerberg úgy válhattak fénysebességgel szimbólumokká, hogy nemcsak a zsenialitásuk kérdőjelezhető meg, de az eredményeik enyhén szólva ellentmondásosak. E két sokat emlegetett figura hírneve össze sem mérhető az öntörvényű látnokként ünnepelt Steve Jobs kultuszával, akit a rajongók egyenesen az ezredforduló legfontosabb emberének tartanak.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát
A HÁBORÚ SZÍNPADA | 2011. 07. 16.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
Budapest Pozitív a Mai Manó Házban
EGY VÁROS EZER ARCA | 2011. 07. 12.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
FRÖCCSÖNTÖTT VIZUÁLORGIA A FILMVÁSZNON | 2011. 07. 09.
A Ragyogás fanatikus elemzőit megszólaltató dokumentumfilm akkor a legizgalmasabb, mikor túlmutat az elmebeteg rajongói teóriákon és magukról az alanyokról mesél. Rodney Ascher vonatkozó filmekből vett részletekkel festi alá az interjúkat és ügyesen vágja össze a beszélgetéseket, így végül célba ér. A beszélők önmagukat leplezik le és végül kimondva-kimondatlanul elismerik, hogy a választott műalkotásban önmagukat ismerik fel. Nagyon izgalmas labirintus!
Jól szerkesztett és közérthető doksi a "celluloid vs. digitális" vitáról, igazi hollywoodi nagyágyúkkal. A Keanu Reeves levezényelte interjúk szinte minden fontosabb témát érintenek és számos kulcsfontosságú szereplő megszólal. Nolan, Scorsese, Lynch, Lucas és Cameron mellől egyedül Tarantino hiányzik, a film egyetlen komolyabb problémájáról pedig senki nem tehet. A 2012-ben készült mű néhol már most, három évvel később is törvényszerűen elavultnak számít, ám szerencsére épp azok a jóslatok nem jöttek be, amiknek egyébként sem örültünk volna (3D uralma, mozilátogatás csökkenése).
Sajnos nem a filmkritikus mesterségéről és még csak nem is Ebert munkásságáról szól ez a doksi, hiába szólnak meg igazi hollywoodi nagyágyúk. Néha felbukkan ugyan egy-két utalás arra vonatkozóan, miért szerette a filmeket hősünk és miért írt máshogy, mint a többiek, de a játékidő nagy részében egy zavar baejtő betegségpornót kapunk. Ebert rajongóinak/ismerőinek bizonyára érdekes valamennyire és érthető is az alkotói szándék, mégis csalódás.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
SZELÍD MOTOROSOK | 2011. 07. 02.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
TARTALOMHOZ A FORMA | 2011. 06. 29.
Youth/Fiatalság
Midcult-pornó. Ez a kifejezés járt a fejemben, miközben Sorrentino tökéletesre csiszolt képei, az utolsó milliméterig kimunkált kameramozgásai és a Fellinitől kölcsönzött (Nyolc és fél, Bikaborjak) hangulatfestései peregtek a vásznon. Mert itt bizony minden megvan, amit egy "komolyabb filmeket" szerető és önmagát igényesebbnek gondoló mozilátogató csak kívánhat magának, mégis ott az a bizonyos de. Komoly kérdések az életről és művészetről? Pipa. Válságban lévő alkotók? Újabb pipa. Családi és baráti problémák? Nagy pipa. Groteszk humor, kiváló színészek, lenyűgöző látvány és különös hangulatok?! Hiánytalan a lista, tényleg, a felszínen minden klappol és érthető a rajongás, mégsem vagyok képes azonosulni a filmmel. Egy dolog ugyanis mintha hiányozna innen és emiatt kártyavárként omlik össze az egész. Sorrentino mindent tud, amit rendező tudhat, csak épp nem érzem, miért olyan fontos neki elmesélni ezt a történetet. A szív és szenvedély hűlt helyét nem pótolhatja a tökéletes mesterségbeli tudás. Még a legminőségibb pornó sem közelítheti meg az erotika és a szerelem izgalmát.
