Kinetográf

Ma már eldönthetetlen, hogy tulajdonképpen Lucas, Nolan vagy Besson érdeme, de tény, mióta egyikük egy idősödő, hórihorgas ír drámai színészben megpillantotta a tökéletes akciósztárt,a műfajnak új szupersztárja van. A szerepek önmagukért beszélnek, Liam Neeson a hatodik X-en túl keményebb,mint a sok teljfelesszájú fiatal kollégája, sőt, hála kiváló fizikai és színészi adottságainak hősünk simán elvisz egy gyengébb forgatókönyvet is a hátán. Itt van például ez a tipikus poszt-kilenctizenegyes, gépeltérítéssel és légimarsallokkal operáló sztori, ami valósággal hemzseg a fájó kliséktől és a logikai bukfencektől - de láss csodát, Neeson karizmájának hála mégis működik. Bár a klausztrofób nyomozásba ágyazott izmozás képlete nem új, a katalán rendező szépen építi a feszültséget, jól tartja  a tempót és a szűk helyszínen ügyesen tálalja a thrillert. A legjobb döntéseit azonban a szereposztással kapcsolatban hozza: a friss Oscar-díjas Lupita Nyong'o ugyan két mondtatot sem szólhat, Corey "PeterRusso" Stoll és Julianne Moore viszont remekelnek. A filmet mégsem ők, hanem a csúcsformában játszó Neeson uralja. Ha kell, gond nélkül kelti életre az alkoholista rendőr ezerszer látott karakterét, a szűk mosdóban verekszik vagy épp kislányokat ment meg. Akármit csinál a vásznon, mindegy is, mert tényleg utánozhatatlanul cool!

“Style over substance” - használja az angol arra a retorikai/érvelési fogásra, mikor a beszélő túlzott nyelvi cirádákkal helyettesíti/rejti el a valódi mondanivaló hiányát. Ezt a jó magyar fordításban általam nem ismert szókapcsolatot filmekkel kapcsolatban is gyakran hallani, azokra az alkotásokra használják, ahol a rendező látványos külsőségekkel és filmnyelvi truvájokkal cicomázza fel a vékonyka tartalmat. A The Double pontosan ez a kategória és hiába van tele remek ötletekkel, az összkép komoly csalódást okoz.

A “generációs közérzetfilm” címkéje kissé mesterkélten és riasztóan komolyan cseng, mégis pontosan kifejezi, miért lehet nagyon szeretni Reisz Gábor első játékfilmjét. A rendező baráti együttműködéssel készült diplomamunkája különböző epizódok és apró hangulatjelentések hol lazább, hol szorosabb füzére, mely a harmincat betöltő Y-generáció sajátos életérzését fogalmazza meg - hitelesen és szerethetően. E sorok írója éppen annyi idős, mint maga a főszereplő, ezért nyugodt szívvel kijelenthető, a kör- és kórkép rendkívül pontos.

Párkapcsolati gondok, munkakeresés, családi nyomás, kivándorlás és önmegvalósítás - mindenkinél felmerülnek ezek a problémák, de a zsibbadt tanácstalanság ennél a korosztálynál egyértelműen koncentrált. Reisz szerencsére nem panaszkodik vagy lamentál, inkább azokra a keserédes pillanatokra tapint rá, amelyeken keresztül komikusabb formában tárulnak fel ezek a problémák. HR-interjú közben pittyegő facebook-chat, ellenőr-para, a magyar állapotok fikázása, kínos családi ebéd, sörözős baráti jótanácsok - a jelenetek egytől-egyig találnak.

