Kinetográf

Pont a Charlie Hebdo-tragédia előtt néhány nappal írtam egy rövdiebb eszmefuttatást erről a filmről, melyet végül nem posztoltam. Először át akartam írni, majd törölni, de a hírek lecsengésével párhuzamosan végül inkább úgy döntöttem, egy az egyben, változtatás nélkül közreadom. A későbbi szörnyű események tükrében ugyanis egészen fura fénytörést kap a szöveg:

A merénylet kapcsán kissé félrevezető a film noir címkéjét emlegetni, de itt már egyértelműen a műfaj születésénél járunk (abba a teoretikus vitába most nem menjünk, zsáner-e egyáltalán ez a filmcsoport). Graham Greene regényét némi hazafias felhanggal meséli el a forgatókönyv és a történetben ugyan nincs se femme fatale, se cinikus nyomozó, akad azért egy hidegvérű bérgyilkos, aki a pénzért bármiféle tettre hajlandó. Akciódús és pergő krimiről van tehát szó, de már érezhetően a sötétebb fajtából, hisz az antihős kimondottan tragikus vonásokkal gazdagodik és a néző végül szurkol is neki. Már körvonalazódnak a később oly népszerűvé váló filmtípus motívumai és fordulatai: a még gonoszabbak miatt csapdába eső gyilkos és a hősies bűvésznő között tisztán érezhető némi fojtott erotikus vibrálás. A szál itt még mintegy mellékesen, a sorok között bukkan felé és alapjaiban nem változtatja meg az események menetét. Veronica Lake és Alan Ladd között remekül működik a kémia, a páros nem véletlenül vált a közönség kedvencévé. A remek forgatókönyv és a feszes rendezés mellett elsősorban a két színész sajátos kisugárzása az, ami miatt ez a mozi még ma is kimondottan élvezetes.

A tudós zseni figurája elnyűhetetlen figuára a mozinak. Az elvont képletek és fantasztikus ötletek mögött rejtőző személyiség törvényszerűen izgatja a nézők fantáziáját, az átlagember ösztönösen szeretné leleplezni, tetten érni a géniuszt. Az efféle életrajzi filmek hétköznapi lényként mutatják meg a lángelmét. Akár pozitív, akár negatív a portré, az alkotók a sikerek árát, a hírnév árnyoldalait boncolgatják, oldva a közönség ösztönös kisebbrendűségi érzését, kibeszélve az artikulálatlan féltékenységét. A téma különösen kifizetődő akkor, ha a hihetetlen fizikai felfedezéseket olyan tragikus betegség árnyalja, mely a durván ellenpontozza az elme szárnyalását.

Az összeurópai eszme kivételesen sikeres* megfilmesítéséből Cédric Klapisch az évek során amolyan francia Mielőtt-trilógiát próbált faragni. Tizenkét év alatt immár harmadszor csekkolhatjuk, hogyan is áll az életével az egykor Barcelonában cserediákoskodó Xavier, aki közgazdász-aspiránsból időközben íróvá érett. Nos, ha folytatás készült, akkor nem túl meglepő módon ezúttal sem rózsás a helyzet: a kapcsolata romokban, a gyerekeit az asszony épp viszi New Yorkba, ő pedig arról ír könyvet, milyen bonyolult és kiszámíthatatlan az élete. Barcelona és Szentpétervár után Klapisch ismét egy multikulturális metropoliszba dobja hősét, ami most először valóban hiteles olvasztótégely. Az alkotóknak még azt is elnézzük, milyen könnyedén lépteti meg a hősökkel a bürokratikus és financiális akadályokat (óóó komolyan, bár nekem lennének ilyen problémáim). A felhőkarcolós kalandok izgalmasak, ám Xavier még talán soha nem volt ennyire érdektelen és már-már ellenszenves figura, akivel mindenféle hihetetlen véletlenek történnek, ő mégis valamiféle gall Woody Allenként gubbaszt a laptopja előtt. Klapisch rutinból hozza a humort és a bejáratott szereplőkkel sem lehet hibázni, valami mégis hiányzik: Linklater hőseivel ellentétben ez a kompánia sohasem lett igazán élő, inkább csak szép és kedves gondolatok megtestesülései a vásznon.

