Kinetográf

A zombi figurája kimondottan érdekes változásokon estett át a popkultúrális evolúciója során. Az eredetileg a karibi térségből érkező, fekete mágiával életre keltett hulla korai felbukkanásai még a fehér bűntudat kifejeződéseként sokkolták a nézőt, ám mindez hamarosan összemosódott a bomló ember holtesttek, az élve eltemetés ősi félelmeivel. A magányos élőhalott ezután gyorsan társakra lelt és csoportban támadt, kijelölve az utat az apokaliptikus disztópiák, a társadalomkritikus metaforák számára, melyek a vírusfilmek fertőzés-dramaturgiáját a túlélés, az ősi állapotokba visszatérő emberiség kedvelt motívumaival ötvözték. A Z világháború a karakter fejlődésének újabb stációjaként a korábban már felgyorsított zombik (a 28 nappal később betegeihez hasonlóan itt is "fertőzött áldozatok") hömpölygő mozgásával elsősorban a létszámukban rejlő iszonyatra, az exponenciális eszkalációra koncentrál. Mark Foster rendezése e változtatással hatásosan rezonál a közönség aktuális aggodalmaira: a film a túlnépesedés, a környezeti pusztítás, a pillanatok alatt romba dőlő civilizáció szörnyű következményeivel játszik.

A szuperhős-mozik és meseszerű fantáziák egyeduralma után eljött végre a science-fiction régen várt hollywoodi forradalma. Hónapról-hónapra több sci-fi kerül a multiplexekbe, az alkotók a látvány mellett a mélyebb tartalomra, a karakterekre és megpendített dilemmákra is egyr nagyobb figyelmet fordítanak. A sokáig méltatlanul mellőzött műfaj kiválóan rímel a nézőt foglalkoztató aktuális problémákra: az újabb darabok a technikai attrakciók mellett leginkább a Föld jövőjével, a túlnépesedés, a környezeti katasztrófák következményeivel, az otthonát elhagyó emberiség kihívásaival foglalkoznak. Igaz, az alkotások nagyobb része végül nem váltotta be a hozzá fűzött, néha talán kissé túlzó reményeket, mégis bizakodásra ad okot, ha már a középszer is javuló tendenciát mutat. A régen várt Elysium sem nevezhető mélyenszántó, fontos mérföldkőnek, de kimondottan szórakoztató.

A Fűrésszel befutott James Wan az Insidious retró-ijesztgetésével talált rá az új sikerreceptjére, mellyel komoly kritikai- és közönségsikereket könyvelhet el. A jól bejáratott horror-képletek stílusos összegyúrása, a klasszikus fogalmazásmód felfrissítése annyira bejött a nézőnek, hogy a 2010-es mű továbbgondolásaként született Démonok között az idei év egyik nagy meglepetéseként kasszát robbantott. Wan tulajdonképp biztosra ment, hisz az Insidious motívumait újabb elemekkel gazdagítva valójában egy tökéletesen kivitelezett műfaji antológiát, egy borzongatóan szép képeskönyvet forgatott. 

A bűvészek egyik legfontosabb fogása óriási látványosságot építeni az egyébként egyszerű mutatványok köré, mintha a néző valóban valami egyszeri, megismételhetetlen varázslat részesévé válna. A jó mágust a rossztól éppen az különbözteti meg, hogy a létrejövő illúzió nem a körítés, hanem a trükk eredménye, az élményt a show csak tovább fokozza. A középszerű előadó ellenben a gyenge, unalmas produkciót a színes-szagos kulisszákkal próbálná elfedni, általában sikertelenül. Nyilván sokakat le lehet nyűgözni a giccsel és a nézők egy részét be lehet csapni, de tartósan átverni a közönséget nem nagyon lehet. Ha egyszer beláttunk az ingujjba és csaláson kapjuk a művészt, végleg oda a szemfényvesztés. Pontosan úgy, mint az alább tárgyalt film esetében!

