Kinetográf

Ilyen végtelenül kedves, minden klisétől és olcsó érzelgősségtől mentes mozik ma már sajnos csak igen ritkán készülnek. A Barátom, Harvey a “normális” kínzó ellentmondásainak, illetve a másik elfogadásának rendkívül okos meséje, negatív szereplők és erőszak nélkül. A képzeletbeli barátjával, egy óriási nyúllal (!) társalgó főhőst természetesen mindenki őrültnek tartja, ám ahogyan az gyakran kiderül, nem feltétlenül mindig az a bolond, akiről elsőre gondolnánk. A meghökkentő alapötletre épülő, itthon is bemutatott sikerdarabból készült film pergő ritmusban, poénokkal bőven megszórva, a nyilvánvaló közhelyeket elkerülve járja körül ezt az unalomig ismételt, mégis gyakran elfejtett tanulságot. Pozitív és arany mese ez, melyet elsősorban a kiváló színészi teljesítmények tesznek feledhetetlenné. James Stewart karrierje egyik legjobba alakítását hozza, de a nővérét alakító Josephine Hull ha lehet még nála is nagyobb energiákkal játszik. Kötelező alapmű!

A digitális társadalom, az internet-függőség és a szétmálló emberi kapcsolatok veszélyei rendkívül aktuális problémák, a témát több szálon, tablószerű melodrámaként feldolgozó Disconnect azonban nem igazán jut túl a legvaskosabb cyber-sztereotípiákon. Hiába szimpatikusak a film szándékai, hiába jók a színészek, ha a forgatókönyv és a rendezés sem kiaknázni az alapszituációk lehetőségeit. Az internet sötét oldalait felmutató drámák sajnos valóban hihetőek, ám nyilván egyoldalúan elrajzoltak. A figurák élethelyzetei már a közösségi háló nélkül is komoly problémáktól terhesek, így a virtuális tér csapdái csak katalizálják a szomorú eseményeket. Az írók rémisztgetnek, miközben képtelenek elmélyíteni a karaktereket, azaz erősen tankönyvízű példameséket tárnak elénk. Sajnos a szálakat sem sikerül jól összehozni, így a kiszámítható fordulatok és dialógok mellett a lassabb tempó is komoly üresjáratokat eredményez. Egy-két vizuális ötlet (a chat-párbeszédek) elegenás és a szereposztásra sem lehet panaszunk, de a Disconnect inkább csak az ambíciózus vállalásai, illetve be nem váltott ígéretei miatt maradhat emlékezetes. Az internet belső logikáját, az emberek közötti viszonyokra gyakorolt hatást mélységeiben feltáró darabokra még várnunk kell.

Egy kellően erős alapötlet és jó adag politikailag inkorrekt humor segítségével gond nélkül megírható egy másfél órás komédia, de ahhoz, hogy a poénok tényleg működjenek, az alkotóknak a tökéletes alapot is meg kell találniuk. A Családi üzelmek imponálóan szalonképtelen és nyers beszólásai, a film szabadszájú és perverz viccei nemcsak azért hatásosak, mert a megfelelő színészek sütik el őket, de a szabadszájú poénok mögött mélyen konzervatív az üzenet. A családi kötelékeket, a szülő-gyerek viszonyokat kifordító történet remek, hisz a drogdealer, a sztriptíztáncos, a hajléktalan és a balfék kényszerűségből összeálló látszatfamíliája számtalan brutális gegre teremt lehetőséget. A figurák jók, a fordulatok szépen megágyaznak a párbeszédeknek és hibátlanul kötik össze a komikus betéteket. A családok széthullása, a szerepek kiüresedése aktuális probléma, a film laza és szabályszegő humorba csomagolt, de a hagyományos modell továbbélését dicsőítő végkicsengése éppen ezért találhat célba. Az óriási közönségsiker semmiképp sem magyarázható kizárólag Jennifer Aniston zenés vetkőzésével: a Családi üzelmek feszes és szórakoztató, mindez azonban mit sem érne a megfelelő érzelmi húrok megpendítése nélkül.