*a Lakótársat keresünk egészen perverz módon modellezte le azt, ahogyan a gallok tekintenek Európára. A nemzeti sztereotípiák már-már bántóan elrajzolt ábrázolása mellett egyetlen kelet-európai sem lógott a brit-olasz-német-francia és belga (nem flamand, vallon-belga) kompániával. A német és az olasz figura gyorsan le is kopott, így maradt az angol lány, aki rendet tart, meg a filozofáló francia, aki végül művész lett. Óó igen, szép ez a nagy határok nélküli eszme, de azért lássuk be, Klapisch a nagy nyitottság álarca mögött képmutatóan közhelyes. 

Az idei képzeletbeli címadó-versenyt toronymagasan megnyerő Fák jú Tanár úr! korántsem olyan irritáló és buta, mint az elmúlt évtizedek futószalagon gyártott német tinédzser-vígjátékai, sőt, kimondottan kellemes meglepetés az unalmas és egyhangú komédia-kínálatnban. Bár az alapötletben nincs semmi új, a frissen szabadult, kényszerből tanárnak álló bankrabló imádnivaló bunkóságokkal tereli jó útra a renitens osztályt. Kínosan is elsülhetne a Veszélyes kölykök viccesre vett germán átértelmezése, Elyas M'Barek ellenállhatatlan alakításának és a válogatott suttyóságonak hála a boldog össznépi fináléra már kenyérre vagyunk kenve. Egy kis nyesés talán nem ártott volna a forgatókönyvnek és a kötelező szerelemi szálat, a hősnőt sem ártott volna komolyabbra rajzolni, de még ezek a hibák sem képesek negatívba dönteni a mérleg nyelvét. Hősünk unortodox módszerei nemcsak az oszályteremben, a vásznon is működnek, ráadásul a sok vicc mögött az oktatási rendszer finom kritikája is feldereng.

Felsorolni is nehéz, mennyi dolgok köszönhetünk a fekete VHS-kazettáknak. A japán harcművész-mozik egyik markáns alműfaja bizonyára egy szűkebb réteget érdeklő egzotikum maradt volna, ha nincs a filmgyártást demokraziáló, otthoni fogyasztást serkentő videómagnó. A ninja popkulturális fenoménja, a nyomában érkező poszterek és nuncsákók sem lettek volna, ha nincs a Golan-Globus, illetve az őket másoló trash-mozik. Ha meg akarjuk érteni, vidéki vásárokon a Rambo-kés mellett miért lehet még mindig műanyag dobócsillagot kapni, érdemes alámerülni a valódi C-kategóriába, melyhez képes a Cannon filmjei csúcsminőségűek.

Alexander Lou a harmadik vonal sztárja és olyan filmeket adott a világnak, mint Mafia vs. Ninja vagy a Ninja vs. Shaolin. Ezek az opuszok tudtommal még a ninja-divathullám csúcsán sem érték el hazánkat, nem úgy a tajwani harcművész USA Ninja című munkája, mely itthon a Ninja U.S.A.- Ninja invázió égen és földön… címet kapta (itt egy percre álljunk meg és ízlelgessük picit). Már maga a sztori is ütős, hiszen egy vietnami veterán magához vesz két lurkót, akik később rendőrök lesznek és le kell számolniuk a drogbáróvá vedlett megmentővel. Igaz, a figurákat alakító férfiak nagyjából egykorúak, de ez ne zavarjon minket, ebben a hihetetlenül amatőr filmben talán ez a legkisebb probléma.

A feleség és a szerető véletlenül találkoznak, dühükben összefognak és miközben bosszút állnak a gonosz férfin, visszavonhatatlanul megkedvelik egymást. Ennyi és nem több A csajok bosszúja kivonata, ami simán elegendő lenne egy szerethető, lusta csütörtök estéken tökéletesen működő kilencvenes perces vígjátékhoz, Hollywoodban viszont manapság egészen torz módon gondolkodnak a humorról. Mióta Apatow berobbant és sikerre vitte az alpári viccekbe csavart lúzer-történeteit, számos alkodó gondolta úgy, hogy a hasonló eredmény eléréséhez elég lemásolni néhány geget és karaktert. Amint azt a mellékelt ábra mutatja, ennél nagyobbat nem is tévedhetnének.