A zuhanó nézőszámokról és a sikerfilmek csökkenő színvonaláról sokat hallani mostanság, e két tendencia paradox összefüggéseiről azonban jóval kevesebb szó esik. Kezdjük rögtön azzal a mítosszal, hogy a blockbusterek valaha milyen eredetiek voltak, most meg kreatív válság van. Első pillantásra talán tényleg úgy
tűnhet, manapság kizárólag bejáratott franchise- és/vagy remake kerülhet a mozikba - ám a sikerek újrafelhasználása, a bevált módszerek kölcsönvétele eddig is jellemző volt Hollywoodra. Amióta világ a világ, a producerek megpróbáltak biztosra menni és a tuti receptet keresték. Régen az újdonság erejében bízva átcsomagolták, átcímkézték a műveket, ma a brand, a márkanév, a koncepció húzóerejében bíznak. Igen, valóban egyre kevesebb a kísérletezés és a változtatás, egyre koncentráltabb a finanszírozás. Jogosan lehet ezen keseregni, de ha megnézzük az idei sikereket, rögtön megértjük, miért alakult ki ez a tendencia. Amerikában az eddigi adatok alapján idén a Vasember 3, a Gru 2, az Acélember, a Szörny Rt. 2 és a Halálos Iramban 6 (!) van az élen – itthon csak annyiban más a helyzet, hogy ez utóbbi három némileg hátrébb szorul, Magyarországon ugyanis hagyományosan a vígjátékok dominálnak (Nagyfiúk 2, Családi üzelmek, Másnaposok III). Bár az év végi toplisták bizonyára mások leszek, a folytatások elképesztő túlsúlya már most nyilvánvaló. Talán arról lenne szó, hogy a kevesebb néző inkább biztosra megy?

Kíváncsiságból megnéztem, mit kapott az a néző a pénzéért, aki jegyet váltott mondjuk a Másnaposok harmadik részére...

Minden újabb found footage mozi elkészültével tovább csökken az eredeti formula legnagyobb erőssége, azaz a talált felvétel, az “amatőr” kézikamera valósághűsége, a nézőre gyakorolt dokumentarista hatása. A receptet kidolgozó horrorok után az elmúlt években egyre több műfajban készítettek ilyen műveket: láthattunk már  katasztrófa-, zombi- és szuperhős-filmeket, sőt, apokaliptikus tini-vígjátékot is. Az Europa Report létrejöttével egy újabb zsáner, az űrutazós sci-fi is továbblépett az áldokumentum területén, hisz az Apollo 18 "megtörtént" eseményei után egy jövőbeli misszió "hivatalos felvételeit" láthatjuk.

A terror természetét egyre több mozgókép kutatja, a téma vizsgálata a kortárs mozi egyik fontos motívuma, mégis csak kevés alkotás képes a mélyebb, komplexebb analízisre. A probléma sajnos rendkívül időszerű, ám a kérdéskör komplex ellentmondásai, a szembenálló oldalak zavarbaejtő viszonyrendszerei inkább a televíziós szériákban bontakoznak ki. a vásznon csak néha sikerül túllépni az egyszerűsítő sztereotípiákon. A kelet örömteli újítása, hogy a bemutatott zöld anarchista csoport erőszakos módszereit ugyanúgy elítéli, mint a felkutatásukra küldött ügynökség eszközeit. Bár a megpendített események antikapitalista-környezetvédő kicsengései egyértelműek, a forradalmi oldallal szimpatizáló alkotók szerencsére árnyalják a képet, érdekes morális dilemmákat tárva a közönség elé.

Ugyan az előző két Vasember-mozi kiválóan sikerült, ám a második rész végére az is nyilvánvalóvá vált, a Jon Favreau képviselte, látványos és könnyed irányvonal egy újabb felvonást már nem visz el a hátán. A nagydumás haver-akciók mestereként számon tartott Shane Black felbukkanása épp ezért örömteli fejlemény: a komoly forgatókönyvírói és némi rendező tapasztalattal felvértezett alkotó az apróbb mellégfogások ellenére is képes volt friss vért pumpálni a szériába. Black szimpatikus taktikát követve a legyőzhetetlen Vasember helyett az „emberi” Tony Stark vívódásaira koncentrál. A csillogó szuperfegyverből ügyes fogásokkal jópofa kesztyűbábot kreál, aki nemcsak a hős barátjaként, de egyfajta pszichológiai alteregójaként, pszichológiai kivetüléseként is funkcionál. Az író-rendező e sajátos, már-már szerzőinek nevezhető értelmezése a végeredményt sújtó hibák ellenére működőképes.