A tabló korántsem hibátlan, az abszurd vagy az álomszerű betétek néha megtörik a ritmust, de ez a film azon kevesek egyike, aminek még a hibák is jól állnak, hisz a döccenők és a mesterkét megoldások illenek a hősökhöz, a választott témához. A filmtörténeti utalások, a francia és magyar újhullám vagy a Diploma előtt megidézése elegáns, a finálé az alműfaj nagy futásaihoz méltó. Budapest él a vásznon, az önmagukat alakító szereplők nem hibáznak, a poénokat veszi a közönség. A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan végtelenül szimpatikus mozi, mely remekül fog öregeni. Még az simán előfordulat, hogy a nézők egy jól körülhatárolható csoportja később a saját kultfilmjeként fogja ünnepelni.

Jim Jarmusch mindig is afféle filmművész-vámpírként szívta ki a kommersz műfajokból a számára értékes nedűket. A kilencvenes évek csúcsműveivel elért indie-örökéletét és a masszív kultuszt épp annak köszönhette, hogy a műveibe kerülő kulturális nyomelemekből képes volt valami csak rá jellemző, egészen egyedi minőséget szintetizálni. Számos fontos ikon után a horror zsánere eddig kimaradt a rendező életművéből, a legősibb népmesék óta velünk elő mitikus vérszívók és a kívülállására oly büszke Jarmusch találkozása épp ezért törvényszerű volt. A kritika által igen jól fogadott Halhatatlan szeretők mégsem váltja be a hozzá fűzött vérpezsdítő reményeinket. Igaz, az újabb darabok fényében Jarmusch ezúttal jó munkát végzett, a magasművészet és a plebsz viszonyáról elmélkedő éjszakai példabeszéd minden erénye ellenére komoly hiányérzetet hagy maga után.

A saját történetük születését elmesélő metafilmek akkor igazán izgalmasak, ha a valóság és a fikció játékos egymásra csúsztatása, a narratív truvájok mellett az alkotás folyamatáról is megtudunk valami fontosat. A francia midcult körülrajongott sztárja, François Ozon a régi receptből igen érdekes műfaji hibridet kevert ki, A házban ugyanis az önreflexió és a domestic thriller határán billeg, miközben a voyerizmus témakörét is nagyban érinti. Maga a váz egyszerű, az öntörvényű irodalomtanár visszavonhatatlanul rákattan a tehetséges diák folyatásos fogalmazására és egyre jobban belevonódik az előttünk születő történetbe. Ozon ügyesen lebegeteti, mi valódi és mi fiktív a történet terében, de a férfi növekvő kíváncsisága és a sorozat-függőség kialakulása is hiteles. Az ösztönök kiélése, a leskelődés és a teremtő művészet közötti viszony találó, a Hitchcock felé tett főhajtás pedig a mozival való párhuzamot is felveti. A film esztétikai elmélkedésnek remek, sőt, a pénzéhes galériák gúnyos kritikája is talál. a probléma inkább a másik oldalon, a thrilleres elemekkel van. A fura srác titkai és a megelevenedő dráma ígéretes ugyan, de a csavarok végül nem váltják be a hozzá fűzött reményeket. Hiába na, francia filmmel van dolgunk: a gondolati tartalom hibátlan, a műfaji eszközökön még lehetne csiszolni.

A Disney csavart egyet az egyik legnagyobb sikerén és a korszellemet követve feminista szemszögből értelmezte újra a Csipkerózsika örökbecsű történetét. A gonosz tündér eredettörténetét, illetve az alvós-csókos affér egy másik olvasatát elmesélő film női szemszögből mutatja meg, a varázslatot a férfias agresszíó és kíméletlen hatalomvágy fenyegeti, de tiszta szívvel még ez is legyőzhető. Az egeres cég az elmúlt időszakban dícséretes módon egyre nagyobb hangsúlyt fektet a kislányok öntudatos nevelésére és a Demóna nagyszerűen illeszkedik a sorba. Egy hamisítatlan rape and revenge mozit kapunk, no persze látványos mesébe forgatva és szépen elgereblyézve, de az üzenet átjön. A kapzsiság és az erőszak maszkulin tulajdonságai gyűlöletet szülnek, a szeretet és a gondoskodás, a gyermekbe vetetett hit minden akadályt legyőz. Vitázni ezzel nehezen lehet, ilyen egy jó ráncfelvarrás manapság.