A horror és a komédia első pillantásra a képzeletbeli műfaji paletta két ellentétes pólusán helyezkedik el, de ahogyan az ilyen esetekben oly gyakran történni szokott, a szélső értékek közötti határvonal valójában igen vékonyka. Egy csipetnyi szürrealizmussal és finomhangolással a mókás vígjáték hideglelős pszichológiai terrorba válthat, míg a másik, fordított irányba még egyszerűbb az átjárás. Nincs az a rémisztő mumus, nincsenek azok a vérfagyasztó szituációk, melyek a karikatúra és a túlzás eszközeivel ne fordulnának viccbe. Egy-két vércsepp vagy egy váratlan fejszecsapás kimondottan ijesztő, de négy-öt hektoliternyi vér és egy láncfűrészes kézlevágás már inkább maga a sötéten fénylő irónia. Sam Raimi nagy mestere az efféle túlzásoknak és ráadásul volt annyira tökös, hogy saját korábbi sikerét parodizálja. A Gonosz halott második része a híres első felvonás megoldásait fokozza a komikumig, az ott alkalmazott rémisztegés fordul tocsogós őrületbe Az író-rendező ugyanolyan messzire rúgja a pöttyös labdát, mint a Hullajó, az Utcai szemét vagy a Re-Animátor alkotói, csak épp itt van egy adu-ász is, hisz a démonokkal az utánozhatatlan Bruce Campbell küzd meg. Ennél a folytatásnál már csak egy jobb van, a széria következő darabja, a középkorba helyezett Army of darkness, amiről itt lehet olvasni.

Apatow lúzer-komédiáinak titka, hogy a korábban kínos-vicces mellékszereplőként felbukkanó különcöket főszereplővé emelte és nem rajtuk, hanem velük nevet. Hőseinkre húzós pillanatok, hihetetlen kalandok és megoldandó intra- és interperszonális problémák várnak, de az empátia és a jutalom a vesztes-lét ellenére, sőt, éppen azért jár nekik. Ilyen az Apatow-féle igazságszolgáltatás és végeredményben pont ez az, ami miatt működik e filmek humora. A műfajban régebben a lúzer-hős valójában nem volt underdog, csak egy jóképű harmincas, akit vesztesnek akarnak beállítani. Itt más a helyzet, a színészek csodabogarak, szóval jó nézni ezeket a figurákat és rögtön tegyük kezünket a szívünkre: bármennyire is jól fesült hősként szeretünk magunkra gondolni, valójában inkább ezekhez a karakterekhez húzunk, mert elrajzoltak ugyan, de hozzánk hasonlóan ők mégiscsak sokkal emberibbnek tűnnek. A Superbad az Apatow-istálló egyik csúcsműve, Seth Rogen önreflektív (vagy legalábbis erősen annak tűnő) forgatókönyve hézagmentes illeszkedik a nagy tinifilmes hagyományokba, de a fent említett módszerrel a klasszikus receptből egészen más fogás született.

A “sorsfordító estét” hálás motívumát az alkotók remek tempóban, jó szövegekkel, burlesz-elemekkel és nagy adag szívmelengetéssel bontják ki, a barátság és a felnőtté válás buktatói gyönyörűen bújnak meg a három underdog mókás megváltástörténetében. A legnagyobb érdem még elsősorban a színészeké, Hill és Cera ugye nem véletlenül futott be (főleg Hill játszik nagyot, aki azóta többször bizonyította, mit is tud). Mellettük itt van még a csavaros nevű Christopher Mintz-Plasse is, ő azóta kissé beragadt a skatulyába és eltűnt a sűrűben, holott remekül hozza a szemüveges lúzer hálátlan, könnyen közhelyekbe fulladó típusát. Ennek a cuccnak ott helye a polcon, pontosan az Amerikai Graffiti és a Tökéletlen idők mellett. 