Derek Cianfrance új filmjével folytatja a családi kötelékek vizsgálatát, a Blue Valentine szaktítás-analízise után ezúttal a szülői viszonyok, elsősorban az apa-fiú viszonyrendszert veszi górcső alá. Míg azonban a 2010-es mozi az alkotó saját gyerekkori élményeiből született és tizenkét hosszú évig érlelődött, a Túl a fenyvesen túlságosan széttartó és túlgondolt ahhoz, hogy az elődjéhez hasonló élményeket okozzon. Az előző mozi letisztult kapcsolati drámájával szemben a rendező egy nagyívű, három nagyobb egységet átfogó tablóban gondolkodik, ami némileg szétzilálja a mű központi motívumát. A szociografikus heistfilmként induló sztori hirtelen váltással korrupciós noirba, majd keserű tinédzser-útkeresésbe torkollik, miközben a játékidő is két óra húsz percre nyúlik. Hiába az erős, szuggesztív jelenetek, a kiváló színészek és a tetszetős megoldások, az események mögül hiányzik a valódi epikus mélység, a dráma végül valahogy nem ragad magával.

Brian De Palma hosszú pályafutása során számos sikert és bukást megért már, illetve nevezték már újító szerző-zseninek és pofátlan iparos-másolónak is. Az ízlésbeli preferenciákat félretéve az igazság nyilván valahol e két szélsőséges vélemény között van, ám a rendező az elmúlt bő évtizedben sajnos az utóbbi jelzőre erősít rá, hisz egy ideje kizárólag önmagát ismétli és képtelen a művészi megújulásra. Legújabb filmje, a Gyilkos vágyak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján virágkorát élő erotikus thriller hagyományait az általa tökélyre fejlesztett hitchcocki stílus filmnyelvi megoldásaival próbálná ötvözni – igen kevés sikerrel.

F. Scott Fitzgerald főművét azért nevezhetjük az amerikai irodalom egyik (ha nem a) legnagyobb regényének, mert az író a tökéletesre csiszolt szimbólumrendszer segítségével számtalan univerzális kérdéssel szembesíti az olvasót. Fitzgerald lehengerlő prózája erősen allegórikus, az alkotó a nagy amerikai álom szertefoszlásáról, a tiszta művészetet mérgező pénz hatalmáról és a szerelem illúziójáról elmélkedik - miközben a jazzkorszak hangulatát, számos társadalmi ellentmondását is képes megragadni. A nagy Gatsby egy erős képekkel, csodálatosan elmesélt történettel és végletekig átgondolt figurákkal dolgozó regény, könnyed szépségű, mégis masszív, rendkívül sokrétű nyelvezettel. E patinás írásmű értő mozgóképes adaptációja éppen ezért hatalmas kihívás - a markáns filmes ötletekkel és komoly szerzői vízióval rendelkező Baz Luhrmann szerencsére képes volt megbirkózni a komoly feladattal.