Jerry and Tom
Első pillantásra a poszt-Tarantino korszak egy tipikus pofázós gengszertfilmjének tűnhet, ám a karakterszínészként ismert Saul Rubinek első rendezése jóval filozofikusabb húrokat pedzeget. A két bérgyilkos bizarr beszélgetéseiből összeálló történet tulajdonképp egy abszurd egzisztencialista dráma, melyet a rendező a színházból kölcsönözött megoldásokkal erőteljesen ki is hangsúlyoz. A remek színészek, az ötletes rendezés és elegánsan kacskaringózó párbeszédek mellett csak egyetlen hiányérzetünk lehet: az eredeti forrásművet és a forgatókönyvet jegyző Rick Cleveland az élő figurák és szituációk helyett gyakran elvont tételekben gondolkodik. Kétségtelenül izgalmas és szokatlan film, de a katarzis elmarad.
Az igazán erős a filmek egyszerre dolgoztatják meg az eszünket és hatnak elemi erővel az ösztöneinkre. Ehhez gyakran nem is kell sok, elég egy zseniális rendező és erőteljes látomás, mellyel akár több évtized távlatából is simán zavarba hozható még a sokat tapasztalt néző is. A lengyel származású Jerzy Skolimowski e brit színekben készült remekműve komoly gyomros a szürreálba hajló rejtélyek és a pszichológiai horrorok kedvelőinek. Nem történik sok minden ebben a filmben, csak épp a rendező egy pillanat alatt kirántja alólunk a talajt és szorgos együttgondolkodásra késztet. Az európai modernizmus legszebb hagyományaiból táplálkozó mű számtalan szinten működik és csak a néző megfejtésével együtt teljesedik ki. A címadó kiáltás valóban velőtrázó, erősen ajánlott megtekinteni.
Már csak a gyönyörűen megöregedett kulisszák miatt is melegen ajánlott ez a műfaj hollywoodi aranykorában (1956-ban) készült oldschool sci-fi. Csodálatos űrhajó- és lakásbelsők, különös idegen bolygó, mindenféle kütyük és egy bizarr életforma nyomai kápráztatják el a nézőt, ráadásnak pedig egy hosszú combú nővel és egy szuperrobottal is találkozhatunk. Ennyi már önmagában elég lehetne a szórakozásunkhoz, ez a történet azonban nemcsak szépen van csomagolva, de okos is. A hőseinkre támadó különös lények eredete ugyanis igen komoly kérdéseket pedzegetnek, melyek nem véletlenül bukkannak fel időről-időre a tudományos-fantasztikus művekben. Ha csak egyetlen ötvenes években készült hollywoodi sci-fit nézel meg idén, ez legyen az.
Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
HOGYAN VESZÍTSÜK EL A NÉZŐT HÚSZ PERC ALATT? | 2011. 06. 16.
Gimis tinivígjátékba oltott slasherbe oltott önreflektív metafilm tele popkultúrális utalásokkal. Túlgondoltnak, túlterheltnek hangzik és nem véletlenül, mert hát éppen ez a legnagyobb baja az egyébként korántsem érdektelen kísérletnek. A képernyőn chat-üzenetek bukkannak fel, a sztori hajmeresztő fordulatokat vesz és néha mintha az interneten szörfölnénk: alkotóink az Y-generáció megváltozó befogadói attitűdjét szeretné pöckölgetni, figyelemreméltó részeredményekkel. A fárasztó katyvasz néha szürreálba hajló paródiává nemesedik, a film így a kult-potenciál bűnös élvezet és a szimplán rossz között egyensúlyozik. Két évtized múlva majd eldől, hol állapodott meg végül a mérleg nyelve.
Nem sok kellett volna hozzá, hogy Joseph Gordon-Levitt érdemben piszkálja meg a női test tárgyiasítása jelentette problémákat. Pornófüggő hősünk az igazi szexben csak a hibákat látja és inkább a tökéletesség steril hazugságára szavaz. Eddig rendben is lenne a dolog, a mókásra és színesre hangolt film azonban az ígéretes bevezetés után megbicsaklik, majd sajnálatos módon elkanyarodik az egyébként kimondottan izgalmas és aktuális problémától. A repetitív jelenetek a főhős érzelmi érését állítanák kontrasztba, ám a Scarlett Johansson alakította bombázóval folytatott románc sajnálatosan elnagyolt, ami pont a történet feloldását teszi hiteltelenné. A szándék mindenképpen szimpatikus és a téma felvetése már önmagában becsülendő dolog.
