Kinetográf

Az Apatow-univerzum közepén egy éles törésvonal húzódik, a két térfél között néhány színészt (Steve Carell, Paul Rudd) leszámítva alig van átjárás. Az egyik oldalon a Freaks and Geeks kamaszvilágát következetesen továbbgondoló, felnőni képtelen harmincasok köré szőtt komédiák (Felkoppintva, Superbad stb.) találhatóak, míg a másikon a Will Ferrell nevével fémjelzett parodisztikusabb, harsányabb vígjátékok sorakoznak. Ez utóbbiak egyik első, trendteremtő sikere a hetvenes évekből felbukkanó bemondó köré szőtt Anchorman, mely az elmúlt évtizedben már-már kultikus státuszba került.

Bryan Singer csapata megtalálta a tökéletes blockbuster-formulát. Az új X-Men folytatás, előzményfilm és reboot egyben, ami úgy építi tovább a legendáriumot, hogy közben lenullázza a számlálót. A különböző szuperképességekkel és markáns karakterjegyekkel megáldott mutánsok egyébként is hálás alapanyagai egy szerteágazó látványosságnak, de a filmes csapatjátékokban otthonosan mozgó Singer csalhatatlan érzékkel választja ki a legjobb figurákat és köréjük építi a történetet. Látványos akciójelenetek ide, időutazós-robotos-terminátoros háborúzás oda, a főbb szereplők között kialakuló, átélhető emberi drámák nélkül ez az egész mutatvány bizony fabatkát sem érne.

Ha kettősponttal elválasztott címet látunk, biztosak lehetünk benne, a stúdió újabb franchise teremtésén töri a fejét. A hidegháborús mesterkém, Jack Ryan nem új figura a vásznon, sőt, négy eddigi kalandját három színész (Baldwin, 2x Ford, Affleck) tolmácsolta. Az uralkodó logikának megfelelően az idei felvonás egy újraindítással egybekötött első rész akarna lenni, eredettörténettel, alapozó karakterjegyekkel, tematikai és hangulati iránymutatással. A tervbe csupán egyetlen hiba csúszott, végtelenül bugyuta és unalmas lett a kezdőrúgás.

Mielőtt világsikerre vitte volna a spagettiwestern műfaját, Sergio Leone a populáris olasz filmgyártás számos alkotójához hasonlóan nagyszabású történelmi látványosságokat, úgynevezett peplum (vagy más néven kardozós-szandálos) mozikat forgatott. A rodoszi kolosszus e sajátos filmtípus egyik reprezentatív darabja, mely a rendező életművében inkább csak “korai zsengeként” érdekes, a korszak ókori produkcióival ismerkedőnek azonban érdemes belekukkantani a műbe. Leone alkotása már-már esszenciális töménységbe sűríti az alműfaj előnyös tulajdonságait, hisz színtiszta attrakcióról van szó, ahol a forgatókönyv, a színészek és a rendezés is a jelmezek és a díszlet alá dolgoznak. A nagyszabásúnak, nagyívűnek beállított sztori eposzi hangulatokat próbál kelteni, a népes statisztéria és a látványos színek mind-mind egy letűnt kor mítoszát aknázzák ki és elsősorban a szem legeltetésére építenek. A műfaj jó pár évig lázba hozta a közönséget, ma viszont inkább a túlzások és a modorok, a camp miatt szórakoztatóak. Leone filmje e sajátos filmgyártási periódus szimpatikus mementójaként, illetve giccshatáron egyensúlyozó “bűnös klasszikusként” is nézhető, vagyis ott a helye a legjobb peplum-filmek között.

Durván ígéretes plakát!