Amikor a Ragadozó Amerikában a mozikba kerül, még a klasszikus értelemben vett nyolcvanas évek csúcsán járunk. John McTiernan dzsungeles akciója telibe találja a korszellemet és úgy frissíti fel a keménytestű akciózás képletét, hogy tiszteletben tartja a műfaji hagyományokat, de egyúttal megnyitja az utat a különböző hibridek előtt. A legendás 1987-es mozi rafinált darab, hisz finoman kritizálja ugyan az uralkodó reagen-i külpolitikai doktrínát, miközben az amerikai katonát, az egyenruha alatti embert isteníti. A távoli bolygóról érkező Lény a mások életbe erőszakkal beavatkozó hidegháborús játszmák, az ezek keltette kollektív bűntudat megtestesülése, innen nézve pedig Schwarzenegger végső átváltozása erősen szimbolikus. Hősünk csak úgy győzhet, ha leveszi az uniformist és eldobja a fegyvert, egyesül az anyafölddel és nagybetűs emberré válik, aki definíció szerint csúcsragadozó. McTiernan nagyfokú műfaji érzékenységgel és hibátlan rendező eszköztárral interpretálja az ősi gyökerekig visszanyúló, mégis aktuális mesét. Mielőtt a Die Hard posztmodern szorongásfilmjével végleg beírta volna magát a nagy könyvbe, a fullasztó dzsungelben a sűrűség és hiány ellentétpárjára építve a korszak egyik legjobb alapvetését készítette el. A Ragadozó legnagyobb dobása, hogy magát az ellenfelet csak villanásokra láthatjuk - az "If it bleeds we can kill it" filozófia már tényleg csak hab a tortán.

Az egykori büszke trashfilmesből mozgóképes hobbitológus-professzorrá vedlett Peter Jackson hatodik Tolkien-adaptációval markáns végpontra jutott. A második trilógia utolsó felvonása tényleg nem több (és nem is kevesebb), mint amit a címében vállal, vagyis a két és fél órás játékidőben öt sereg csatáját követhetjük végig, értékelhető történt, jellemábrázolás vagy konfliktusok nélkül. A Gyűrűk ura tablószerűen szétterülő cselekménye után a vékonyka Hobbit-kötet erőszakos szétnyújtása a korábban bevált mese- és látványelemek, azaz a nagy siker szimpla kizsákmányolását jelentette. Középföldére persze szívesen ruccan ki a közönség, különösen akkor, ha az idegenvezető olyan tökéletesen ismeri a tájat, mint Jackson. A hely varázsa viszont minden egyes alkalommal kopik, ha nincs új kaland és rejtély, a kedélyes kirándulás szép csendben megszokássá válik és unalomba fullad. Az öt sereg csatája a külsőségeket tekintve rendben van, a CGI-csapat, a hang-, díszlet-, jelmez- és maszk-felelősök előtt le a kalappal. Száguld a kamera, csörrennek a kardok, csak épp egyre kevésbé érdekes a non-stop összecsapásokkal teli 144 perc, amit kizárólag egyetlen hegy előtt töltünk. Itt az ideje elhagyni ezt a fantáziavilágot, mielőtt a túra önmaga paródiájába fordulna.

A hollywoodi mozikban azt lehet szeretni (vagy éppen utálni, nézőpont kérdése), hogy az álomgyár alkotói minden foglalkozásban megpillantják a heroizmus lehetőségét, az amerikai álom útja így az utcaseprőtől az elnökig mindenki számára nyitott. Ha megvan benned a hit és végre előtted a nagy lehetőség, szorísd össze a fogad, küzd le az akadályokat és ugord át saját korlátaid - ha esetleg nem is győzöl, a küzdelem biztosan jobb emberré tesz, tehát megváltozik az életed. Erre az egyszerű srófára jár a számtalan felemelkedés-mese és könnyes megváltástörténet, de a téma a legtisztább, legegyenesebb formájában a sportfilmekben bukkan fel, hisz a sorsdöntő dobás/ütés/ugrás/gyakorlat után elégedetten csettinthetünk, ejnye, de jól csinálják ezeket  a fickók. A Draft day tankönyvszerűen használja az ismerős képletet, csak most nem egy feltörekvő tehetség, hanem egy hullámvölgybe kerülő sportmenedzser a hős, akinek a kulisszák mögött úgy kell kiválasztan/cserélnie az új játékosokat, hogy a csapatát kihúzza a trutyiból. Van itt persze halott apa árnyéka, berágott barátnő és számos buktató, a veterán Ivan Reitman széles mozdulatokkal pásztáz és Costner is hozza a figurát, de az NFL-rajongókon kívül sokakat nem hoz majd lázba az ezerszer látott tantétel. Igaz, a finálé mutatványa rendben van és elhangzik az “I love my job” szóösszetétel is, de aki hasonló motívumokkal dolgozó, ám valódi izgalmakkal és drámával dolgozó műalkotásokra vágyik, az inkább nézze újra a Warriort vagy A pankrátort. 

