Kinetográf

Az igazán jó sportfilmek arról ismerszenek meg, hogy nem a szabályokra, nem a kulcsfigurák életére és nem is az adott játékot kísérő mikrovilágra koncentrálnak, hanem annak az utánozhatatlanul egyedi hangulatnak erednek a nyomába, ami miatt fanatikus szurkolóvá válhat az ember. Hiába gyenge tehát a Goon sztorija, hiába laposak a karakterek, ordernáré a humor és irreálisak a fordulatok, ha az egész filmből sugárzik, ezt bizony a jégkorong-imádók készítették a sportág elkötelezett rajongóinak. A tiszta szívű, kissé buta hős nem találja a helyét a világban, a jégre lépve azonban végre felfedezi önmagát, majd konok kitartásával példát mutat a csapatnak, ezért mindeki leszámol a saját démonaival. Ezerszer láttuk már ezt a történetet, ám ez esetben szerencsére mindez csak ürügy arra, hogy az alkotók elmerülhessenek a hoki sörszagú, borostás macsózásában. Önfeledten mókázó sztárok, alpári, szexista viccek és ökölcsapások - kínos is lehet a dolog, de annyira el van túlozva minden, hogy nagyon nem lehet haragudni az alkotókra. Bár laikusként csak a viccek negyedet-harmadát érti az ember, ráadásul engem a homofób pénisz-poénok és a lassított vérfröccsök sem ingereltek nevetésre, de csodával határos módon az mégiscsak lejön, mit is lehet szeretni abban, hogy néhány keményfejű őrült nagy sebességgel kerget egy apró fekete korongot. Az érzés tehát átjött, és hát pont ezért néz az ember sportfilmet, nem igaz?

Bár Stanley Kubrick mára vitathatatlanul elfoglalta az őt megillető helyet a valaha élt legnagyobb rendezők között, a nézők túlnyomó többsége mégsem ismeri az életmű a Dicsőség ösvényei előtti fejezeteit. A legendás háborús film elkészítésekor azonban Kubrick már túl volt három játékfilmen, melyből az utóbbi kettő az akkoriban igen divatos bűnfilmek közé tartozott. Az 1956-os Gyilkosság a rendező harmadik filmje, mely nemcsak az első komolyabb (szakmai) sikere, de kétségtelenül a valaha készült egyik legjobb noir - ami igen tiszteletreméltó kijelentés annak fényében, hogy a műfaj éldarabjai között olyan műveket találunk, mint például A máltai sólyom vagy épp a Gonosz érintése. Kubrick mozija azonban már a zsáner kései vonulatához tartozik, és akár szajréfilmek is nevezhető. A tét egy lóversenypálya kirablása, a cselekmény pedig a tervezést és a lebonyolítást követi végig, ám a perfekcionizmusáról híres alkotó alaposan megkeveri a szálakat és egy mai szemmel is lehengerlő történetet tálal elénk. A tökös párbeszédeket Jim Thompson jegyzi, a színészválasztás kifogástalan, és ex-fotósként Kubrick igen emlékezetes és hatásos képeket varázsol elénk. A Gyilkosság legnagyobb erénye azonban nem a tökéletes kivitelezés, hanem a még közel hat évtized távlatából is friss narratíva, a rendező ugyanis okosan felszabdalja a lineáris történetet, a feszültség érdekében oda-vissza ugrál az időben és az eseményeket gyakran több szemszögből is bemutatja. A film köre nem véletlenül épült tehát szolid kultusz - különösen az után, hogy a Kubrick műve rendkívül fontos ihletforrása volt a 90-es évek egyik meghatározó alkotásának is. Tessék megnézni a Gyilkosságot és szinte azonnal be fog ugrani, melyikről van szó.