A harmadik évad elnyújtott, nehézkes cselekményszövése, illetve a finálé hajmeresztő dramaturgiai öngyilkossága után a negyedik etap első nyolc része igen szépen hozza vissza azt a moralizáló világvége-hangulatot, ami miatt imádni lehet ezt a sorozatot. A frappánsan két külön szálra vett, majd az utolsó rész ólomesőjével összefűzött sztori néhány fontos szereplő újrapozícionálásával új lendületet vesz és a zombik helyett ismét a túlélés ellentmondásos útjai és megoldásai kerülnek felszínre. Bár néhány zavaró következetlenséggel és hibával most is találkozhatunk, a demokrácia, az önfeláldozás, a közösség védelme érdekében meghozható súlyosabb döntések  nagyon is komolyan vehető kérdései kellő feszültséget és energiát pumpálnak a látottakba. A The Walking Dead továbbra is a terror vetületeit, a hagyományos amerikai értékekre gyakorolt hatásait kutatja. Nem csoda, ha a tengerentúli nézettségi adatok az egekbem, hisz  vázolt ostrom-szituáció kiváló metafora és rendkívül alkalmas a liberális berendezkedés pro- és kontra analíziseire. A történet tehát felpörög, a megvalósítás most is színvonalas és az akció-horror-dráma arány is rendben - egyedül a színészi teljesítményekkel akadnak ismét problémák. Ez azonban érdemben nem befolyásolja a végeredményt: szerencsére a fél-évadot sikerült ismét egy nagyon hangsúlyos fordulóponton befejezni, a sorozat előtt megnyíló lehetőségek így nagyon ígéretesek.

A szuperhős-lét hétköznapi mellékhatásait elegáns akció-komédiává gyúró Kick-Ass önreflektív zsánerjátékai szórakoztatóak voltak ugyan, ám a kényes egyensúly már bizony a sikeres első részben is érezhetően megborult. A naturalista igénnyel mutatott, kifejezetten brutális bunyók, a bumfordi geek-humor és a műfaji irónia értő összehangolása nem könnyű, a megfelelő alapok nélkül azonban az eklektikus fogalmazásmód törvényszerűen unalmas katyvasszá változik. A Kick-Ass 2 legnagyobb problémája, hogy egyik történet-szála sem vehető komolyan, a film ezért öncélú látványossággá, egy felfokozott, mégis kissé üres mutatvánnyá változik. Míg az első rész kamasz-metaforája nagyrészt sikerrel tartotta egyben a különböző minőségeket, a folyatás rögtön három sztoriba vág bele, mégsem képes túllépni a kiszámítható kliséken. A tinilány (Hit-girl) coming of age sztorija fájóan kiszámítható, a gonosz evolúciója bántóan elrajzolt, a jók csapattá szerveződése pedig a figurák árnyalása nélkül marad csonka. Hiába így a jobb ötletek, hiába a kiváló Jim Carrey és az őrült Motherfucker, a kihagyott lehetőségek és az erőltetett túlzások végül menthetelenül maguk alá temetik a filmet.

Az X-Men képregényfolyam legnépszerűbb figurája a várva várt Az eljövendő múlt napjai előtt önálló filmet kapott, a Rozsomák japán kalandjai azonban igen vérszegényre sikeredtek. A Farkas ezer sebből vérző, kifejezetten izzadságszagú mozi, mely meglepő módon képtelen kiaknázni a karakterben, az alapanyaban vagy a szériában rejlő lehetőségeket. A hangsúlyosan kívülálló Rozsomák eredettörténete tálcán kínálná a remek pszichológiai dilemmákat és izgalmas jellemfejlődést, ám az írók inkább kétdimenzióssá silányítják a főhőst és a sztorit sem illesztik be az X-Men univerzumba. A híres kérpegényből született forgatókönyvben valahogy minden csavar röhejesen kimódoltnak tűnik: a Rozsomák elmegy Japánba, ahol egy gyönyörű hercegnőt kell kimentenie a vártoronyból, ennyi tulajdonképp az alapkonfliktus, melyet azután közel két órára hizlalnak. A fordulatok kiszámíthatóak, a motivációk papírízűek, a mellékszereplők viselkedése nem igazán követi a logikát, de még a főszereplőnk is rendkívül bugyuta dolgokkal próbálkozik. A lapos cselekmény, a poénok nélküli, izzadságszagú dialógok felett talán még szemet is hunynánk, ha cserébe az akciók és a képi világ lenyűgözne. A Farkas legnagyobb hibája azonban, hogy a japán kulisszákat durva sztereotípiákra butítja, a képregényes hangulatokat hanyagolja és egy meglehetősen sótlan látványosságot tár elén. Az összecsapások kiszámítható unalmát így Hugh Jackman egy-két jobb magánszáma ellensúlyozza, de mindez édeskevés ahhoz, hogy szórakoztatóvá varázsoljon egy alapvetően elhibázott filmet.