David Ayer eddigi munkássága a rendőri munka megfilmesítéséről, az életüket kockáztató rendfenntartók heroizálásáról és kínálkozó ellentmondások boncolgatásáról szólt, hol hervasztó (Az utca királyai), hol kitűnő (Utolsó műszak) eredménnyel. A Sabotage sajnos nem sorolható egyik kategóriába sem, ugyanis olyannyira elhibázott darab, annyira csúnyán kilóg az életműből, hogy inkább jobb elfelejteni. A rendezőt talán az zavarhatta meg, hogy egy épp visszatérő legendával forgathatott, de még Schwarzenegger jelenléte sem indokolja azokat a fájó közhelyeket és következetlenségeket, melyek teljes kudarcba fullasztják a művet.

A kortárs blockbuster elkeserítő helyzetéről már számtalan helyen értekeztem, ám a különböző érvek és hosszú dühöngések helyett talán elég csak két nevet említeni. Ma Hollywoodban a legnagyobb projekteket J.J. Abrams és Zack Snyder viszik - két olyan filmes, akik tulajdonképp azzal érdemelték ki a sikerkovács/csodarendező címkéket, hogy tökéletesen steril látványszekvenciákat képeseket forgatni, illetve a producerek szerint ők valahogyan értik a geek-célközönség igényeit (pedig nem is). Végignézve a két alkotó munkásságát azonnal feltűnik a beazonosítható stílus és az eredetiség teljes hiánya. Ja nem, elnézést, ők valójában arról ismertek, hogy úgy veszik fel az akció jeleneteket, MINT Spielberg vagy Lucas anno, fénykorában. Míg Abrams íróként-ötletgazdaként a televízióban legalább bizonyított, Snyder teljes karrierje mások által létrehozott műalkotások lelkiismeretlen fosztogatására épül. Érdekes, hogy Michael Bay vagy Paul W.S. Anderson állandó céltáblája az élcelődéseknek, az ő hozzáállásukat valló, csak épp sokkal jobb alapanyagokhoz és licencekhez jutó Snyder még a zakók után is producerek kedvence. Bay vagy Anderson legalább nem rejti véka alá, hogy üres látványmozikat készít tinédzsereknek, Snyder eközben komoly képpel fosztogatja a képregényes mézesbödönt. Akkor már inkább a Bad Boys vagy a Resident Evil, mint a kizsákmányolt Watchmen.

A kisebbség és többség forrongó viszonyára felhúzott Majmok bolygója a ‘68 fémjelezte korszak ikonná nemesedett disztópiája és a mai napig hatásos mozi. Az eredeti szellemiségétől gyorsan távolódó folytatások, majd egy félresiklott Burton-remake után a franchise 2011-ben a franchise végre újjászületett. A majmok bolygója: Lázadás áramvonalas eredettörténet volt, aktuális politikai felhangok nélkül, de egy kitűnő alfa majommal és komoly tudós-dilemmával. Az idei folytatás tovább emeli a tétet és sokkal izgalmasabb húrokat pendít meg, így mostmár tényleg nyugodt szívvel leírható, ez a  darab tényleg méltó a legendás első felvonás hírnevéhez. A lehengerlő majom-maszkokkal és remek színészekkel (Jason Clarke, Gary Oldman) operáló mű feszes látványmoziként, apokaliptikus kalandként és politikai parabolaként is működik. Az invenciózus akciójelenetek között a fasizmus réme és a jó vezető kérdéskörei ugyanúgy felbukkannak, mint a természet és a civilizáció ellentmondásos viszonya. Ha a színvonal marad, remek dolgok várnak ránk.