Fernando di Leo az italowesterneket követő slágerműfaj, az erőszakos poliziotteschi Corbuccija és Leoneja egy személyben, akit a poszt-Tarantino érában már egyenesen a korszak egyik elfeledett nagy szerző-géniuszaként emlegetnek. Az olasz rendező két évtizedre korlátozódó életműve nagyrészt még ma is felfedezésre vár, ám a munkásság (és egyúttal a filmtípus) csúcsát jelentő “Millieu Trilógia” már szép lassan és feltartóztathatatlanul megindult a kanonizálódás és a kultusz útján. A filmhármas nyitó darabja, a Milano calibro 9 tökéketesen szemlélteti a növekvő érdeklődés okait, hiszen egy erős atmoszférájú, hibátlanul elmesélt gengszerfilmmel, egy míves, nagyszerű színészekkel dolgozó mozival van dolgunk. Bacalov progresszív rockba hajló muzsikája, az őszi Milánó hűvös képei keretezik a kiábrándult történet fordulatos csavarjait, Gastone “Don Fanucci” Moschin sziklaszilárd jelenléte pedig  tökéletes összehangban működik Mario Adorf hisztérikus alakításával. Di Leo nemcsak a nagy rablás után a rendőrség és a maffia között őrlődő bűnöző lelki világát térképezi fel, de az erőszakos eseményeken keresztül némi balos társadalomkritikát is megfogalmaz. A tetszetős összképet látva nem véletlen, hogy Tarantino mellett a poliziotteschi szellemiségét újrafelfedező hongkongi direktorok is hálával tartoznak az olasz rendező kivételes munkamódszereinek.

Az igazán nagy filmkészítők arról ismerszenek meg, hogy még a legszigorúbb gyártási előírások, a legkeményebb műfaji elvárások közepette is képesek saját szerzői látásmódjukat az adott matériába csempészni. A spagettiwesternekért természetesen számtalan okból lehet rajongani, ám most egy pillanatra emlékezzünk meg azokról a hihetetlen alkotói teljesíményekről, amikor a futószalagon készülő, szoros produceri felügyelettel készülő fércművekből a zseniális alkotók valódi mesterműveket faragtak. Sergio Corbucci a kommerciális olasz filmgyártás egyik legnagyobb egyénisége például képes volt arra, hogy még a gyengébb alapanyagokon is félreismerhetetlenül ott hagyja a keze nyomát.

A legenda szerint a színészből lett hidegháborús elnök, Ronald Reagan a szerteágazó kapcsolati tőkéje segítségével a megválasztása után gyorsan lepaktált a filmesek egy részével, akik aztán sorra gyártották az alig leplezett propagandafilmeket. E merész mítosz igazságtartalmának alaposabb vizsgálata nem tartozik ezen írás hatáskörébe, ám vitathatatlan tény, hogy ha a nyolcvanas évek amerikai “izompolitikája” igen népszerű volt a választók körében. A szavazók potenciális mozilátogatók is egyben, a producereket tehát nem feltétlenül kellett behálózni ahhoz, hogy kiaknázzák az egyébként igen filmszerűen tálalt elnöki politika főbb hívószavait. A Vasmaradak e sikeres fúzió másodvonalának egyik igen kedves darabja, melyre az elmúlt évtizedekben igen tetszetős patina rakódott le. A művet lehetetlen nem szeretni, elvégre a korszak két alapvetését kopírozza, nevezetesen a Vörös hajnal gimis komcsiölőit és a Top Gun napszemüveges macsóit háziasítja, felemelő fércművet hagyva így az utókorra.

Az 1939-es Óz, a csodák csodája a későbbi blockbusterek egyik fontos előfutáraként lehengerlően demonstrálta az új technikai újítás, a szín óriási lehetőségeit. Hetvennégy évvel később a Disney elérkezettnek látta az időt, hogy a harmadik dimenzióra és a csillogó számítógépes látványra alapozva elkészítése a legendás mű előzményfilmek álcázott újrázását. A produkció nagy szerencséje, hogy a rendezői székbe végül egy olyan kreatív alkotó ülhetett, aki a szigorú produceri előírások ellenére is sikerrel lazította fel a giccsbe hajló, merev sablon-történetet. Sam Ramini vitathatatlan érdeme, hogy az egyszerű Alice-ismétlésnek tűnő, maximálisan steril alapanyagba sikerül életet lehelnie. A kötelező panelek, az ismert fordulatok között valósággal burjánzik a könnyed játékosság és a szerethető móka, míg a gyermeki tanmesébe komolyabb alkotói kérdések kerülnek: pontosan e jótékony rendezői hozzállásnak köszönhető, hogy a hús-vér színészek dominálnak, a poénok ülnek és a mese is magával ragadó. A történet mélyén megpendített mozi-metafora pedig már tényleg csak hab a tortán. Ramini értelmezésében Óz egy nagyravágyó showman, aki az aranyhoz fűződő vonzalmát a fináléra képes egyensúlyba hozni a nemesebb célokkal. Az egykori független, öntörvényű horrorfilmes ekkor mintha magáról mesélne: ahogyan hőse, úgy ma már ő is büszkén vállalja, hogy Hollywood hangzatos szeményvesztései talán becsapják a nézőt, de ha szívvel-lélekkel csinálják, egy jó másfél órára elvarázsolhatnak minket. Örüljünk, hogy vannak még olyan filmesek, akik komolyan veszik az illúziót és a szórakoztatást!