A kortárs brit sorozatok legjobbjai mintaszerűen használják a szigetország évszázados irodalmi- és televíziós hagyományait, így nemcsak alternatívái, de méltó versenytársai a hasonszőrű amerikai szériáknak. A helyi ízek természetes egzotikuma így minőséggel párosul, az alkotók pedig még egy klasszikus kisvárosi gyilkosságot is képesek érdekessé, izgalmassá és újszerűvé varázsolni. A Broadchurch érdekessége, hogy a jól ismert képletekből is képes masszív, felkavaró drámát varázsolni, frappánsan bizonyítva a tételt, miszerint nincsenek elkoptatott motívumok, csak rossz, ötlettelen írók. A Twin Peaks fő dramaturgiai nyomvonalán haladó, annak egy erősen szociografikus, realista továbbgondolásaként is értelmezhető széria mintaszerűen használja a brit bűnügyi műfaj kedvelt megoldásait, mégsem válik unalmassá vagy kiszámíthatóvá.

Nem igazán világos, filmünk alkotói miért vágtak bele a legendás Carpenter-alapvetés, A dolog űrkutatós átdolgozásába. Az 1982-es mű önmagában is egy klasszikust gondolt újra (A Lény - egy másik világból, 1951), illetve pont néhány éve készült már egy kevéssé sikerült újrafazonírozás (A dolog, 2011), A The Last Days on Mars ennek ellenére újra nekifut a dolognak (hehe), majd nemes egyszersűggel lemásolja a leghíresebb verzió fontosabb jeleneteit. Igaz, az írók némileg variálják a képletet. A jeges helyszínt a Mars sivatagos világára, a rettenetes idegen életformát zombisító bacilusra cserélik, ám ezektől a lényeget nem érintő változtatásoktól eltekintve minden marad a régiben. A nyúlás önmagában még nem is lenne baj, a rendező azonban semmit nem kezd semmit a horrorisztikus szituációval: a mechanikus újrázáson kívül a pszichológiai- és tudományfilozófiai vonatkozások is hidegen hagyják. Ruairi Robinson legnagyobb bűne mégsem az ötlettelenség, hanem az a meghökkentő következetlenség, mellyel előbb-utóbb minden jóérzésű nézőt felingerel. Hőseink úgy járnak-kelnek a marsi bázison, mintha egy isten háta mögött bungalóban nyaralnának. A kiszakadó szkafander, a vékonyka ajtók és betört üvegek cseppet sem ártanak nekik, ám egy csapat fertőzött kutatóval sehogyan sem sikerül elbánniuk. Hiába jók tehát a színészek, hiába sikerül egy-egy ijesztgetés, ha egyszerűen képtelenek vagyunk elhinni, hogy tényleg a Marson járunk. A The Last Days on Mars nem azért csúnya melléfogás, mert enervált koppintás - az igénytelenség az, amire tényleg nincs mentség.

A kortárs kínálat egyik legrafináltabb, minden szempontból izgalmas szériája a negyedik évad után szinte pillanatok alatt fulladt ki és vált önmaga gyenge paródiájává. Az éjjel sorozatgyilkosként, nappal rendőrként dolgozó Dexter az első etapokban (és az alapul szolgáló kiváló regényekben) egy érzések nélküli szociopataként lépett elénk és hideg racionalitással szemlélte a külvilágot. Az örökségül kapott kód, a tökéletes álca csak egyszerű eszköz volt hősünk kezében a gyilkolás biztosítására. A történet erejét és cinizmusát e vezérmotívumok áthallásai, a nézőt is érintő posztmodern dillemma jelentette - nevezetesen hősünk számára a társadalmi normák és kapcsolatok tarka üressége az igazi élet lehetőségével került állandó ellentmondásba. Dexter logikus és szilárd érvei helyettünk is kimondták, milyen bizarr a ketté szakadt külvilág, ahol a szerepeink mögött egyre kevésbé lehetünk önmagunk. Hősünk fordulatos történetei, az őt körülvevő figurák e gondolati mag nélkül súlytalan dramaturgiai trükkök, kínos manírok érdektelen összesség csupán - ami alól (szép pillanatai ellenére) sajnos a nyolcadik évad sem képez kivételt.