Az olasz politikai krimik legszebb hagyományait folytatva a hatalom pöcegödrének a mélyére kalauzol minket Stefano Sollima. Adott egy politikus, egy idős maffiózó, egy ösztönösen cselekvő vajda és egy feltörekvő fiatal bűnöző, miközben a háttérben a kormány készül összeomlani és Rómát az özönvíz fenyegeti. Sollima ügyesen szövögeti a szálakat és mutatja be az összefonódásokat, a döntések messzemenő következményeit, ám sajnos túlstilizálja a filmjét. Ez a történet önmagában is erős és ütős, az arcunkba tolt képi metaforák és a túlzenélés így felesleges még akkor is, ha visszafogottabb formájában sokszor kimondottan jól áll a jeleneteknek.
The Gift/Az ajándék
Joel Edgerton remek színész, de hogy írni és rendezni is tud, az csak most derült ki a szélesebb közönség számára is. Ügyesen építkező, feszesen egyben tartott domestic thriller ez, remek atmoszférával és a fordulatok mögött megbúvó, nagyon is fontos témával. Edgerton elkerüli a debütáló rendezők legnagyobb hibáját és visszafogott marad, elsősorban színészi játékra koncentrál, mindent a figuráknak rendel alá. A műfajt ugyan nem forradalmasítja, de hát miféle dolog lenne ilyesmit számon kérni. Elkerüli ugyan a rázósabb megoldásokat és a jól bevált csapásirányokon halad ugyan, így a sokk-potenciált végül nem aknázza ki, mégis bőven érdemes megtekinteni.
Különös alkotás ez egyenesen az olasz bűnfilm aranykorából. Mezei poliziottescóként indul a film, majd egy váratlan húzással izgalmas menekülésbe és sorsszerű tragédia fordul, egyszerre idézve meg az amerikai gengszterikonok keserű bukását és a sötét noirok kiábrándult hangulatát. Hősünk bűnöző ugyan, de szilárd erkölcsökkel, az okosabb fajtából. Bár a rossz oldalon van és vitatható döntéseket hoz, alkotóink folyamatosan árnyalják a jellemét és fedik fel a motivációit. Olyan csapdahelyzetbe sodorják, ahol szép sorban lehullanak az álarcok az őt körülvevő emberekről, miközben a rendőrség is nagy erőkkel keresi. Antonio Sabato érdekes választás a szerepre, a nyílt tekintetű színész csak még jobban kihangsúlyozza a karakter kívülállását. Giorgio Stegani elsősorban forgatókönyvíróként dolgozott és leginkább néhány felénk is ismert westernnel ért el sikereket (Egy lyukas dollárért, Adios gringo - direktorként is). A kétségbeesés utolsó órái az egyetlen kiruccanása ebben a műfajban, ráadásul nem is saját alapanyagból dolgozott, vélhetően ezért sikerült ilyen imponálóan szabálytalanra. A kötelező panelek felvonulnak ugyan (autós üldözés, explicit szex és erőszak, árulás), a főhőst megfertőző vírus határidő-dramaturgiája, az ellentmondásos jellemek és az erősen drámai tónusok felülírják a zsáner bevett hatáselemeit. A sztori Kazan híres filmjének (Panic in the Street) ügyes parafrázisa, egy csipetnyi társadalomkritikával, kiváló kísérőzenével és nagy adag cinizmussal. Újabb bizonyíték, micsoda ihletett darabok gurultak le akkoriban az olasz filmgyár futószalagjáról.
Long zhi ren zhe/Ninja a Sárkány odújában
Ninja a kung-fu harcos ellen?! Akinek e velős mondat hallatán nem csillan fel a szeme, az ne is olvasson tovább, ám akit felcsigázott az alapállás, az bizony nem fog csalódni. A japán és hongkongi filmesek együttműködése véresen komolytalan összeeresztése e két ikonikus figurának. A humor túlhúzott, a sztori könnyedén kiszámítható, a csodálatosan koreografált összecsapásokra pedig tényleg nem lehet panasz. Igazi VHS-gyöngyszerm…de hát ugye ninja és kung-fu, ennél többet nem kell többet mondani!
Raising Arizona/Arizónai ördögfióka
Coenék borzalmasan viccesek és melegszívűek, már itt látszott, mennyire jó karaktereket tudnak írni és milyen tökéletesen viszik a vászonra őket. Fun fact: a mű megtekintése közben belém hasított a felismerés, hogy én ezt anno láttam Bécsből csempészett kalóz VHS-en. Annyira erősek a film szürreálba hajló képi megoldásai, hogy a huszonöt évvel korábbi élmény egy szemvillanás alatt visszajött. Kötelező, nemcsak Coen-rajongóknak!