Bár egy közepesen erős Poirot-epizód ma már jóval több csavart és meglepetést tartogat a whodunit krimik rajongóinak, a Halálcsók noirnak talán már nem is igen nevezhető, színesben forgott bűnügyi történet sem teljesen érdektelen. Ez az 1956-os darab elsősorban a mániákus, szociopata főszereplő és az ő hideg motivációi (a barátnő terhessége, a család vagyona iránt vágy), illetve az értő rendezés miatt lehet érdekes a mai nézőnek. A később nagyrészt a televíziónak dolgozó Gerd Oswald szépen bontja ki a két gyilkosságra épített bűntényt, finom kamerakezeléssel dolgozik alá a színészeknek, és távolról még Hitchcock és Welles szellemét is megidézi. Bár a laza jazzes kísérőzenével dolgozó főcím morbid komédiát sejtet, néhány ripacskodó mellészereplő pedig a férc felé húzza a művet, a komolyabb erkölcsi gát vagy lelkiismereti fék nélkül tevékenykedő tettes kellően kíméletlen a hátborzongató hangulatok előidézéséhez. A film ráadásul az akkor forradalminak számító, színpompás cinemascope formátumot használja, így nemcsak lehengerő képekkel kényeztet, de hibátlanul idézi meg egy letűnt kor hangulatát is. Glamúr és öldöklés - ritka kombináció.

Rocky, Rambo és a nyolcvanas évek álom-zsoldoscsapata szolidan bár, de egyértelműen kasszát robbantott, ezért aztán az egykori acéltestek sorra visszatérnek, hogy gyorsan kiaknázzák az újabb keletű, retrós-nosztalgikus nézői érdeklődést. Míg Stallone  gőzerővel dolgott azon, hogy az izomkemény akciófilm újra érdekessé váljon, a másik ikon Arnold Schwarzenegger Kalifornia állam kormányzásával töltötte az idejét - idén azonban lejárt a hivatal, úgyhogy újra eljött a filmezés ideje. Az Erőnek erejével elsősorban tehát egy idős legenda visszatéréséről szól, éppen ezért kár lenne a hiperpörgős kortárs akciókkal összevetni. A dél-koreai Kim Jee-Woon nem is erőlteti a realista összecsapásokat, a kortárs idézőjeleket vagy az összetettebb narrációt - filmjét elsősorban a ráncosodó Arnie menőségére, illetve az humoros múltidézésre építi.

Az ütöskösként feltűnt új-hollywoodi fenegyerekek közül kevesen estek akkorát, mint a Szarvasvadásszal mennybe menő, majd A mennyország kapuja orbitális buktájával magát szinte végleg leíró Michael Cimino. A nehéz természetéről és önfejűségéről hírhedt író-rendező 1985-ös, nagy visszatérésnek szánt szerzői akciófilmjét nem fogadta túl jól a korabeli közönség és a kritika sem, ám A sárkány éve kifejezetten szépen öregedett az elmúlt majd három évtizedben: ha mesterműnek nem is nevezhető, tartogat azért néhány kifejezetten szép pillanatot a finomságokra fogékony filmrajongóknak. Cimino ezúttal már-már klasszikus New York-i maffiamozit forgat, a vietnami possztraumás stresszel és az elrontott házasságával küzdő zsaru azonban ezúttal nem az olasz, hanem az ázsiai bevándorlókkal küzd. A kínai negyed fullasztó atmoszférája, a rendező saját alteregójának is tekinthető, a céljaiért mindenen és mindenkin átgázoló rendőr figurája, illetve a bűnözéssel, korrupcióval és egy kilátástalanul beteg rendszerrel fertőzött mikrovilág hiteles és erőteljes ábrázolása a korábbi nagy sikert idézi, a feszes akciók, a látványos tűzharcok pedig a szélesebb közönség felé nyitnának. Bár csavaros krimiként vagy elgondolkodtató látleletként a mű nem hibátlan, Mickey Rourke remek alakítása és néhány, Tarantino által is körberajongott, vérgőzös leszámolás miatt a mű igenis méltó a figyelmünkre.