Zack Snyder eddigi rendezői munkássága tökéletesen szemlélteti a kortárs hollywoodi blockbuster kínzó ellentmondásait. Alkotónk csillogó, de fájóan sablonos újrázásokkal és képregény-feldolgozásokkal hozta a kötelező nézőszámokat, ezért még annak ellenére is elismert rendezőnek számít, hogy igazán jó vagy fontos film tulajdonképp nem is fűződik a nevéhez. Snyder az explicit látvány iparosmestere, a "brandek" nagy kiaknázója, aki az ikonikus figurákat lebutított dramaturgiai és érzelmi panelek köz helyezi, majd az egysíkúra redukált történeteket egészen brutális audiovizuális trükkorgiába forgatja. Kifejezetten érdekes lenne megvizsgálni, vajon miért imádják olyan sokan ezeket a steril, gyakran önmaguk paródiájába forduló műveket (300, Sucker Punch). Jelen írás keretei között az okok feltérképezésére sajnos nincs lehetőségünk, ám az Acélembert kísértő kettős minőségek megvilágító erejűek és nagyjából ki is rajzolják, mi is az alapvető probléma Synder munkásságával.

Superman az első képregényhősök egyike, az igazi amerikai übermensch, aki az individualizmus messiásaként hirdeti a „te is jobbá teheted a világot” közhelyes, de ettől függetlenül kifejezetten hasznos elvét. Ez a piros köpenyes fickó azonban a realisztikusabb, komolyabb pszichológiai motívumokkal felvértezett kollégáival ellentétben kissé elnagyoltnak és unalmasnak tűnhet. Clark Kent a Krypton bolygó szülötteként a mi világunkban gyakorlatilag mindent megtehet, ráadásul ő alapban egy szuperhős, aki a szemüveg mögé bújva végeredményben egyszerű átlagembernek álcázza magát. Kal-El/Superman genezisét és sorsát a fenti okok miatt igen nehéz átélhetővé és érdekfeszítővé varázsolni - az új film nagy bravúrja, hogy ez többé-kevésbé mégis sikerül az alkotóknak.

Éppen két napja pótoltam be az idei év egyik legnagyobb kereskedelmi sikerét,a  főszerepet alakító Paul Walker sokkoló halálhíre azonban szomorú aktualitást ad a Halálos iramban 6 gyors elemzésének. A színész ráadásul autóbalesetben vesztette életét: sors kegyetlen iróniája, hogy a száguldás vitte el, pont az, aminek a hírnevét is köszönhette. A kirobbanóan népszerű széria hetedik részét egyébként már forgatják, a baleset után kérdéses, vajon mi lesz a mű sorsa. A filmfolyamban a vékony, jóképű vagány Walker tökéletesen ellenpontozta Vin Diesel masszív alakját: az újabb szereplők, a látványos trükkök és attrakciók a kettejük közötti összhang nélkül nem működhetnének ilyen olajozottan (lásd a jóval gyengébb második és harmadik részt).

Az “alulértékelt” jelző használata a Scott Pilgrim a világ ellen esetében kissé talán túlzó, hisz a csúfos kereskedelmi kudarc és a korabeli kritika langyosabb fogadtatása után a film lassan, de biztosan araszolgat az egyértelmű kult-státusz felé. E lista első helye éppen ezért szimbolikus gesztus és megérdemelt elismerés is egyben: Edgar Wright remekműve nemcsak méltó a kiemelt figyelemre, de itt az ideje, hogy végre tényleg a helyén kezeljük. A legendás képregény-alapanyagból készült mozi egy kifejezetten merész, már-már kísérleti terepre merészkedő munka, mely az ezredvégi videojáték-esztétika, a képregény-kultúra és a friss hollywoodi mozi egy korábban nem próbált, újfajta szintézisét valósította meg. Wright ugyanis nem a film műfaját fűszerezte meg a manapság divatos testvérmédiumokkal, hanem fordított módszert követve egy videojátékot imitáló képregényt bolondított meg a mozi kifejezésformáival. A rajzolt alapanyag így nem a mozgókép forrásául szolgált, hanem szinte egy az egyben került át a vászonra - létrehozva egy egészen sajátos minőséget, mely idővel biztosan megtalálja (megtalálta?) a maga értő közönségét.