A nemrég elhunyt Elmore Leonard nemcsak a kortárs krimi-, de a kortárs westernirodalom egyik legnagyobb mesterének számított  - még akkor is, ha a vadnyugati kulisszák közé helyzett kiváló moralitásdrámáit egytől-egyig írói karrierje első két évtizedében írta. Az 1957-es Ben Wade és a farmer a második film, mely az ő művéből készült: a veterán Delmer Daves rendező vezette stáb a 3:10 to Yuma címen megjelent elbeszélést dolgozta fel, a bemutatása után szinte azonnal klasszikussá váló mozit készített. Leonard más vadnyugati regényeihez hasonlóan ezúttal is az egyéni felelősségvállalás, a közösség és az egyén ellentmondásos viszonyrendszere, illetve a jó és a rossz között vészesen elmosódó határvonalak a fő motívumok, ám a Délidő alapképletét kitűnően variáló sztori mellett a film elsősorban az operatőri munka és a színészek miatt lesz emlékezetes. A csavaros eszű bűnöző és a saját erkölcsi kötelességére fokozatosan rádöbbenő farmer verbális és fizikai, majd fokozatosan szimbolikussá emelkedő harca, kettejük különös kapcsolata lehengerlő feszültséget pumpál az ostrom-szituációba, a hatás az ügyesen mozgatott mellékszereplők pedig tovább fokozzák. A hős korántsem hibátlan jellem, míg a gonosznak eszes és az érvei is elgondolkodtatóak. Hála a bandavezért megformáló Glenn Ford csodálatos alakításának, a remekül felépített cselekménynek és az értő rendezésnek, a filmben megpendített súlyos dilemmákon nem fogott az idő. A nézőt ma is beszippantja a film és ugyanúgy szembe kell néznie az író kínzó kérdéseivel, mint a korabeli közönségnek annak idején.

Willian Friedkin hosszú és kacskaringós karrierje során forgatott csapnivaló és kiváló filmeket egyaránt, az 1985-ös Élni és meghalni Los Angelesben azonban egyértelműen az életmű kevéssé ismert csúcspontjai közé tartozik. A rendező a mű készítésekor szerencsére éppen elemében volt, így a pénzhamisítós-nyomozós történetet remek színészekkel és energikus lendülettel viszi a vászonra, a pergő akciókra pedig számtalan izgalmas réteget pakol. A nyolcvanas évek markáns popzenéje keveredik a Los Angeles-i külvárosok napszítta, rondán lenyűgöző képeivel, de akad itt titokzatos, delejesen romlott festő-gyilkos, illetve egy-két fanatikus ügynök, akiknek tényleg semmi sem drága, ha el akarják kapni a rosszakat. A markáns helyszíneket és az ellentmondásos figurákat a szimbolikussá emelkedő város, illetve az azt behálózó "rendszer" fogja össze - ami annyira rothadásnak indult, hogy itt már tényleg senki sem őrizheti meg a tisztaságát. Friedkin pillanatok alatt beránt minket ebbe az eszelős, beteg mikrovilágba és a játékidő végéig nem is ereszti el a néző torkát. Hibátlan a mű vizuális megjelenése, dübörögnek a slágerek, szorgalmasan csattog a vágóolló és jótékonyan árad a rendező kemény cinizmusa. Los Angeles ritkán tűnik ennyire kiábrándítóan elveszett helynek, de a jók és a rosszak között is elmosódik a határ, ami extra feszültséget pumpál az amúgy is feszes dramaturgiába. Friedkin tökös és férfias akciófilmet tesz le az asztalra, egy perfekt autós üldözéssel, brutális fordulatokkal és Tony Scott popos módszereit megelőlegező, igen tetszetős megoldásokkal. A mélyben ott lüktet valami a nyolcvanas évek Amerikájának enervált tudatalattijából, amire a rendező rendkívüli érzékenységgel tapint rá. Aki még nem látta, sürgősen pótolja - a film ráadásul most kedvező árfekvésű DVD-n is kapható!

Akár egy érintett, akár bértollnok, akár maga az alany jegyzi, élvezetes életrajzi könyvet írni komoly kihívás. Az írónak egy ilyen mű esetében sok mindenre kell figyelnie: egyszerre kell kielégetnie az olvasó pletykaéhségét, illetve elkerülnie a mitizálást, a szenzációhajhász megközelítést, miközben fenn kell tartania a kellő feszültséget és még egy komplett portrét is meg kell valahogyan rajzolnia. Michael Korda jó harminc éve íródott, annak idején az Európa Kiadó gondolozásában megjelent vaskos kötetére egészen véletlenül bukkantam rá, majd bármiféle komolyabb elvárás nélkül lapoztam bele, ám a mű (némileg váratlanul) már néhány oldal után magával ragadott. Nagy mutatvány ez a könyv, hisz egy olyan családi portéról van szó, melyet a nagy filmproducer, Sir Alexendar Korda unokaöccse jegyez és a három testvér (Alex, a rendező Zoli és a díszlettervező Vincent - az ő fia az író) elképesztően kacskaringós életpályáját követi végig. A Túrkeve melletti tanyáról Bécsen, Berlinen és Hollywoodon át egyenesen a brit filmipar élére vezető út hallatlanul érdekes és tanulságos - a történelmi forgószél, a filmes kulisszák, az elképszető vagyon és a lovagi cím pedig garantálják az izgalmakat.