A VHS-szemétben turkálni nem egyszerű dolog, hiszen a nyilvánvaló gyöngyszemek mellett általában olyan darabok is szembejönnek velünk, melyek csak részeredményeket tudnak felmutatni. Bármennyire is tetszetős a Cyberjack szereposztása, illetve bármennyire is hívogató a történet, maga a film csak néhány jelenetben villantja fel azt a hangulatot, amely miatt bűnös élvezetnek nevezhetnénk. Igaz, Brion James punkos fizimiskája, a túlhúzott riapcskodása kifogástalan, illetve az agyába kerülő számítógépes vírus (!), az idegbeteg segítők és a hologramos menőzések is hibátlanok, a totálisan béna futurista látomás nem hozza sem a retró-faktort, sem a béna sci-fik szerethető nosztalgiáját. A bilogógiai szövetbe ültett programon telefonos támadása (!) és a végső nagy Dudikoff-menőzés közben sajnos egy brutálisan érdektelen és unalmas hatvan perc vár ránk. Nagy kár, ugyanis a Die Hard képletének kompjúteres-paranoiás fércfilmesítése alaphangon nem is lenne annyira reménytelen ötlet.

Az igazán jó animációs filmeket nemcsak a frappáns alapötlet, az izgalmas sztori és a szemkápráztató megvalósítás mesterhármasa jellemzi, de ma már a kreatív áthallások, a sajátos mikrovilágok következetes kibontása is alapkövetelmény. A tavalyi év egyik nagy meglepetése, az Oscar-díjra is jelölt Rontó Ralph elszabadul pontosan azért szerethető, mert a kicsiknek szánt, tökéletesre kanyarított tanmesét sikerül egy utánozhatatlan retró-atmoszférába csomagolni. A játékos humorral megbolondított, rendkívül szórakoztató történet így egyszerre tanít a saját képességeink és vágyaink helyes felmérésére, illetve generációs emlékműként is emlékezetes.

Sokan vélekednek úgy, hogy az európai filmnek fölösleges felvennie a harcot a hollywoodi óriásokkal. Arrafelé úgyis bőven van paripa és fegyver, gyártsák tehát ők a kommerszt, a vén kontinens pedig menjen rá a kultúrára, az igényes mozira, mert abban jobb. E közkeletű vélekedés végkövetkeztetése a leplezett kultúrsznobizmus: a tömegekre szabott cukros lötty, a gyorskaja jöhet a tengerentúlról, az ínyenc finomságok, az igényes mozgóképek pedig elsősorban saját gyártásban készüljenek az arra érdemes keveseknek. Igaz, a közönségfilm jó pár éve nem számít már szitokszónak a “művészi” rendezők között sem, ám a futószalagon készült álomgyári munkákat errefelé még mindig gúnyos félmosollyal, meggyőződéses felsőbbrendűséggel méregetik. Sok igazság van természetesen abban, hogy a tucatművek rombolják a közízlést, lenyomják az ingerküszöböt és elszívják a levegőt a “mélyebb” mozgóképek elől - a kezdő gondolatmenet azonban mégis számtalan sebből vérzik. A “magasabb kultúra” címkéjében például rögtön felfedezhetjük a durva önellentmondásokat, és talán az sem szorul bővebb magyarázatra, miért csak a közönség dönthet abban a kérdésben, hogy mi szól hozzá. A filmesek felelőssége abban áll tehát, hogy megpróbálják valahogyan eltalálni a néző szívét: kizárólag rajtuk múlik, sikerül-e eközben valami “egyebet” is becsempészni a műbe.

Ennél tömöröbben lehetetlen elkapni a lényeget

A komédia is csak olyan, mint a jó eszpresszó: minél koncentráltabb, minél feketébb, annál kellemesebb, erőteljesebb élményt nyújt. A Hullázó kedélyek morbid minimál-bohózata akár egy remek egyfelvonásosként futhatna valamelyik kamaraszínházban, sőt, még a hideg északon is egész működőképes vígjátékot faragtak (Nyakig a vízben) a klasszikus, félreértéseken és véletlen hullákon alapuló tréfából, ám a kissé vékonyka, laposabbra sikerült alapanyag a hollywoodi vasmarkoban már kevés a dicsőséghez. Napfényes, apró sziget adott, a fiatal, szőke feleség, az idősebb, féltékeny férj és a gyerekkori szerelmes háromszöge rendben van, és fel is bukkan a léha ex-barát, de amint a hulla a pincébe kerül, csak nem pörögnek fel a megfelelő fordulatszámra az események. Cameron Diaz egyik első főszerepében még üde és természetes a naiva bőrében, Keitel rutinból hozza a zsémbes, egyre pszichotikusabb bíró-férjet, Craig Sheffer pedig macsó, mint mindig. A rendező sajnos mégsem lép túl a sablonos kabaré-karaktereken, meg sem próbálja árnyalni, mélyíteni a figurákat, ezért az egyre hajmeresztőbb fordulatok kínosan kimódoltak, a mókázás erőltetett, a viccesnek szánt félreértések vígjátéka hiteltelen lesz - olyannyira, hogy a végén már egyértelműen annak szurkolunk, hogy végezzenek egymással a figurák. Nagy kár a műért, mert néhol azért megvillan az abszurd mélység, és ha nem csak a ki-mit-hogyan, hanem a miért is felmerülne, egy maró, éjfekete irónia születhetne a kölcsönös párkapcsolati bizalmatlanságról - de ez így pont olyan erőltetett, mint a jópofáskodó magyar cím. Egy Szeszélyes évszakok-betét fekete mutációja, Hollywood-módon elkészítve, semmi több.