Ha manapság egy képregényfilm ki akar tűnni a dömpingszerű kínálatból, az alkotóknak a látvány és a karakterépítés szintjén is valami újat, markánsat kell kitalálniuk. Míg a sikerhez vezető út egyik oldalán a Nolan-féle Batman posztmodern komplexitása dolgoztatja az agyat, a másikon pedig a Bosszúállók ömlesztett hiper-akciói szegezik a plüssfotelekbe a közönséget, a legfrissebb Dredd-megfilmesítés pökhendi módon egy harmadik, igen célravezető módszert választott. A fokozás, a dráma vagy a cizellált írói furfang helyett Pete Travis rendező büszkén nyúl vissza az aktuális sztárműfaj B-filmes hagyományaihoz, majd az összetett narrációt faék-egyszerűségű sztorival, az aprólékosan kidolgozott felszínt zsigeri cirkuszi látványossággal helyettesíti. Bár nem lett kasszasiker, és a kritika is méltatlanul megfeledkezett róla, a Dredd 3D a filmtípus egyik titkos favoritja: az ütős, hatékony és gyors akcióhalom egy hamisítatlan ponyva-mozi, de pont emiatt szórakoztató.

A Megtorló karakteréről e hasábokon többször esett már szó, külön hangsúlyozva azokat a sajátosságokat, melyek kiemelik őt az igazságosztók mezőnyéből. A városi csatornában és a törvény rossz oldalán bujkáló ex-rendőr szuperképességek és mesés eszközpark hiányában csak a saját bosszúszomjára, a korábbi munkatapasztalataira számíthat, egyszerre tragikus és realisztikus színekkel gazdagítva a figurát. Frank Castle azonban nemcsak a szuperhős-mitológia egyik fontos végpontja, de számtalan értelmezési lehetőséget rejt magában. A harmadik gyöngyvásznas reinkarnáció, A Megtorló - Háborús övezet az eredeti képregény mocskosabb, keményebb világára, illetve a nyílegyenes zúzásra, a sallangok nélküli akcióra és a maximális élvezetre szavaz. A 2004-es Megtorló megfelelő bevételi eredményei után gründolt folytatás különböző kreatív nézeteltérések és produkciós kötélhúzás után végül reboottá alakult és egy fiatal német rendezőnő (!) kezei közé került, igen sajátos (és némileg ellentmondásos) művet eredményezve.

A Tétova tinédzserek némileg kilóg a listából, hiszen a szuperhősök, látványos akciók vagy fantáziavilágok nélkül dolgozó mű első pillantásra hamisítatlan indie-darabnak tűnhet. A két kívülálló, különc tinilány utolsó gimis nyarát (és felnőtté válását) végigkövető film egy rendkívül sikeres képregény alapján, az alkotó közreműködésével, neves szereplőgárdával készült. Terry Zwigoff míves rendezése meglepően kiábrándult, mégis szeretetreméltó képet fest a közelebbről meg nem nevezett amerikai nagyvároban kallódó emberek egyhangú, szomorkás életéről, miközben számtalan finom popkulturális utalással kényezteti a nézőt. Az utánozhatatlanul keserédes, a tragédia és az irónia határám egyensúlyozó atmoszféra mellett elsősorban a vérbő karakterek, illetve az őket életre keltő színészek emlékezetesek: Thora Birch az Amerikai szépségben játszott figurája életszerűbb, lazább verzióját nyújtja, Scarlett Johansson imponálóan természetes, Steve Buscemi pedig csodálatosan egyensúlyozik a szimpatikusan gyámolatlan, gyáva férfi bőrében.