A különböző műfajok és a markáns szerzői kézjegyek vegyítésében különösen tehetséges Ben Wheatley a kortárs brit szcéna egyik legeredetibb és legígéretesebb rendezője. A bemutatkozó Down Terrace komikus hippi-gengszter melodrámája, illetve az utóbbi évek legjobb off-horrorjaként ünnepelt Halállista szürrealista bérgyilkosmozija után az öntörvényű Wheatley ezúttal az angol realista művek hagyományait az exploitation-éra szenny-filmjeivel ötvözi. A Vérturisták logikus folytatása a magabiztosan épülő életműnek, hisz alapvetően most is egy groteszk szociografikus látleletről van szó, melyben a menekülő szerelmesek toposza a trancsírozós B-mozik ismert motívumaival keveredik. A mű bizarr megoldásai és morbid hangulatváltásai egy újabb meghökkentő hullámvasutazásra invitálják a bátrabb nézőt. Wheatley harmadik filmje még akkor is maradandó élmény, ha a meghökkentésre építő alkotói módszere a korábbiaknál most egy picit jobban kiismerhető.

Miközben a legendás Leone a western formanyelvével játszadozva eposzi magasságokba emelte a vadnyugati eszköztárat, a másik Sergio, vagyis a receptúra tragikusabb vonásaira koncentrált. Corbucci hibátlanul erősítette fel a műfaj markáns szimbólumait és frappáns politikai áthallásokkal, kiábrándult metaforákkal gazdagította spagettiwesternjeit. Barátjához és kollégájához hasonlóan Corbucci is rendkívül zsánertudatos alkotó, ám az ő tökéletesre csiszolt mesterdarabjai elsősorban nem a stílusjegyek és a stilizált akciók, hanem a mítikus hősök és a tragikus összecsapások miatt vonulhattak be a filmtörténetbe. Django, Silenzio és a gringó Polák után a félvér indián Navajo Joe talán nem tűnik kellően árnyaltnak és karakteresnek - az olasz vadnyugat ínyenc rajongói azonban a gyengébb színvonal ellenére is komoly élvezettel fedezhetik fel a szerzői életmű markánsabb vonásait.

Egy bizonyos életkorban az emberszabású robotok és/vagy az óriási szörnyek a kisfiúk jelentős hányadát ejtik rabul. Annak idején e sorok írója is számtalan monstrum-támadást szimulált a homokozóban, képzeletbeli városokat rombolva porig vagy mentve meg a teljes pusztulástól. Hollywood leghíresebb hobbit-kinézetű rendezője, Guillermo del Toro legfrissebb meséjével pontosan a bennünk élő örök gyermeket célozza meg. A Tűzgyűrű szerethető vonása, hogy jobb pillanataiban képes visszarepíteni minket oda, mikor még néhány műanyag játék körül forgott a fantáziavilágunk.

A profit- és látványorientált blockbustereket nyilván sok mindenért el lehet marasztalni, ha azonban az alkotók elkapják a fonalat, ezek a mozik hibátlanul szórakoztatnak, sőt, néhány percre képesek elvarázsolni a közönséget. A mai sikerfilmeket kísérő problémáktól ugyan a Tűzgyűrű sem mentes, mégis ez a mű az idei szezon egyik első olyan szájtátós filmélménye, amelyre csak és kizárólag a hollywoodi szupervidámparkban válthatunk jegyet. Igen, ha közelebbről megvizsgáljuk, a dimenziókapus-apokaliptikus alaptörténet egy nagy maszlag, az erőltetett szerelmi szál, a humoros betétek fárasztóak, a kötelező pátosz pedig röhejes – de őszintén, kit érdekelnek ezek a dolgok, ha eközben egy gigászi robot teherhajóval a kezében százméteres űrszörnyeket püföl?!