Jelen állás szerint nagyon úgy tűnik, a sztárok aranykora leáldozóban van Hollywoodban. A közönség ma inkább az ötlet, a franchise, a figura miatt ül be a moziba és egyre kevésbé izgatja, az Enterprise fedélzetén vagy a Bőregér jelmezében most épp Bruce Willis, Will Smith vagy Ryan Gosling parádézik. No persze nem állítanám, hogy manapság ne lennének divatos, jól csengő nevek, de az azért egyértelműen látható, hogy egy vastagon szedett húzónévvel mostanság már nem adható el bármi. A saját márkanevét és imázsát az utóbbi két évtizedben rendkívül tudatosan építő Tom Cruise  láthatóan pontos érzékeli és érti a fenti folyamatokat. A csibészes mosolyáról és vallási fanatizmusáról híres örökifjú szépfiú az utóbbi időben igen körültekintően választ szerepeket - vagy ha épp nem kínálnak neki megfelelőt, hát csináltat magának. Crusie a Mission: Impossible bedarálásával amolyan családbarát amerikai akcióhőssé, limonádé-Bonddá fazonírozta magát, és a Jack Reacher sem más, mint ennek a meta-figurának egy végtelenül profi, ám kissé unalmas reinkarnációja.

Az amerikai félfüggetlen mezőny egyik aktuális kedvence, Alexander Payne a nemzetközi áttörést jelentő Schmidt története után két évvel, 2004-ben készítette el a Kerülőutakat, amely rögtön forgatókönyvírói Oscar-szobrot hozott a konyhára - tegyük hozzá, megérdemelten. A rendező eddig életművének talán legjobb darabja több szempontból is kiemelkedik a szcéna egzisztencialista dramedy-kínálatából: egyrészt itt még az erős átlagnál is jobbak a színészek, másrészt a kötelező indie-körök csodálatosan elvegyülnek a Hollywood-komform komédiák, illetve a legénybúcsús haver-vígjátékok ismert zsánermotívumaival. Sőt, Payne a borkultúra hangsúlyos szerepeltetésével egy divatos, mégis hatásos metaforát talál a kapuzárási pánikkal küzdő két barát mellé, majd erre a vezérfonalra ügyesen építi fel a szerelem, a házasság, a szakmai karrier drámáját, illetve az eltérő jellemek komikumát. Paul Giamatti, Virginia Madsen és elsősorban Thomas Haden Church valósággal lubickolnak a jól megírt figurák bőrében, a külcsín gyönyörű és a végén még az elvárható feloldozás is jól esik a nézőnek. Kevésbé modoros, mint a Schmidt története, és jóval könnyedebb, mint az Utódok: a Kerülőutakat leginkább egy kellemesen gyümölcsös roséhoz lehetne hasonlítani.

Yann Martel francia író Pi élete című regényében nem kisebb dolgot, mint Isten létének cáfolhatatlan bizonyítékát ígéri, mely a szerző állítása szerint a történet végén vár az olvasóra. Bár az Uszoda névre keresztelt főhős asszociatív emlékeiből és színes fantázia-töredékeiből építkező mese e lehetetlen vállalását nem túl meglepő módon végül nem képes teljesíteni, a bengáli tigrissel súlyosbított hajótörés ügyesen szerkesztett elbeszélése tetszetős csokorba szedi azokat a divatos és kedvelt életbölcsességeket, melyeket nem lehet elégszer elismételni. A kedves vulgárfilozófiai megállapításokat az indiai egzotikummal keverő irodalmi alapanyag Hollywood-konform megfilmesítését idén rendezői Oscarral jutalmazta az Amerikai Filmakadémia. Ang Lee vitathatatlan alkotói érdeme, hogy képes látványosan és hatásosan a gyöngyvászonra varázsolni a könyv tarka világát – ám az adaptáció technikai sikerei önmagukban még távolról sem avatják megkerülhetetlen mozgóképes mesterművé a filmet.