Amennyire remek a Leftovers/Hátrahagyottak alapkoncepciója, az első évad alapján olyan problémásnak tűnik az ötlet kidolgozása. Az alkotók le sem tagadhatnák, hogy anno a Lost csapatában játszottak, a történetszövés és a végig ott lebegő, de soha be nem teljesülő ígéretek egyértelműen a legendás széria megoldásait idézik. Remek figurák, potenciális bonyodalmak, izgalmas rejtélyek bukkannak fel, az ígéretes szálak a tíz epizód alatt mégsem tartanának sehova. A lakosság egy szignifikáns része egy adott napon egyszerűen eltűnt - wow, micsoda kezdés. A megmagyarázhatatlant mindenki a maga módján dolgozza fel - remek, jönnek a drámák. Van itt szekta, nyomozás, fura kormány-összeesküvés, őrült rendőr, látnok, hedonista tinik meg amit akarunk - ez is csodás, alig várjuk, kit mi motivál, mik a titkok. Kapjuk a morzsákat és folyamatosan ott a “most már nemsokára” ígérgete, a finálé végén mégis alig tudunk többet, mint amikor elkeződött a sztori. Ez akár rafinált írói taktika is lehetne, csak épp  a kezdeti lelkesedés után a néző elbizonytalanodik, vajon tart-e valamerre a sorozat, vagy egy újabb elnyújtott marhaságot kap? Korántsem biztos, hogy a második évadra kitart még a kíváncsiságunk.

A felemelő önreflexív kicsapongások, az alkotói lélek mélységeit boncolgató metafilemzés általában ugye a nagy SZERZŐK és "A" MŰVÉSZ felségterülete - legalábbis ezt a sztereotípiát hordjuk magunkban azóta, hogy az akadémikus megmondók sikeresek elterjesztették, a pop az definíció szerint értéktelen kacat lehet csupán. Nos, talán nem kell bővebben fejtegetni, mennyit ér az efféle elitista-sznob nézőpontról, de az írásos ellenérvek korántsem képesek úgy arcon csapni a nagyfejűeket, mint a belga akciósztár, nevezett JCVD a nevét címként viselő filmjében. Lesajnált, leírt, egyszerű attrakciós potenciálnak és szórakoztatóipari szakmunkásnak bélyegzett hősünk ugyanis olyat tesz, amire a hatvanasévekótahalottamozi-arcok tényleg nem számítanak: emberünk nagybetűs színészetet mutat be, olyat, ahol lecsupaszítja és elénk pakolja a lelkét. Összekacsintós-postarablásos sztori ide, akciózás és fogoly-szitu oda, ez a 2008-as műalkotás egyetlen, ám annál gigantikusabb jelenet miatt vonulhat be a film egyetemes történetébe, nevezetesen a néző képébe tolt nagymonológ miatt, aminek egy jobb világban ott lenne a helye a "best-of" listákon. Amikor JCVD a világ elé tárja, ő bizony megdolgozott a hírnévért és igen, közben néha seggfej volt csúnya hibákkal - nos, ez negyedik falat áttörő vallomás maga a tömény katarzis. Ha lenne igazság, ezért fénylő díjakat osztogatnának, de hát ő ugye csak egy kiégett akciósztár, minek is rá odafigyelni...