Piranha (1978)
Az idő sajnos nem kegyelmezett Joe Dante egész szubzsánert teremtő művének. Közel negyven év távlatból ez bizony egy vicceskedő, kis költségvetésből összepakolt Cápa-koppintás, mérsékelt izgalommal és néhány jól sikerült mellékszereplővel. Ha önmagában nem is annyira szórakoztató, a tiszteletünket azért mindenképpen megérdemli. Nélküle nem készült volna el a csodálatos Piranha 3D-t és 3DD-t, ami nélkül sokkal szegényebb lenne a globális filmkultúra - és ez senkinek nem lenne jó.
A mesterlövész /The Shootist
John Wayne méltóságteljes búcsúfilmje nemcsak a színészóriások (Bacall, Stewart) jelenléte, de a western története szempontjából is érdekes. A klasszikus vadnyugati hős a maga konkrét és átvitt értelmében is haldoklik, az évszám tizenkilenccel kezdődik, a városban villamos jár. A híres mesterlövész egy letűnt kor utolsó relikviája és egzotikus látványossága, kiárusítható termék (pont mint a régi vágású westernfilmek akkoriban). Wayne azonban még egyszer utoljára megmutatja, hogy a határvidék erkölcsei és értékei nem avulhatnak el és örökké érvényesek maradnak. Az idő őt igazolta, hisz a western átalakult és változott, de köszöni szépen, még mindig jól van.
A horror és a komédia mixelése az egyik hatásosabb műfaji kombó, különösen ha okosan túlpörgetik. A nevetés egyrészt tökéletesen oldja a feszültséget és a szorongást, másrészt okozhat némi feloldható bűntudatot, ami a rémmesék fontos hatáseleme. A világító sárga löttyel hullákat életre keltő őrült orvos magát halált szeretné legyőzni, de csak egy csapat dühöngő zombit szabadít el. Az elmúlás, a rothadó test zsigeri viszolygását a Re-Animátor karneváli gore-fesztiválba pörgeti és hihetetlenül vaskos viccekkel ellenpontozza. A holttestek először egyben, majd darabokban térnek vissza a túlvilágról, kétbalkezes hőseink pedig fokozatosan veszítik el az irányítást, amit egy-egy rezignált beszólással nyugtáznak. Stuart Gordon kitűnő arányérzékkel keveri a rémisztő és röhejes elemeket, feszesen tartja a tempót és az abszurdig képes fokozni az eseményeket. A színészválasztás kiváló, különösen a megszállott fiatal orvost alakító Jeffrey Combs és a gusztustalan perverziót új szintekre emelő David Gale emlékezetesek. A Re-Animátor egyszerre idézi meg a viktoriánius és gótikus hagyományokat (Frankeisntein, Poe), az Universal- és Hammer-horrorokat, illetve a zsigeri exploitation darabokat, miközben az akkori trendeknek megfelelően humorral lazítja fel a borzalmakat. Pokolian jó szórakozás, melynek nem véletlenül van bérelt helye a legjobb kultfilmeket összegző listákon.
Az első felületes pillantásra ugyan telivér noirnak tűnhet, a Veszélyes terepen igen míves kettős karakterdráma, mely a műfaj markáns eszköztárával a magányról elmélkedik, lehengerlő eredményekkel. Nicholas Ray imádta ezeket a környezetüktől elidegenedő, zárkózott hősöket: a kőkemény, megcsömörlött nagyvárosi zsaru és a vak nő párosa egyszerre tökéletes tükörképei és szöges ellentétei egymásnak. A vidékre küldött Jim Wilson számára a megváltás lehetőségét e különös találkozás villantja fel és a zsaru él a lehetőséggel és a felé nyújtott kezet választja. Ray gyönyörű kontrasztba helyezi a sötét, mocskos nagyvárost és tiszta, havas tájat, egyszerre valós és szimbolikus utazásra ítélve hősét. Míg a film első fele Wilson csömörére koncentrál, a második a nő házában játszódik és azt a folyamatot ragadja meg, ahogy ez a két ember a tragikus események ellenére szép lassan egymásra talál. Robert Ryan kitűnő a robbani készülő Wilson szerepében, a legendás Ida Lupino pedig "uncredited" rendezőként szerepel az adatbázisokban. A filmnek akad ráadásul egy híres rajongója is, Martin Scorsese több helyen a Taxisofőr egyik fontos ihletforrásaként hivatkozik rá.