A hollywoodi kreatívok manapság mintha nem lennének tisztában a lokális maximum és minimum fogalmával, holott ez a matematikai koncepció az attrakciós hatásra törő mozi szempontjából is lényeges. Vizsgáljuk meg például A csodálatos Pókember második részét! Nem is az a legnagyobb baj, hogy csupa kliséből van összerakva. és talán még a csapnivaló történet, a valamiért ripacs-üzemmódba kapcsolt színészi játék sem rogyasztanák össze. Nem, Marc Webb filmje azért nem működhet, mert végig mindent a maximumom akar pörgetni - ami törvényszerűen azzal jár, hogy a néző néhány perc után rezisztenssé válik és végig unalmas-közepesnek érzi a jeleneteket. Hiába a fotórealisztikus összecsapások és repkedések, hiába a száguldó kamera és az egyre-másra felbukkanó ellenfelek, ha mindig minden robban, a villogás alaptónussá válik. A méregdrága látványosságok önmagukat elől szívják el a levegőt. Lepereg a 142 perc teletömve minden földi jóval, a néző mégis úgy érzi, valójában nem kapott semmit. És ebben tökéletesen igaza van...tessék már végre komolyan venni és átgondolni ott Hollywoodban, milyen is a jó popcorn-mozi.

Nem Stallone vagy Schwarzenegger, és nem is Willis az utolsó klasszikus akcióhős Hollywoodban. A drasztikusan átalakult és erősen demokratizálódott sztárrendszerben jóformán már csak egyetlen férfi neve tündököl a régi fényében: Tom Cruise igazi állócsillag. Hősünk ötven felett sem lazít, rendíthetelen kitartással és energiával gyártja a rá jellemző filmeket és hozza a rá szabott karaktereket. A tudatos márkaépítés és mindenféle idézőjelektől mentes munkamorál már önmagában is szimpatikus, a közreműködésével készülő produkciük ráadásul többé-kevésbé szórakoztatóak és mostanában látványosan kiemelkednek az unalmas középszerből. A holnap határa lazán az idei év egyik legmenőbb látványmozija.

A mélyszegénységben élő lány a kitörés reményében nyugatra megy és a testét árulja, de a lelkével fizet. Unalomig ismételt, ezerszer látott történet ez, melyhez vaskos panelek, típusfigurák és ismerős fordulatok tapadnak. A svájci Men Lareida több száz lány igaz története alapján gyúrta össze filmjét és remek színészeket választott, sajnos mégsem képes kikerülni a kínálkozó klisék csapdáit. A szereplők, Józsefváros vagy a zürichi prostituált-lét pont olyan, ahogyan azt mindenki elképzeli. A meló kemény, a strici erőszakos, a lányok irigyek és nincs menekülés. Lareida nem próbálja felfedni a mintatársadalom ellentmondásait és nem érdeklik a háttérben húzódó mélyebb motivációk és drámák, marad a jól bevált sémáknál.  Filmje kétségtelenül szép, profi munka és a célzott torokszorító hatást is eléri, csak épp semmi újat nem tudunk meg a témáról. De legalább élvezhetjük a vásznon mindig jó Nagy Zsolt, a csodálatosan szétesett Stefanovics Angéla és az amatőrként remeklő Farkas Franciska játékát.