Hitchcock-mozit a legjobban még mindig Alfred Hitchcock tud rendezni. Hiába Charbol vagy De Palma kifejezetten remek tisztelgései, hiába a sok szórakoztató újrázás (az Amerikai fogócskától a Disturbiáig), a Mester érintése nélkül ezek valahogy mégsem az igaziak. A Kétarcú Január kétségtelenül szépen fotografált, elegánsan elmesélt krimi, klasszikus modorban, remek színészekkel bonyolódik a történet és nagyon rendben van az atmoszféra. Highsmith regényében ott az izgalmas dupla háromszög-felállás, apa-fiú és férj-feleség konfliktusokkal, bónuszként pedig ismét amerikaiak vesznek el az “egzotikus” Európában. Hossein Amini íróból lett rendező, bemutatkozó filmje tisztes munka, amolyan tankönyvi példája a “Hitchcock-light” módszernek és tényleg nagyon hangulatos - csak épp a végén az nem világos, hogy alkotónk miért akarta elmesélni nekünk ezt a bizonyos történetet.

A tudatalatti meg a szuperegó beszélgetnek. Az ösztön csapongva meséli, hogyan fedezte fel a saját erejét és létét, erre a másiknak mindenről AZ jut az eszébe. Mármint a tudomány és a művészet. Nem, ez a sztori nem valamiféle erőltetett vicc kezdete, ez bizony Lars von Trier két részesre húzott Nimfomániása. Ennyi történik az utóbbi évek egyik legnagyobb blöffjében kétszáznegyvenegy percben, amit az igazi mazohistáknak öt és fél órában is felálal a nagy dán nevettető. Rendezőnk tényleg mérhetetlenül utálja az emberiséget és úgy tűnik, meg is találta a tökéletes módot arra, hogy bosszút álljon rajtunk: egyre elképesztőbb filmeket forgat, de nem a szó pozitív értelmében. A mozijait ráadásul pimasz módon úgy csomagolja be, mintha valami fontosat mondana. Pedig nincs itt semmi olyan.

Az előző évad remek cliffhangere után a Walking Dead friss nyitányával gyakorlatilag nem foghattak mellé az alkotók. Az izgalmas csapdahelyzetből mozifilmeket idéző stílusban lendültünk tovább, a sorozat a feszült atmoszféra helyett az akcióra, a véresebb/sokkolóbb trancsírokra fókuszál. Az ötödik évadban érezhetően több gore-elem van, aszfaltra égett zombik, kiomló belek, levágott lábat majszoló kannibálok. A zombik ugye eddig is csak amolyan akadályozó-katalizáló töltelékek voltak, ez a koncepció szerencsére most sem változott. Még mindig az ember embernek farkasa, a csoportot belső ellentétek és az erőforrásokért küzdő rivális társulások fenyegetik. A világ jövője egyre sötétebb színekben tűnik fel, ami jó pont. A gond inkább azzal van, hogy az írók most is látványosan nyújtják a matériát és számos kitérőt, késleltetést iktatnak be, illetve gyakran mintha elmaszatolnák a konfliktusokat.

Bár Luc Besson mostanában már keveset rendez, a harcos gall a mai napig vívja gigászi harcát a hollywoodi kultúrhegemóniával szemben. A legtöbbször ötletgyáros-guruként dolgozó alkotó ezúttal az “agyi kapacitásunk kis részét használjuk” néven futó urban legend nyomvonalán indult el és olyannyira beleszeretett a turbóember koncepciójába, hogy a forgatókönyv megírása mellett a direktori székbe is beült. A szuperagyú nő motívumából azután hihetetlen dolgok nőttek ki, a Lucy egy végtelenül elborult, orbitális nagy katyvasz lett, ami olyan brutálisan túlhúzott és öncélú, hogy egyszerűen képtelenség haragudni rá.

Lassú, fekete-fehér és egy apácáról szól, de ettől még k#$va jó - ajánlotta figyelmembe az Ida című lengyel filmet egy kedves kolléga, a végeredmény ismeretében pedig kijelenthető, hogy ebben abszolút igaza volt. Igen, első ránézésre tényleg sok itt a rémisztő “művészfilmes” toposz, azaz rengeteg olyan dolog bukkan fel, ami sajnos vészesen összekapcsolódótt a köldöknézős-súlyos unalommal. A látható külső jegyek (kimért tempó fekete-fehérben) mellett ráadásul van itt még zsidóüldözés, kommunizmus, múlt árnyaival hadakozó hős, hit, halál meg amit akarunk, az Ida mégis alapvetően különbözik a nézőket a vetítőtermektől távol tartó álmosító és érdektelen kelet-európai szenvedéstörténetekről. A gyönyörű képekkel és remek színészekkel dolgozó film kimondottan hatásos, mert a perfekcionista megvalósítás mellett a nagy sorskérdéseket izgalmas karakterekkel és egy kellően hiteles, mégis brutális történet segítségével boncolgatja. Hangozzék bármilyen furcsán is egy ilyen kontextusban, az apácának készülő címszereplő és a Vörös Wanda nével elhíresült nagynéni tragikus utazása és a lengyel történelem morbid kegyetlenségei mögött egy vérbeli coming of age mozi bontakozik ki, méregerős jelenetekkel, nagy csendekkel és egy igen elegáns befejezéssel. Nyugodtan lehet próbálkozni a dologgal, tényleg nem fog fájni.