Sehol nem voltak még a spagetti-cowboyok és a kőkemény nagyvárosi zsaruk, mikor az olasz horror nagymesterei csodálatos látomásaikkal már javában borzolták a közönség kedélyeit. Mario Bava, a műfaj nagymestere és minden giallo, illetve modern slasher keresztapja 1963-as kiváló horror-antológiájával nemcsak a saját szerzői tehetségét, de a zsánerben rejlő óriási potenciálokat is tökéletesen demonstrálta. A félelem három arca (Black Sabbat) három, egymástól független történetből összeálló szkeccsfilm, melyet a legendás Boris Karloff személyén kívül kizárólag az alkotó, az elsőrangú rendezés köt össze. Lehet az alapanyag méregerős domestic-thriller, gótikus vámpírmese vagy hideglelős pszicho-horror, Bava hihetetlenül stílusosan és energikusan dolgozik. Csodálatos díszletek, művészi színek és fényhatások, trendteremtő kamerakezelés és mesteri feszültségkeltés jellemzi a tömören szerkesztett sztorikat. A Black Sabbath a mai napig hatásos és erős darab, sőt, az évek során egészen vaskos patina rakódott rá, további rétegekkel gazdagítva Bava talán legjobb munkáját. Egy bizonyos angol együttes sem véletlenül kölcsönözte épp innen a nevét: a zsáner rajongóinak egyenesen kötelező néznivaló, míg a míves mozira vadászóknak erősen ajánlott.

A spagetti-western alkotói a vadnyugati kulisszák közé rendszeresen csempésztek némi aktuálpolitikai tematikát, és különösen szerették némi balos, kapitalizmus-ellenes társadalomkritikával dúsítani a sokszor kifejezetten lineáris cselekményeket. Ezek a metaforikus motívumok sokáig alárendelt szerepet játszottak a történetek szempontjából, ám a hatvanas évek végére egyre több rendező készített kimondott politikai allegóriákat, áthelyezve a filmek hátterét a mexikói forradalom világába. Az úgynevezett zapata-westernek a “népi” lázadók segítségével direktebben pendítették meg a társadalmi egyenlőtlenségek, az üzleti érdekek és a marxizmus témaköreit, színesítve és tovább bővítve az olasz rendezők egyébként sem unalmas vadnyugati eszköztárát.

A zsoldos az Egy marék dinamit illetve A nagy leszámolás mellett talán az egyik legismertebb és legelismertebb forradalmi western. Sergio Corbucci 1968-as munkája a bevett (és igen népszerű) zapata-receptet követi: adott egy jószándékú ám kissé ostoba helyi bandita (Tony Musante) és egy kívülről érkező profi (Franco Nero). A csibész és a zsoldos lassan megszilárduló barátsága adja tehát az ismerős dramaturgiai keretet, melyet a hatalmasokkal szembeni düh és a pénz utáni sóvárgás egyformán hevít. A Kowalski névre hallgató, katonaviselt polák, illetve a csavargóból öntudatos gerillává emelkedő Paco párosát az ördögien gonosz Curly (Jack Palance) ellensúlyozza, de természetesen bekavar még a képbe egy nő és egy szedett-vedett rablóbanda is.