A hollywoodi vígjátékok jótkékony felfrissítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Judd Apatow producerként továbbra is biztos kezű sikergyárosnak számít, ám író-rendezőként újabban mintha nem nagyon találná a helyét. A legújabb szerzői darab, a 40 és annyi tovább halad lefelé a lejtőn, mert hiába sorolja el az alkotó kedvenc figuráit és élethelyzeteit, hiába vonultatja fel az Apatow-istálló ikonikus sztárjait, a megpendített dilemmát és a hétköznapinak szánt hősöket sem képes közelebb varászolni a néző szívéhez. A kapuzárási pánik és az unalomba forduló házasság miatt elhidegülő pár keserédes problémái sajnos nem elég átütőek a megfelelő humorszint, a kellő szívfacsarás eléréséhez, így a két órát meghaladó játékidő kínos unalomba fullasztja a látottakat. Igaz, a tipikus könnyedség és a szókimondó jókedv valahogyan most is a vászonra kerül, ám Paul Rudd és Leslie Mann bohóckodása, a végbeles, szexes és füves poénok legtöbbször kínosak, mintsem viccesek. Bár Megan Fox, Chris O'Dowd és Jason Segel szösszenetei némileg javítanak az összképen, ez az elnyújtott és gyakran ellaposodó mese sajnos a rekeszizmainkat és a szívünknet sem dolgoztatja majd meg kellőképpen.

Ha valaki hozzám hasonlóan nincs megáldva a képregények élvezetéhez alapvetően szükséges befogadói attitűdökkel, annak remek alternatívát jelenthetnek a Warner animációs feldolgozásai. A patinás stúdió leányvállalata korábban egy egész szériát alapozott már a Batman-folyam főbb karaktereire, sőt, szép lassan már a Sötét Lovag leghíresebb kulcs-képregényeit is megfilmesíti. A 2011-es A kezdet kezdete (Year One) után idén egy másik Miller-alapvetés, A sötét lovag visszatér (The dark knight returns) került az animátorok keze közé, tovább öregbítve nemcsak az alapanyag, de a direkt dvd-forgalmazásra szánt sorozat hírnevét is. A két részesre hagyott, igen érdekes Denevérember-disztópia nyilván nem pótolhatja a legendás eredeti aprólékosan kidolgozott történetét, ám az alkotók dícséretére legyen mondva, nagyrészt képesek visszaadni az elképzelt Batman-jövő borús hangulatait. Bár nyilván ízlés dolga, ki mennyire tolerálja a realisztikusabb és földközelibb Nolan-értelmezésektől markánsan eltérő geek-álmot, egy dolog azonban kétségtelen: a tisztességesen megrajzolt, izgalmasan kanyarított és számos vizuális sziporkát tartogató alkotás azoknak nyújt majd nagyobb élveztetet, akik nem vettek még egyetlen Miller-füzetet sem a kezükbe. Mert az üresjáratok, túlzások és dramaturgiai lazaságok ellenére a két részesre szedett cucc elsőrangú képregény-pótlék.

Paul Schrader írói életművét végigkísérik a feszült hallgatásukban kitörni készülő, a világ ellen vonuló tragikus hősök. A Taxisofőr és Dühöngő bika között íródott Rolling Thunder hasonló figurákat vonultat fel, ám a hosszú vietnami fogság után szabadult őrnagy kiábrándult bosszútörténete elsősorban mégsem elmélyült karakterdrámaként, hanem korai akciófilmes kísérletként marad majd meg az emlékezetünkben. A későbbiekben A bosszú börtönében és a Törvényre törve kétes klasszikusait jegyző John Flynn a besokalló hős kitörésére, a véres leszámolása hegyezi ki a filmet, holott a motivációknak megágyazó, erős színészi alakításokkal és folytott légkörrel operáló első óra is van annyira hatásos, mint az élesített kampókézzel és lefűrészelt puskacsővel támadó finálé. Tarantino egyik kedvenc filmje az ikonikus mozis leszámolások egyik méltatlanul elfeledett darabja: William Devane lehengerlő alakítása, az erős képek és a robbanáspontig húzott, hiteles karakterrajzok ha nem is egy megkerülhetetlen mesterművet, de egy valóban figyelemreméltó mozit eredményeznek.