Hollywoodban túl sokat mostanság nem vacakolnak a vígjátékok forgatókönyveivel. Fognak néhány szívesen lealacsonyodó mókamestert, egy vaskos alapszituációt és bőven megszórják piálós, dugós, drogos poénokkal meg gusztustalan tocsogással, aztán mehet is a dolog. A Rossz szomszédság sem pöcsöl sokat a figurákkal vagy a történettel, a a laza kertvárosi család mellé egyetemista bulibagázs költözik, majd gyorsan beindul a háborúskodás. A téma ugye a családalapítási para lenne, de a konfliktust mozgató ellentétek már csak jelzésszinten bukkannak fel. A lényeg, hogy a szereplők ezerrel buliznak, rímesen beszélnek vagy szexelnek, miközben mindenféle vicces dolgok történnek. A Seggszaft névre keresztelt lúzert szívatják, műbránerekkel esnek egymásnak vagy épp apa megfeji anyu duzzadó melleit. A színészek ripacskodnak, Seth Rogen mint mindig, most is kényszeresen mutogatja a testét, az alpáriság koncentrációja iszonyú magas. A határátlépésből, a szennyből és a direkt hatásvadászatból születne itt humor, de ez mégsem egy Project X, nagy kár a kisbabás-családos szálért. Azért jegyezzük meg szolidan, ez a 18 millióból forgatott film hazai pályán 150 milliót hozott, ami azért valahol érthető. Mert tegyük csak a kezünket a szívünkre...egy fáradt, semmi másra nem jó csütörtök estén hideg sörrel kísérve jól tud esni az efféle ordas nagy baromság. A filmes utalások meg tényleg viccesek.

Szellemi ikertestvérével és barátjával ellentétben Robert Rodriguez nem nagyon találja mostanság a ritmust. A kilencvenes években gejzírként feltörő, majd a kétezres években csúcsra járatott exploitation-retró ma már kevés a dicsőséghez, az egyszerű idézőjeleknél, a sima kacsingatásnál jóval több kell a közönségnek. QT érzi ezt és talán épp ezért csinál mostanság érdekes történelem-átértelmező mozikat. RR viszont megállás nélkül nyomja a régi nótát, csak ez már egyre kevesebb embert érdekel. A Sin City második része durván hét-nyolc évet késett. A látvány még ma is rendben van, a legendás képregény figurái természetesen kiválóak  és néha megvillan még valami a régi “wow” élményből, de ez az egész cucc olyan energia- és ötletszegény, mintha valami olcsó haknit látnánk. Hiába töltik be a vásznat Eva Green mellei, ha rossz a tempó, kiszámítható a látvány és minden másolatnak, utánérzésnek tűnik. Lady Gaga, most komolyan?! Rodriguezből mintha kiveszett volna a szenvedély és már csak a kötelező köröket futja...a második Sin City méretes kereskedelmi és finom kritikai buktája után valamit ki kell találnia, vagy elkerülheteltenül jön a süllyesztő.

Michael Fassbender utánozhatatlanul fahangú kornyikálást hallva már most biztos, hogy az “év filmzenéje” címet a Frank dalai érdemelték ki. Óriási papírmasé-fejet viselő hősre filmet írni egyébként is nagy bravúr, az pedig külön öröm, hogy a nyilvánvaló attrakciós potenciál mellett a hihetetlen figura működik. Lenny Abrahamson mozija finom hype kíséretében futott be és a játékidő nagyobb részében képes megfelelni az elvárásoknak, egyedül a végjátékban sokall be. A pöcsölős indie-rock kritikája talál, a morbid humor remek, a tehetségtelen multi-droid és a megszállott zenekar ellentéte működik. A maszk mögé bújt zseni és a bizarr tagok között ott a kémia, a filmnek sikerül rávilágítani, milyen törékeny, intim és illékony az alkotás folyamata. Ebben a kedves légkörbe rondít bele a sikerre éhes dilettáns, ám ezt a konfliktust nem sikerül olyan elegánsan megmutatni, mint a korábbiakat. A színészek nagyot játszanak, a dalok ütnek és a merész alapötlet viszi az egész sztorit, csak annak a fránya maszknak nem kéne lekerülni. Igaz, a fináléban felcsendülő I love you all javít az összképen, de a döccenő egyértelműen lerontja az osztályzatot. A hírverés felsrófolta a várakozásokat, a koncepciót ismerve egy picivel többet ígért ez a mozi - de a kult-potenciál még így is simán benne van.