A tavalyi év egyik nagy hype-ja az Iron Sky nácis-holdraszállós B-filmje volt, amely nagy jóindulattal is csak felemásan váltotta be az alkotók által előzetesen keltett, tegyük hozzá igen óriásira srófolt elvárásokat. Az ausztrál Stephen Amis hangsúlyozottan C-kategóriás világháborús agymenése az európai testvérével ellentétben nem ígér sokat, ám a hibátlan mozis utalásoknak és a tökéletesen átgondolt receptúrának hála kellemes meglepetésben részesíti a műfaji finomságokra érzékeny rajongókat. A 25. birodalom csak minimálisan, a megfelelő pontokon nyúl a CGI-trükkökhöz, a fantáziadús alapötlet így elsősorban a szereplők dialógusaiból bomlik ki, a film sikere pedig leginkább az okos forgatókönyvön és a lelkes színészeken múlik. Az Amis vezette stáb vérbeli "man-on-a-mission" mozit forgat, titkos küldetéssel, árulóval, egymás agyára menő, kőkemény jenki katonákkal - azzal a különbséggel, hogy a helyszín ezúttal Ausztrália, az eseményekbe pedig ufók, időutazók, óriásszúnyogok és robotok is bevonódnak. A történetet mégsem ezek a hajmeresztően szórakoztató események, hanem a csapat belső viszonyai mozgatják. Akad itt nagyszájú olasz-amerikai, beszari zöldfülű, jóságos ex-színész százados, reszelt hangú, szivarozó veterán és egy izgága redneck, így a vaskos beszólások és az összetűzések garantáltak. A film szerencsére nem is nyújtja el az egyre elképesztőbb fordulatokkal operáló, a legolcsóbb exploitation-darabokat megidéző sztorit. mAmis tiszteleg a honfitárs elődök (Piknik a Függő sziklánál), a műfaji előképek (Kelly hősei) és a szeretett ikonok (Gyilkos túra) előtt, miközben árad belőle a zsigeri meghökkentésre alapozó fércfilmek imádnivaló hangulata. Megarama!

Thomas Vinterberg, a sokat hivatkozott dán Dogma-mozgalom egyik alapítója a külsőségeket tekintve igen távol került már a puritán filmkészítési technikáktól, ám a belbecs tekintetében ma is ugyanazok a problémák foglalkoztatják, mint az első Dogma-produkció, a Születésnap esetében. Számos műfaji kitérője után a rendező ezúttal is a skandináv mintatársadalom békés, nyugodt felszíne mögé kukkant, kíméletlenül szembesítve a nézőt a látszólagos idill kínzó ellentmondásaival. A vadászat kiábrándult és kritikus látlelete a tömegpszichózis, a hólabdaként dagadó hisztéria, illetve a veszély esetén azonnal működésbe lépő sztereotípiák ijesztő mechanizmusait járja körül, hatásosan demonstrálva, milyen törékeny alapokon nyugszanak az ünnepelt civilizációs eredményeink.

Minden idők egyik leghíresebb rendezője kétségtelenül érdekes és izgalmas személyiség. A közönség sikolyáért, a morbid gyilkosságokért fanatikusan rajongó joviális angol urat a sokkoló történetek mellett a nőkhöz is igen gyengéd szálak fűzték: Hitchcock a feleségével, az anyjával és a szőke színésznőivel is igen sajátos kapcsolatokat ápolt. Bár a népszerű műveket – kissé lekezelő módon – a kommersz mozi jobban sikerült darabjai közé sorolta a kortárs kritika, sőt, a feszültségkeltés nagymesterét a filmszakma sem tüntette ki soha komolyabb hivatalos elismeréssel (leszámítva a halála előtt kapott életmű-Oscart), munkásságának tudományos elemzése ma már a filmteoretikusok egyik kedvenc elfoglaltsága. Stephen Rebello remek könyve jól illeszkedik ebbe az évtizedes trendbe, hiszen a kutató a legendás Psycho forgatását egy nyomozó alaposságával próbálja rekonstruálni, számtalan oldalról járva körül a filmtörténeti jelentőségű alapmű születésének rendkívül tanulságos körülményeit. Az írásműből készült mozifilm azonban egészen más vizekre evez, és a szerzői géniusz vizsgálata helyett a szélesebb közönség felé nyit. A Hitchcock adós marad ugyan az alkotó és az ikonikus alkotás mélyebb vizsgálatával, ám könnyed romantikus komédiaként, a szokásosnál igényesebb limonádéként egészen szórakoztató.