Örömteli hír, hogy a cucc a napokban megjelent kedvező árfekvésű DVD-n.

Wes Anderson kétségtelenül az ezredforduló környékén feltűnt, nagy amerikai rendezőgeneráció egyik legérdekesebb és legfontosabb alkotója, aki fiatal kora ellenére már most rohamtempóban klasszicizálódik. A rendkívül markáns, nagyfokú tudatossággal épülő életműnek egyértelműen bérelt helye van az egyetemes filmtörténetben: az összetéveszthetetlen babaház-stílus, a Disney-giccsből és bergmani melodrámából kikavart, keserédes hangulatok hamisítatlan posztmodern szerzővé avatják a rendezőt, miközben a művek imponálóan egyediek maradnak. Anderson alkotásai a cukros ifjúsági regények, a felnövés-történetek kortárs parafrázisaiként, illetve önreflexív, ironikus idézet-gyűjteményként is kiválóan működnek, de egzisztencialista kicsengésű identitás-monológjaival a rendező képes a saját mesevilágán belül maradni. Sajátos alkotói programja miatt Anderson neve elsősorban a keményvonalasabb filmrajongók, illetve a szűk, ám annál fanatikusabb rajongói kör számára cseng csak ismerősen - még annak ellenére is, hogy a 2001-es Tenenbaum óta filmjei eszköz- és szabályrendszere gyakorlatilag változatlan, azaz könnyen beazonosítható és felismerhető a felületesebb szemlélő számára is. A bábokként mozgatott világsztárok minden esetben bizarr, pop-hulladékból és gyermekkori víziókból gyúrt, szívet melengető történeteket tárnak elénk, patikamérlegen adagolva a humort, a feszültséget és a szenvedélyes érzelmeket. E kiforrott, tökéletesre polírozott, hibátlanul levezényelt mozikhoz igen rövid út vezetett: az első két, még kissé kiforratlan műre érdemtelenül kevés fény vetül. Az életmű második darabja, az Okostojás a hivatalos csatornákon például el sem jutott hazánkba - ami azért is különösen fájó, mert egy remek darabról van szó!

Wes Anderson ma egyértelműen a hollywoodi mezőny egyik legérdekesebb, legeredetibb alkotója. Legutóbbi műve, a Holdfény királyság már olyan vegytiszta formában tartalmazta az utánozhatatlan szerzői világ elemeit, hogy többen a 2012-es év legjobb filmjének tartották (itthon pedig fél évig volt műsoron a mozikban). Ez az impozáns alkotói pályaív elsősorban a harmadik filmtől (Tennenbaum) válik szinte teljesen egyenletessé, de már a második filmben is ott van szinte az összes fontos motívum és tematikai hozzávaló - a Petárda első rendezése ellenben még csak alaphangulatában, illetve egyes megoldásaiban előlegezi meg a híres andersoni látásmódot. A védjegyszerű kamerakezelés, a tárgyak/ruhák és a díszletek brutális alaposságú megtervezése itt még csak nyomokban van jelen, a teátrális megoldások, a markáns filmzene, a zsánerjátékok és a helyüket kereső figurák azonban már megjelennek. A Wilson testvérek egy ilyen fura haver-párost alakítanak: mindketten céltalanul lődörögnek, és próbálnak kezdeni valamit az életükkel, ezért mintegy unalomból bűnözőnek adják ki magukat, a nagy rablást, a szökést tervezik. Anderson most is egy sajátos lelkiállapot leírására törekszik, és a remek színészi alakítások, a karaktervezérelt dramedy köré húzza fel a groteszkből, pop-giccsből és kalandból épített díszletet. Bemutatkozó filmjében azonban nem áll egészen össze a dolog, inkább csak néhol villannak meg a később oly sikeres képlet remek lehetőségei. Bár üresjáratok és döccenők bőven vannak, debütálásnak korántsem rossz, a munkásság ismeretében pedig különösen érdekes megfigyelni, ahogyan a szerzői munkamódszer születik.