Akár itt forgatták, akár nem, tegyük a szívünkre a kezünket…Bratt “for fags” Rettner és Dwayne “Szikla Johnson csillogó-villogó Herkules-újrázásától mozitörténeti forradalmat azért nem vártunk. Az ókori félisten számtalanszor feltűnt már a vásznon, sőt, élősködő mockbusterekként idén két másik produkció is rámoccant a témára, a nemes egyszerűséggel csak Herkules néven futó mozi igen kellemes meglepetés. A Marvel-blockbusterek korában persze nem meglepő, hogy Rettner egy Herkules-képregényhez nyúlva szandálos Szupercsapattá fazonírozza a félisten vezette zsoldoscsapatot, azaz nagy hangsúlyt fektet az önironikus poénkodásra. A római néven emlegetett, de görög földön harcoló címszereplő tudatos mítoszépítő, akinek a haverjai is kedves fickók. John Hurt, Ian McShane, Rufus Sewell vagy Aksel Hennie kisujjból keltik életre a figurákat, az hit és a megfelelő önértékelés örök meséje most is működik. Igaz, az izom végül felülkerekedik az észen, a legnagyobb meglepetés mégis az, hogy a filmben pont az akciók sikerülnek vérszegényre. A megfelelő korosztály-besorolás miatt csak idézőjeles csihi-puhi jut a nézőknek, de az összkép még így is egyértelműen pozitív. Kilencven perces instant kikapcsolódásnak soha rosszabbat. 

Az epika aranyszabálya szerint minél érdekesebb a gonosz figurája, annál jobb maga a végeredmény is. A Megdönteni Hajnal Tímeát nagyszerű példázza és egyúttal ki is egészíti a fenti tételt, nevezetesen a hiteles antihősök még akkor is elvisznek egy filmet a hátukon, ha a jók egyébként kimondottan unalmasak. Csurgó Csaba forgatókönyvének és az első fimjét jegyző Herczeg Attila rendezésének tulajdonképp ugyanaz a problémája: vészesen ingadoznak két, egymásnak gyakran ellentmondó minőség között, melyek közül az egyik sokkal kevésbé érdekes, mint a másik.

"A legjobb brit horror"  – olvasható számtalan helyen A vesszőből font emberrel kapcsolatban, amivel csak annyi probléma van, hogy nem teljesen felel meg a valóságnak. Robin Hardy felénk nagyrészt ismeretlen, ám a szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban komoly kultusszal övezett műve valóban érdekes darab, csak éppen nem horror. A világtól elzárt sziget bizarr hagyományai és a fanatikus keresztény rendőr nyomozása korántsem szokványos rémisztgetés. A mű erősen cinikus társadalom- és valláskritikát fogalmaz meg, az alkotók pedig fényévekre elkerülik az említett zsáner hatáselemeit, ennek ellenére erősen hatnak az érzelmeinkre. A groteszk humorral, hihetetlen dalokkal és szürreális képekkel körített történet a közösség, a félelmek és a hit kapcsolatrendszeréről elmélkedik és igen komótosan, szabálytalanul bontja ki a nem túl bonyolult bűnesetet.

A tinédzser-film sajátos kategória, az igen kétes színvonalú fingós-bebaszós-önkielégítős zsigerkomédiák mellett ugyanis a mozi történetének számos mesterműve sorolható e műfaj alá. Bár Az élet habzsolva jó (micsoda magyarítás, jujj!) nem éri el a nagy elődök színvonalát, legalább szerethetően, igényesen és okosan elmélkedik a mindenkor végzősöket szorongató kapunyitási pánikról. Hősünk a középiskola nagymenője, ám a kifelé mutatott arc és a valódi személyiség között szakadék húzódik, mely az érettségi közeledtével egyre égetőbb problémákat szül, ráadásul az igazi szerelem is beköszönt egy kedves lány személyében. James Ponsoldt hamisítatlan indie filmes, hibátlanul építi az atmoszférát, ügyesen mutatja fel a családi hátteret és hibátlanul rakja össze a drámát. A rendező eddigi életműben az alkoholizmus romboló hatásai központi szerepet játszott és most sincs ez másként. Nagy bravúr, hogy ezt a súlyos témát sikerül hézagmentesen beleszőni egy keserédes coming of age történetbe, a legemlékezetesebb teljesítményt mégis a főszereplőt alakító  Miles Teller nyújtja. Vele mostanság sokat fogunk még találkozni.