Mocskos nagyvárosi betondzsungelek, vizes aszfalt, szűk sikátorok, füstös lokálok. A sötét bűnfilmek és kőkemény gengsztersztorik elválaszthatatlanul összefonódtak e tipikus helyszínekkel, így különösen izgalmasak azok a kivételek, mikor egy film szándékosan megy szembe a bevetett megoldásokkal. A Színhús belevaló alkotói a chicagói maffia erős emberét a semmi közepére, Mucsafalvára küldik, itt kell leszámolnia a renitens vágóhidas üzlettárssal. Michael Ritchie rendező tökéletesen ráérzett a bizarr alaphelyzetre, nem veszi véresen komolyan és nem is vicceli el a dolgot, inkább egy brutálisan morbid leszámolást varázsol elénk. Már a virsligyártást egész a marhák beterelésétől végigkövető nyitószekvencia zseniális, ám később egy pajtában lebonyolított zártkörű rendezvény, falusi vásár, kombájnra hangolt Hitchcock-parafrázis (!) és napraforgómezőbe pakolt lövöldözés is vár ránk. A pimasz túlzásokkal a rendező egyszerre karikírozza a húszabálás és a vidéki nihil agypusztítását, a redneck-lét primér ösztönösségét, Amerika szívében. A rendező maga is hasonló környékről származik, így nyilván erős véleménye volt a kérdésről. A Lee Marvin megformálta főhős hasonló cipőben jár, az intelligenciája mellett a helyismerete és kívülállása emeli a többiek felé. Az ellenfelei ostobák és kegyetlenek, az örök emberi butaság élő mintapéldányai, épp ezért viszolygunk és nevetjük ki őket. A Színhús elfeledett és sajnálatosan alulértékelt, holott filmttörténeti szempontból és önmagában nézve is rendkívül figyelemreméltó darab. Szemtelen, polgárpukkasztó attitűdje, realizmusra törekvő filmnyelve és műfaji játékai miatt semmit sem vesztett a frissességéből, sőt! Felfedezni való kult-klasszikus, egy abszurd és cool gyöngyszerm valahol a modernizmus, az exploitation és Hollywood képzeletbeli határán.
A westernek, rendőrfilmek, giallók és kannibálos hentelések után az olasz kommersz utolsó nagy korszakát a "pastapokaliptikus" mozik fémjelezték. A videó gyors terjedése betett ugyan a korábbi módszereknek, de a nyolcvanas évek közepén még egyszer felpörgött a helyi direktorok/producerek csodálatos popkulturális érzékenysége. A Mad Max, a Menekülés New Yorkból és A harcosok keveredéséből született hibridek már nem hozták a korábbi műfaji mutációk izgalmait, utánozhatatlan báj árad belőlük, főképp ha mostanság nézzük őket újra. Az amerikai sikerek elegnás kopírozása és variálása mellett a csúcsművekbe ráadásul egy-két olyan ötlet és megoldás is szorult, melyek kimondottan szórakoztatóvá varázsolják ezeket a darabokat. Különösen igaz ez a legendás Enzo G. Castellari rendezéseire: a I nuovi barbari atomkatasztrófa utáni hihetetlen világrendje mellett a mester két Bronx-filmje is figyelemreméltó. A sort a 1990: I guerrieri del Bronx nyitotta, mely mintaszerűen keverte össze Snake Plissken mentőakcióját Walter Hill területfelosztós látomásával és a motoros bandák rítusaival. E remek kevercsbe persze kerül még jó pár dolog, ami mégis ínyenc falattá teszi, az Castellari egy-két egészen innovatív húzása a dobbal kísért nagy találkozótól kezdve a társadalkritikai áthallásokon keresztül a lángszórókra hangolt fináléig. Leszállóág ez már persze, össze sem vethető az egy-másfél évtizeddel korábbi olasz tömegfilmekkel, de azért megcsillan itt még valami. Ha csak egy spagettiszózsos pastapokalipszis nézel meg idén, mindenképpen ez legyen az!