A Wanted többé-kevésbé szépen teljesített a kasszáknál és a kritika sem fogadta rosszul, a film mégis rendre lemarad a különböző képregényfilmes listákról és szép fokozatosan a feledés homályába merül. A sztárgárdával, látványos akciókkal megtámogatott mű túlhúzott világa, az önparódia, a giccs és a szemét határán táncoló elbeszélésmódja némileg zavarba hozta a realisztikusabb, kiszámíthatóbb szórakozásra számító nézőket. Látva az őrült fordulatokat nem mindenkinek esett le, milyen eszementen szórakoztató, ironikus szuperhős-fantáziáról van szó. Timur Bekmambetov az Éjjeli őrség/Nappali őrség sikerei után rendezhette első hollywoodi filmjét. A kazah alkotó dícséretére legyen mondva, az erős produceri kontroll ellenére is meg tudta őrizni a hazai alkotások kaotikusabb hangvételét. A Wanted egy maximumon pörgő, csillogó látványosságot és agyatlan akciókat kínáló, míves kivitelezésű B-film - a szó legjobb értelmében.

A mai szuperhősök első példányai a harmincas évek amerikai ponyvaregényeiben, majd a hozzájuk kapcsolódó rádiójátékokban bukkantak fel először. A puritán angolszász erkölcsök őrzőjeként színre lépett Magányos lovas, az idegen bolygóról érkezett Acélember és a kalandregényekből kifejlődött Fantom mellett szó mai értelmében vett “maszkos” igazságosztók egyik legkorábbi képviselője az Árnyék volt. A hipnotikus képeségekkel bíró, napjait gazdag aranyifjúként, éjszakáit bűnüldözéssel töltő figura fontos archetípusa és meghatározó karaktere a képregényhősök világának. A titkos identitás, az alvilág ismerete, a törvény szellemének, és nem a betűinek a követése mára ugyanúgy alapvonásokká váltak, mint a „civil” társak, a méltó szuperellenfelek és a segédek mellékszereplő-gárdája. A karakter lazán összefüggő kalandjai később szinte minden társmédiumot meghódítottak. Nem véletlen, hogy a patinás alapanyag 1994-es megfilmesítését komoly elvárások övezték, illetve sokan az akkori nyár nagy slágereként számítottak rá. Bár Az árnyék végül komoly csalódást okozott a rajongóknak és a producereknek is – a közben eltelt idő (és a műfaj fejlődése) kifejezetten jót tett neki. Mai szemmel nézve a film egy kellemes szuperhős-retró, kiszámítható történettel és egyszerű figurákkal, de kedves patinával és remek atmoszférával.

Sean Connery jelen állás szerinti utolsó filmje kultikus képregény alapján készült, ám annak idején borzasztó csúnyán hasalt el a pénztáraknál, ráadásul az alapanyag rajongói mellett a kritikusok is eltemették. A szövetség valóban képtelen megfelelni a magasabb nézői elvárásoknak és nyilvánvalóan nagy csalódás azoknak, akik a patinás steempunkos viktoriánus-fantázia értő megfilmesítésében, egy komolyan vehető, előremutató képregényfilmben bíznak. Ha azonban félretesszük az előítéleteinket és a saját értékei mentén közelítünk a filmhez, egy akciódús, esztelenül szórakoztató B-filmes őrületet kapunk, tele bizarr megoldásokkal, áltörténelmi vadhajtásokkal és morbid popkulturális reflexiókkal. Az azóta már Guy Ritchie által is elmesélt történet (Sherlock Holmes 2. - Árnyjáték) nyugodtan zárójelbe tehető, a lényeget ugyanis a borongósan túlhúzott látványvilág, illetve a szürrealizmus határait súroló karaterpárosítások, az irodalmi előképek posztmodern továbbgondolásai jelentik.

Talán kevesen tudják, de az Oscar-díjas Warren Beatty eddigi egyetlen aranyszobrát nem színészként, hanem rendezőként vehette át. Az elsősorban ikonikus szerepeiről ismert művész a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján tisztességgel levezényelt egy romantikus komédiát, majd egy díjakkal és elismerésekkel bőven megszórt politikai drámát rendezett. Hiába azonban az közreműködésével fémjelzett sikerek, a sztár-státusz és hírnév, Beatty legnagyobb, legkedvesebb filmterve csak hosszú évek után, 1990-re készülhetett el. A mindenkori amerikai közállapotokra ironikus modorban reflektáló nyomozó napilapokban publikált legendás kalandjaiból egy sztárokkal megpakolt, gyönyörűen kivitelezett mozifilm született, amely a tisztességes bevételi eredmények és a pozitív fogadtatás ellenére mégis inkább alkotói kudarcként, némileg félresikerült moziként él a köztudatban.