Nyilvánvalóan nehéz helyzetben van ma az a filmes, aki szeretne valami nagy csavarral, meghökkentő koncepcióval előállni. A közönség trenírozva van, az elmúlt két évtizedben különösen sok féle és fajta csattanót, fordulatot, meglepetést láthattunk, a finálé nagy "húha" leleplezése egyes műfajokban mostanság szinte alapkövetelménnyé vált. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a Spierig-testvérek dramaturgiai trükkjeihez az időutazós sci-fi alzsánere szükségeltetik, rögtön megvannak az okok, miként durvulhatott el annyira az Időhurok egyébként zseniális alapötlete annyira, hogy gyakorlatilag önparódiába fordul a történet. Az időutazás paradoxonokkal és követhetetlen ok-okozati láncolattal terhelt világa veszélyes terep, különösen akkor, ha nem sikerül megfelelően álcázni a sztoriba rejtett alkatrészeket.

A semmiből feltörő bevándorló meséje az amerikai álom mítoszának egyik fontos eleme és ugye ennek a sötét oldalát is láttuk már jó néhányszor a vásznon. A szívfacsaró történetek többsége a kiszolgáltatott és a kizsákmányoló szimbiózisát variálja, a horizonton pedig az újrakezdés, a tiszta lap örök ígérete szokott felbukkanni. A New York-i multikulturális összeütközések tengerentúlon ünnepelt kismestere, James Gray ezt a formulát variálja, kosztümös filmje újdonsága, hogy már egyértelműen jelzi, a két főszereplő minden gonoszság ellenére sem létezhet a másik nélkül. A prostitúcióba kényszerített lengyel hölgybe beleszerelmesedő pitiáner bűnöző története szerelmi drámaként korántsem érdektelen, főleg úgy, hogy Marion Cotillard és Joaquin Phoenix párosáról beszélünk. A bevándorló nagy problémája, hogy ezen felül képtelen mást felmutatni: a karakterek motivációi egyszerre közhelyesek és zavarosak, a rideg stílus, a cicomásra világított képek elidegenítőek, a milliő fullasztóan mesterkélt. A két színészi alakítás valóban emlékezetes, de hát játszottak ők már ennél izgalmasabb figurákat is, sokkal jobban. Akárhogyan is nézzük, sok hűhó ez a semmiért, az amerikai álom két arcáról nem sikerült érdekfeszítő dolgokat mondani.

Nagy bűvésztrükköt megfelelően végigvinni kifejezetten nehéz dolog. A mutatványt megfelelően fel kell felvezetni és folyamatosan csigázni a közönség érdeklődését, megteremtve így a rejtély borzongató atmoszféráját. A fő attrakciónak hatalmasat kell szólnia, majd kell egy hatásos csattanó is, ami végül tapsvihart indikál. Ha ebbe az óramű-precizitású láncolatba bármely ponton hiba csúszik, a közönség hirtelen átlát a produkción és az illúzió belefeledkezős élvezete helyett olcsó szemfényvesztést kiált. A The Signal már-már tankönyvi szabályszerűséggel követi el a fenti a hibát, ami azért kifejezetten fájó, mert a kiábrándító összképet leszámítva a film komoly részeredményeket képes felmutatni.