Aki működőképes franchise-alapanyagra lel, aranyat talál – szól a nagypályás producerek legfontosabb alapszabálya manapság. Hollywood hatalmas erőforrásokkal kutatja azokat a márkaneveket, melyek majd biztosítják a megtérüléshez szükséges nézőszámokat. A nagy versenyben csupán egyetlen aprócska tényezőről feledkeznek el, nevezetes arról, hogy a feldolgozott termékből megiscsak egy működőképes filmet kellene faragni. A Lego kaland azon ritka kivételek egyike, ahol az alkotóknak a kínos izzadságszag és a kongó üresség helyett sikerül megragadniuk a játék lényegét, ezért a látvány mellett a belbecs is nagyon rendben van.

A kicsik biztosan élvezik majd a tarka jeleneteket, a mű elsősorban mégis a felnőtteket célozza meg és hibátlanul csalogatja elő a bennünk élő gyereket. A színes kockákból épített fantáziavilágok, a narratívák közötti szabad átjárás a velünk született kreativitást éltetik és hatásosan hívják fel a figyelmet a korral járó begyepesedés nagyon is valós veszélyeire. A mű rétegei csodálatos egységbe olvadnak: a pimasz pop-referenciák, az üdítően kaotikus akciók és műfaji paródiák mögött igen komoly társadalomkritika áll össze. Lehetne dobálózni a posztmodern hívószavaival és dícsérni a különböző alkotói fogásokat, ám elég annyit mondai, hogy a film megtekintése során hamisítatlan lego-élményben lehet részünk. Nagy kár, hogy felnőve szinte teljesen elfelejtettük, milyen jó móka új világokat teremteni. 

A nyolcadik utas: a Halál műsorra tűzése zseniális ötlet volt, és nemcsak a mozis vetítéssel, a masszív rajongótábor jelenlétével járó különleges extra élmények miatt. A mozi intézményét temetők mintha soha nem tapasztalták volna az efféle befogadói szituációk erejét, holott vásznon, közösségben nézve mindig sokkal erőteljesebb a hatás, főleg egy ilyen kultikus darab esetén. A felújítás ráadásul remekül sikerült, a kép és a hang csodás lett, Scott korszakalkotó megoldásai ilyen nagyban és ekkora fényerőnél sokkal erősebben kidomborodnak, a hatás. Egy sötét teremben ülve, a gyöngyvásznat nézve egyértelmű jelentéstöbblet mutatkozott, de korántsem olyasmi, amivel egy tipikus újranézés során szembesülhet az ember. Nem igazán számítottam arra, hogy a film atmoszférája ennyi idő és újranézés után beszippant, a rendező pedig még mindig gond nélkül fel tud ültetni a hullámvasútra. A legdurvább mégis az volt, hogy milyen könnyedén feltárultak a mű mélyebb rétegei. Én tényleg csak most éreztem át igazán azt, hogy az Alien pont azért időtlen, mert a legbelsőbb félelmeinket találja telibe - legyen az bármilyen fóbia.