Nagy ritkán a még az unalomig ismert panelekből, a sokadszor újrahasznosított ötletekből is sikerül szerethető, szimpatikus popcorn-mozit varázsolni. A Vesztesek bosszúja e fenti tétel működőképes, már-már példaértékű  megvalósulása: a komolyan vehető történet, markáns figurák vagy épkézláb párbeszédek nélkül készült képregény-adaptáció minden nyilvánvaló fogyatékossága és hibája ellenére is kiváló szórakozást tartogat. Bukás ide, süllyesztő oda, egy üdítően egyszerű mókáról van szó: hiába zsúfoltak be szinte minden menő (vagy annak gondolt) akció-klisét és sokszor hallott poént, az alkotók bénázásai egy agyatlanul szórakoztató mozgóképet eredményeznek. Mintha egy gyorstalpaló akciófilmes kurzusra beadott amatőr forgatókönyvet filmesítettek volna meg. A macsó főnöktől a kalapos mesterlövészig minden szereplő a karikatúra hatán táncol, az ötfős szupercsapat kalandjait végigkövető sztoriba pedig egyetlen eredeti momentumot sem sikerült beszuszakolni - ám fura mód minden éppen így jó, ahogy van.

A Megtorló néven igazságot osztó ex-rendőr figurája fontos sarokpontja a szuperhősök világának. Az önként a törvény rossz oldalára álló (és sötét csatornába vonuló) Frank Castle nem rendelkezik szuperképességekkel, sőt, mesés vagyonnal vagy technikai csodákkal sincsen felvértezve. Antihősünket egyedül a bosszú vezérli, ami nemcsak a személyiségét torzítja el, de megmérgezi a személyes kapcsolatait (és áttételesen a jellemét is). E szikár alaptörténetből azután sokféle feldolgozás elképzelhető a kisrealista drámától egészen a vérvörös akcióig, az átütő Punisher-film azonban annak ellenére várat még magára, hogy három stáb is nekifutott már az adaptációnak. Az 1989-es, Dolph Lundgren főszereplésével forgatott filmről már volt szó a blog hasábjain, sőt, nemrég a “futottak” között is megemlítettük. A második, 2004-ben készült verzió ugyan relatíve szépen muzsikált az amerikai kasszáknál, a kritikusok gyorsan elmeszelték és sokan manapság is mint vérszegény, unalmas képregényfilmként hivatkoznak rá. A megtorló azonban korántsem olyan rossz, sőt, hibái ellenére komoly erényeket tud felmutatni.

A magányos hősökre és epikus megváltástörténetekre kihegyezett amerikai mozi régebben igen felemásan viszonyult a képregényekhez. A nézői igények megváltozásával, a gyors technikai fejlődéssel és a blockbusterekkel szembeni elvárások gyökeres átalakulásával azonban megváltozott a helyzet: az elmúlt évtizedekben Hollywood is felfedezte magának az alapvetően filmszerű társmédiumban rejlő óriási lehetőségeket. Az összetettebb jellemű szuperhősök, a fantasztikumból és akcióból gyúrt történetek, a vizuális stilizációk és a bonyolultabb narratívák egyre komolyabb sikerrel bukkantak fel a vásznon, a szeptember 11-i sokk után pedig valósággal újjászületett, nagykorúvá érett az alműfaj. A saját identitásában és mitológiájában elbizonytalanodó közönség imádta a komplex szuperhős-történeteket - korántsem véletlen, hogy az elmúlt tíz év leghangosabb kasszasikerei többségükben képregény adaptációk. A jelenség okai természetesen szerteágazóak, egy dolog azonban túlzás nélkül kijelenthető: a moziban manapság a képregényfilmek korát éljük.