Egy film ikon-mértékét meghatározhatjuk úgy is, hogy összegezzük a különböző másolatok számát és intenzitását - azaz minél többen, többször és tovább másolnak egy mozit, annál fontosabb darabról beszélünk. Ha innen vizsgáljuk, a kilencvenes évek egyértelműen a Bárányok hallgatnak, a Ponyvaregény, a Közönséges bűnözők és nem utolsó sorban a Fargo esztétikai uralmáról szóltak. A Coen-fivérek korszakos remekművének a hatását sokan és sokféleképp próbálták utolérni, ám kevés olyan végeredmény született, mely a saját jogán is érdekes. A Szimpla ügy egészen ígéretesen indul és nagyon sokáig úgy tűnik, képes kilépni a nagy előd árnyékából. Sam Raimi korábban dolgozott Coenékkel, krimit is rendezett már és a színész-gárdája is elsőrangú. A rendezett életű könyvelő, a zilált, butácska testvér és az alkoholista barát piszkos pénzt találnak az erdőben, mely beindítja az események láncolatát. Az alapfelállás, a kisvárosi helyszín és a téli atmoszféra számos potenciális fordulatot tartogat, ám Raimi túlságosan komolyan veszi az alapdilemmát és igen komótosan szövögeti a szálakat. A borítékolható végkifejletet nehézkes családi drámázással és a humor teljes zárójelbe tételével próbálja váratlanná varázsolni, ám a két órás játékidő nem bírja el a lassan csordogáló dialógokat, a túl egyszerű történetet. A színészek ugyan jól teljesítenek és néhol felszikrázik a máshonnan vészesen hiányzó feszültség, de mindez kissé kevés. A Szimpla ügy kordokumentumként, megbízható színvonalú thrillerként és egy átlagosnál jobb Fargo-utánérzésként működik ugyan, de Raimi ennél azért jóval több tud.

A The Art of the Steal az első felületes pillantásra az Ocean's Eleven olcsóbb B-filmes utánérzésének tűnhet, amit tovább erősít a kivilágított Lánchíd alá biggyesztett Varsó felirat, de a végeredményt látva pont az efféle szemtelenségek miatt emelkedik a film az unalmas átlag fölé. A nagy átverés történetét láttuk már sokszor, a tervezés izgalmait, a rendőr-tolvaj mókázásokat ismerjük és az árulásokkal, átverésekkel operáló csavarok is nagy biztonsággal kitalálhatóak. A kanadai Jonathan Sobol forgatókönyve szerencsére nemcsak tempós és korrekt, de bőven meg van szórva remek karakterekkel, szövegekkel és viccekkel. A papíron működőképes figurákat nagy lendülettel és jókedvvel keltik életre a színészek: Matt Dillon kiváló suttyó, Jay Baruchel most is szét van csúszva de a legnagyobb étvággyal Kurt Russel játszik, aki szinte egymaga elviszi a vállán a filmet. Az első fél óra kedélyes mókázása és feszes akciói után Sobol szép fokozatosan középszerbe csúszik ugyan, de ez még így is a heist-utánzatok egyik legjobb darabja. Fáradt estékre, laza kikapcsolódásként simán be lehet vállalni, ha már lopott anyagot nézünk, jó tolvajok tegyék elénk a cuccot.

A gimis kasztrendszerbe beépülő lúzer-rendőrök kalandja üde színfolt volt a fárasztóan ötlettelen hollywoodi vígjáték-kínálatban. A 21 Jump Street kimondottan okosan volt összepakolva, az alkotók mesterien mixelték össze a buddy cop és a középsulis coming of age mozik paneleit, miközben folyamatosan idézőjelezték a módszereiket, pontosan belőve a humor, az akció és az önreflexió megfelelő arányát. Ez a módszer mégsem ért volna egy lyukas garast sem, ha nincs Hill és Tatum párosa, akik között nemcsak a haver-kémia van nagyon rendben, de ők ketten kiváló színészek is (igen, méltatlanul alulértékelt sztárokról beszélünk, bár Hill pályája mostanság már szépen ível felfelé). A második résszel innen már nem lehetett nagyot hibázni, szerencsére mindenki pontosan azt folytatta, amit az első felvonásban elkezdett. A folytatások hálás motívumából jó néhány vaskos vicc születik és bár a poénsűrűség egy fokkal most talán alacsonyabb, ugyan ki ne élvezné, ahogy ez a remek páros ökörködik a vásznon. Reméljük a lendület ki fog tartani a harmadik etapra is.