Bár már nem kimondottan aktuális a téma, a blog hagyományait követve muszáj megemlékeznünk az idei Szigetről is, különösen azért, mert néhány év múlva még akár tanulságosak is lehetnek ezek a sorok (lásd például ezt). Jómagam nem tartozom a kultúrát, az igényesség és úgy ánblokk a minőséget temető vészmadarak közé, ahogyan azt sem vallom, hogy a világ teljes egészében lefelé zúg a romlás felé lejtőn. A legnagyobb és külföldön egyértelműen legismertebb honi fesztivál utóbbi években kibontakozó, az idei évben kicsúcsosodó irányváltását is megértem, magával a gyakorlati kivitelezéssel azonban akadtak problémáim. Hogy miféle szűz területre mozdult idén a Sziget szervezőgárdája, azt a legjobban talán egy sörös példával tudnám megvilágítani. Aki egyáltalán nem fogyasztja ezt a nemes italt, vélhetően az is észrevette már, hogy a nagy sörgyárak úgy próbálják növelni az eladásaikat, hogy az üdítőitalok felé mozdulva a felépített márka alatt mindenféle pancsot árulnak. A sör ugye alapvetően kesernyés és alkoholos ital, az eladható mennyiség hatalmas, de azért korántsem akkora, mint a szőke kólák esetében. Hogyan lehet terjeszkedni egy ilyen helyzetben?! A válasz egyszerű, a kulcs az édes-citromos mix...ami után jött a málnás, narancsos meg ki tudja milyen ízű "sör". Ma egyenesen ott tartunk, hogy létezik például bodzás-alkoholmentes lötty is, ami tulajdonképp sima cukros lónyál, sörös márka alatt, sörös dobozva zárva, halványra butított sör-ízzel, sörként eladva. Nos, a Szigetre vetítve Calvin Harris, az egérfejű DJ meg a sok-sok pirotechnika pontosan ez a szmötyi. A baj csak az, hogy idén mást alig lehetett fogyasztani... 

Amióta az eszemet tudom, mindig lenyűgözött Noé története. Özönvíz, állatok, hatalmas bárka - hiába tűnik első pillantásra egyszerűnek, ez a sztori számtalan olyan mítikus elemből áll össze, melyek vallástól függetlenül képesek megmozgatni az emberek fantáziáját. Belegondolni is szédítő, hogy ez a mese felénk ugyan a Bibliából ismert, de a világ számos pontján felbukkannak hasonló legendát. Sőt, az Óvszövetségbe is csak úgy kerülhetett, ha az írásos rögzítésig nemzedékek egész sora adta tovább, azaz a gigászi árvíz meséje vélhetően egyidős magával az emberiséggel. A lehetséges apokalipszis és a tiszta lap ígére ideológiáktól és kortól függetlenül érvényes, így mélyen egyetérthetünk Darren Aronofsky azon kijelentésével, miszerint Noé története mindenkié. A rendező víziója méltó az alapanyaghoz, hisz a sokat szidott, de legalább a szélesebb közönséget is elérni képes blockbuster keretei között sikeresen keltette új életre a patinás példabeszédet.

Jason Reitman eddigi munkássága alapján az amerikai félfüggetlen-mozi leginkább Alexander Payne, David O. Russell és Spike Jonze nevével fémjelezett vonulatához sorolható - azaz olyan alkotó, aki a stúdiók uralta gyártási struktúrában egyéni hangvételű darabokkal tudott előrukkolni. Fiatal kora ellenére Reitman képes volt kiaknázni a hollywoodi háttér és az indie-szellemiség előnyeit, amivel igen komoly elismeréseket söpört be. Eddigi mozijai pontosan megfeleltek az uralkodó (értsd díjesőkkel honorált) esztétikai normáknak, hisz az Álomgyár megoldásait a fárasztó klisék ismételgetése nélkül sikerült továbbgondolni. Bár a "félfüggetlen" címke szerencsére lassan értelmét veszti és mind a sztárokat, mind az erőforrásokat tekintve nagyobb az átjárás a két terület között, Reitman eddigi filmjei kimondottan frissek voltak. A Nyárutó esetében ez sajnos nem jelenthető ki ilyen egyértelműen.

Breaking! Megszereztük a Lionsgate vonatkozó vezetői értekezletén készült jegyzőkönyv kivonatát. Most végre kiderül, hogyan szökkent szárba az A beavatott