A brazil filmgyártás értelemszerűen leginkább az ország két legismertebb motívumára, a karnevál és a favellák világára épít, ám az utóbbi helyszín egyúttal remek lehetőséget nyújt az elhivatottabb alkotóknak arra is, hogy a szegénysori akciókon keresztül leássanak a korrupció és a drog valós világába. Az igen hatásvadásszal címre magyarított Elit halálosztók (Tropa de Elite) éppen azért annyira figyelemreméltó, mert jóval komplexebb és mélyebb egy helyi ízekkel gazdagított, látványos bűnfilmnél. José Padilha író-rendező az alacsony költségvetést ellentmondásos és izgalmas karakterekkel, remek színészekkel és komoly társadalomkritikával ellensúlyozza, miközben a közönség igényeire is folyamatosan figyel, azaz feszült, látványos és pergőre vágott történettel dolgozik. A több szálon futó, körkörösen szerkesztett dráma két újonc rendőr és egy kieégett kommandós kalandjait követi végig, de rajtuk keresztük a rendszer romlottsága, a bűnözés mögött meghúzódó, súlyosabb társadalmi tünetek tárulnak elénk. Padilha szerencsére távol marad a hatásvadászattól, de nem akar minket kioktatni sem: a rossz mechanizmusokat a kereslet oldaláról magyarázó érvelése szimpatikus és elgondolkodtató, a racionális érveket ráadásul érzéki benyomásokkal, hatásos filmnyelvi megoldásokkal is aláhúzza. A legjobb azonban, hogy az Elit halálosztók az átfogó és pontos helyzetleírás mellett kiváló akciófilmként is megállja a helyét: valami ilyen a szórakoztatás és a komolyabb szólamok tökéletes egysége.

A posztmodern popkultúráról sok mindent elmond az a tény, hogy az idei filmes díjszezon egyik legnagyobb szenzációja egy klasszikus francia regényből készült zenés színpadi produkció epikus megfilmesítése lett. Már önmagában az is elgondolkodtató, hogy a világ színpadain miért épp egy olyan musical arathatta a legkomolyabb sikereket, mely Victor Hugo romantikus tablóját szó szerint kizsigerelte, majd az érzelmes történetből színes látványosságot faragott. A király beszédével két éve csúcsra ért Tom Hooper kétes érdeme, hogy a darab mozis újragondolásával képes még tovább csavarni ezt a paradox képletet. Az ausztrál és brit főszereplőkkel, hatásos számítógépes trükkökkel és elsöprő látvánnyal elbeszélt, két és fél órára nyújtott műfajkísérletével a rendező a kizsákmányolót zsákmányolta ki. A cirádás díszletek közé álmodott, végletekig kihúzott feldolgozás így igen felkavaró és súlyos élmény – de sajnos nem a pozitív értelemben. A nyomorultak vélhetően csak azoknak nyújt majd örömet, akik imádták az említett produkciót és tényleg nem képesek betelni vele.

John Hughes nem véletlenül vált a nyolcvanas évek egyik nagy sikerkovácsává, hiszen nála jobban senki nem ismerte az akkori tinédzserek érzés- és ízlésvilágát. Bár a Különös kísérlet a humor és a megpendített problémák terén is messze elmarad a Nulladik óra és a Meglógtam a Ferrarival ikonikus alapvetéseitől, mégis egy kifejezetten kedves és szórakoztató darabról van szó. Az elmúlt évtizedek retró-patinája mellett a mű számtalan apróbb csemegével kedveskedik az ínyenc filmrajongóknak, szépen elfedve a mű laposabb vicceit, az apróbb dramaturgiai döccenőket. Hughes ezúttal is ismerős terepen, a felső-középosztály kertvárosi idilljében mozog, és a börleszkes humort most is tipikus kamasz-fantáziákkal ötvözi, de ezúttal talán túl messzire merészkedik a képzelet világába. Két lúzer egy tökéletes nőt kreál magának a számítógéppel, a hölgy azonban életre kel és fenekestől felforgatja az életüket: az író-rendező szokásához híven ismét az önbizalom, a felnőtté válás és a gimi-hírnév dilemmái közé helyezi a hősöket, így a vad partiban torkolló események azonban egyszerre idézik a Beastie Boys legendás himnuszát ((You Gotta) Fight For Your Right (To Party)) és a korszak posztapokaliptikus tinifilmjeit (Harcosok, A Lordok bandája). Bár a kissé erőltetett sztori viszonylag hamar kifullad és a karakterek és a gegek sem elég intenzívek, az időkapszulaként funkcionáló mű a folyamatos meglepetésekkel tökéletesen leköti a mai nézőt. A korszak szexuális vágyálmát Kelly “Steven Seagalné” LeBrock testesíti meg, de felbukkan még a sokkolóan fiatal Robert Downey Jr. és Bill Paxton is, sőt, a vásznon e blog írójának egyik nagy kedvence, Vernon “Bennett” Wells is felbukkan. Ha nem is megkerülhetetlen vagy fontos, de kellemes gimifilm a nyolcvanas évek utánozhatatlan modorában.