Jelenleg csak egyetlen olyan ember él a Földön, aki képes a Higgs-bozonról működőképes dalt írni úgy, hogy abban még Hannah Montana figurája is gond nélkül felbukkanhat. Nick Cave régen túl van már a rocksztárság hagyományos kategóriáin: az ausztrál polihisztor afféle élő kulturális referenciaként szállítja az egyre letisztultabb, képszerűbb látomásokat. A legfrissebb, immár tizenharmadik Bad Seeds lemez a szexőrült kamionsofőr-üzemmódba kapcsolt Grinderman csodálatos ámokfutása után ismét az énekes-dalszerző lírai énjét állítja előtérbe. A Push the sky away a korábbi vaskosabb, profetikusabb hangzás helyett a Cave-Ellis filmzenékre jellemző, éteri-minimalista körítéssel tálalja az újabb verseket. A szomorú vonósok, a monoton karistolások finoman ellensúlyozzák a B-mozikat, giccses regényeket és modoros ponyvákat idéző, pompásan elrajzolt szövegvilágot. Cave a tőle megszokott eleganciával és humorral tapint rá az internet és popkultúra uralkodásának kínzó ellentmondásaira. A megfelelő dramaturgiai pontokon természetesen a zenekar is a húrok közé csap, így robbantva fel a visszafogott szerzeményeket. Hibátlan lemez, amit végre élőben is meghallgathatunk.

A titkozatos és ellenállhatatlanul szexi femme fatale elcsábítja a szomorkás tekintetű, magányos hőst, majd észrevétlenül behálózza és ráveszi az idősebb, dúsgazdag férj meggyilkolására. Az egyik legalapvetőbb krimi- alaphelyzetről van szó, mellyel már számtalan feldologzásban találkozhattunk, a legemlékezetesebbek azonban kétségtelenül azok a cinikus és kemény film noirok, ahol szinte izzanak a ki nem mondott elfojtások (lásd Kettős kockázat). A korábban sikeres blockbusterek forgatókönyveit jegyző Lawrence Kasdan 1981-es debüt-rendezése nem is tesz hozzá sokat ehhez a klasszikus receptúrához, inkább felvarrja a ráncokat, illetve ügyesen eljátszik a műfaj lehetőségeivel. A párás és buja floridai helyszín, a két kiváló pályakezdő főszereplő és a baljós jazz-kíséret hibátlanul teremti meg a bűnös, romlott atmoszférát, A test melege elsősorban a mai napig ellenállhatatlan erotikus feszültségnek, illetve a képekből áradó hőségnek köszönhetően működik. Kasdan legnagyobb érdeme, hogy sikerül szinte tapinthatóvá varázsolni az eseményeket alapvetően meghatározó kánikula fullassztó, bizsergetően perzselő hangulatát, így téve még átélhetőbbé azt a folyamatot, ahogyan a férfi minden racionális belátása ellenére a veszedelmes nő rabja lesz. Kathleen Turner elképesztően jól hozza a csábítót, míg William Hurt egyszerre képes megjeleníteni az ideális áldozat és a szerencsétlen férfi figuráját. A rendező ügyesen játszik a forróság konkrét és átvitt jelentéseivel, tiszteleg a műfaj a előtt és könnyedén szövögeti a szálakat: az egykori botrányfilm ma is egy erős és stílusos neo-noir, ahol még a csavarokat sem kezdte ki az idő vasfoga.

Egy faék egyszerűségű gyerekjátékból (mozgatható katonababák) nyilvánvalóan nem lehet bergmani mélységű karakterdrámát vagy hitchcocki feszültségű narratív truvájt kovácsolni, ám a legújabb Hasbro reklám alkotói szerencsére nem is törekszenek ilyesmire. A G.I. Joe: Megtorlás szimpatikusan egyszerű és üres móka, mely nem ígér sem többet sem kevesebbet annál, mint amit egy csapat műanyag izomfigurával el ne játszhatna egy lelkes kissrác a gyerekszoba szőnyegén. Mindent a szemnek! - adja ki a jelszót a korábban 3D-táncmozikon és Bieber-videókon (!) dolgozó rendező, majd a következő másfél órában nem is szolgál mással, mint egy agyatlanul dübörgő látványhalommal, masszív géppisztolyozással, túltengő izmozással, kungfu-mozis tisztelgésekkel, Himalájában repkedő ninjákkal és persze jó sok robbantással.