A méltán ünnepelt Batman, Vasember, Bosszúállók, Sin City és X-Men feldolgozások mellett megszámlálhatatlan érdekes műfaji próbálkozás, kísérleti hibrid és szokatlan nézőpontú adaptáció született. Ezek közül számos alkotás merült érdemtelenül a feledés homályába, vagy ilyen-olyan okból eleve nem kapta a kellő figyelmet. A közönség sok esetben talán azzal sem volt tisztában, hogy az adott mozi képregényen alapul, míg máskor épp az alapanyagtól való markáns eltérés volt a bukás oka. A következőkben éppen ezért megkíséreljük egy olyan tízes lista összeállítását, mely visszaszámolva sorra veszi a legjobb, mégis méltatlanul alulértékelt, igaztalanul utált vagy csak egész egyszerűen ismeretlen, elfeledett képregényfilmeket. Főszabályként olyan mozik kerültek ide, melyek a filmektől függetlenül is létező alapanyagokból készültek, illetve a kritikai fogadtatásuk és/vagy a bevételi eredményeik várakozáson aluliak voltak, de olyan is van, hogy az utókor bánt velük mostohán.

Az angol gengszterfilm erős hagyományaiból építkezve időről-időre felbukkan egy-egy ígéretes, érdekes próbálkozás, tovább szélesítve az egyébként sem unalmas palettát. A Piszkos melók korántsem újító vagy fontos darab, inkább karakterdrámaként, illetve a színészi játék miatt nem teljesen reménytelen. Az izgága fiatal balfék és a kimért, alapos veterán bérgyilkos morbid párosa ismerős helyzetekbe keveredik és a beavatástörténet, a kialakuló barátság és a túlzottan kimunkált párbeszédek sem tartogatnak komolyabb izgalmakat - a két hőst akalítő színész összhangja, a ködös atmoszféra és néhány morbid jelenet azonban tetszetősek. Az eddig elsősorban gonosz tinik bőrébe bújó Jack O'Connell remekel a saját felelősségére fokozatosan ráeszmélő fiatal szerepében, Tim Roth pedig szokásához híven most is kiváló. Craig Viveiros rendező tagadhataltanul klisékből építkezik és nem sikerül mélyebb tartalommal feltölteni a figurákra épített bűndrámát, a Piszkos melók az erős színészi teljesítmények kedvelőinek szerezhet kellemes perceket.

A háztáji thrillerek, a társadalomkritikus utópiák és a klausztrofób ostromszituációk háziasítása elméletben kiváló receptnek tűnik, sőt, a tizenkét órás törvénytelen garázdálkodást lehetővé tevő jövőkép önmagában is erős ötlet, A bűn éjszakája sajnos mégsem váltja valóra az alapanyagban rejlő, nagyszerű potenciálokat. A valódi morális állásfoglaláshoz, a felkavaró szociográfiához túlságosan vékonyra sikeredett az ígéretes alaphelyzet kibontása, míg vérgőzös akciófilmként, borús fantáziaként nézve kissé széttartó, kiszámítható a film. Igaz, a szolidaritás összetett kérdésköre itt-ott megcsillan a történetben, az amerikai individualizmus szándékolt kritikája nem sikerül. E nékül a mélyebb gondolati mag nélkül viszont a látottakból veszik ki a feszültség. A mű minimalista megvalósítása, a hangulat ennek ellenére kifejezetten erős, köszönhetően elsősorban a saját erődjében fogságba esett család markáns motívumának. A váratlan kasszarobbantás (3 milliós költségvetés - 80 millió feletti bevétel) talán épp ezzel az alkotóelemmel magyarázható.

Ki tudja, a tervezett folytatás(ok) talán sikeresebben aknázzák ki a képletben szunnyadó lehetőségeket.

A horror mindig is fontos szerepet játszott az újabb elbeszélői fogások, filmnyelvi megoldások és technikai eszközök kísérleteiben és esetleges elterjesztésükben. Az alapvetően a sokkra, meghökkentésre épülő műfaj a kellő hatás érdekében állandó vérfrissítésre szorul, a működő sémák ugyanis gyorsan elavulnak. Az alkotóknak időről-időre elő kell állniuk valami újdonsággal, ami néha jól sül el, míg máskor kevésbé sikerül. A francia-amerikai koprodukcióban készült Maniac egy 1980-as kult-slasher gondolt újra, a legfontosabb újdonságot a szubjektív nézőpont kizárólagossá tétele jelenti. A nőket skalpoló próbababa-restaurátor (!) rémtetteit a gonosz szemszögéből követhetjük végig, ami  igen sajátos hatást kelt. A főszereplő szemén keresztül szemlélni az eseményeket klausztrofób élmény, a nagyobb képkivágatok és átfogóbb kameramozgások hiánya kifejezetten bizarr.