A sci-fi ritka vendégnek számított a hatvanas évek olasz filmgyártásában, az 1965-ös Terrore nello spazio elsősorban mégis azért különleges, mert egyértelműen hatással volt Ridley Scott két Alien-filmjére. A nemzetközi forgalmazásban bizarr módon Vámpírok bolygója néven futó műben vérszívók ugyan nincsenek, ám Mario Bava hibátlan érzékkel vegyíti az űrutazás, az ismeretlentől való félelem és az ostrom, illetve a zombi-, domestic- és testrabló-horrorok legfontosabb motívumait. A kézműves képi trükkök és harsány, hatásvadász kulisszák miatt mintha egy olcsó ponyva elevenedne meg: a film vizuális világa kimondottan míves, a korstílus vagy az űrtrash rajongói akár pezsgő is bonthatnak. Bava alkotása a komótos tempót leszámítva kitűnően öregedett, a megmosolyogtató küytük, a rossz színészi játék és hatvanas évek tech-fantáziája a retró szemüvegén keresztül rendkívül szórakoztatóak. Ami pedig az Alien- és Prometheus-párhuzamot illeti, valóban számos olyan szituáció, fordulat és dramaturgiai elem bukkan fel, mely Scott rendezésiben is visszaköszön. Bár a Bava megálmodta látvány csak nyomokban bukkan fel a két hollywoodi sikerfilmben, a zsánerek keverése, a félelmetes atmoszféra vitathatalan mintául szolgált az amerikai filmes, illetve a posztmodern Hollywood számára. A Vámpírok bolygója filmtörténeti érdekességként, B-kategóriás mókaként és nosztalgikus élményként is működik, épp ezért valóban méltó az ínyenc filmrajongók és a zsáner iránt érdeklődők figyelmére.

A buddy-cop mozik klasszikus virágkora a nyolcvanas-kilencvenes évekre tehető, az alműfaj gyökerei azonban régebbre nyúlnak vissza. Elsőséget hirdetni természetesen lehetetlen vállalkozás lenne, ám egy dolog biztos: a Zsarufrász fontos, a formula szempontjából rendkívül meghatározó előképe a kedvelt filmtípusnak. Két nagydumás, ellentétes habitusú nyomozó verbális szópárbajait követjük, miközben minden eszközt bevetve próbálják becserkészni a helyi keresztapát. Richard Rush az akció és a vígjáték közé pozícionálja a művet, a házsártos házaspárként viselkedő két zsaru lehengerlő párbeszédei közé vérbő üldözési jeleneteket és meglepően erőszakos, néhol abszurdba forduló leszámolásokat ékel. Új-Hollywood szelleme ma ott kísért a vásznon, a szabálytalanul kacskaringózó történet igen sajátos megoldásokat követ és szépen keveri a hangnemeket. A gyakran önparódiáig túlzott szócséplés ellenére a figurákról alig tudunk valamit és a hajsza okaira sem derül fény, a humor épp ezért lesz fanyar, a filmből pedig valami kellemesen groteszk hangulat árad. A Zsarufrász annak idején szépen teljesített a kasszáknál és kimondottan szépen öregedett, a műfajtörténeti érdekességein túl ma nem nagyon hivatkoznak rá, holott egy remek darabról van szó. Alan Arkin és James Caan párosa, a burleszkes megoldások és az eszement párbeszédek legalább annyira szórakoztatóak, mint a rommá tört autók vagy a hetvenes évek friss, kísérletezőbb filmkészítői attitűdje. A kult-potenciál tehát egyértelműen ott csillog a műben, mindenképpen érdemes próbálkozni vele.

Néhány korai westernremektől és egy-két jól sikerült krimitől eltekintve Elmore Leonard adaptációi az alapanyagok kiválósága ellenére is csak igen felemásra sikerültek. A Tíz másodperc az élet fura kivételként az író egy kevésbé izgalmas művéből született, mégis kifejezetten hangulatos mozi. A sikeres üzletembert egy apró félrelépése után zsarolni kezdi néhány kisstílű alak, hősünk ezért kénytelen bepiszkolni a kezét és maga leszámolni bűnözőkkel. Ismerős az alaphelyzet, John Frankenheimer elsősorban a szikár történetvezetésben, a pornós atmoszféra megteremtésében és az szennymozis megoldások büszke átvételében erős. Klasszikus, 1986-os Golan/Globus produkcióról lévén szó a film az erőszak/káromkodás/cicik szentháromságban mozog, kiváló színészekkel (főleg Roy Scheider) és a meglepően brutális fordulatokkal. Bár a legjobb Leonard-mozik közé azért nem sorolnánk, de Frankenheimer üdítően karcos filmje erősen ajánlott a bűnfilmek rajongóinak.

A tanári pálya szép és nemes, ám korántsem könnyű hivatás, különösen mostanság, mikor a pénzhiány és a lazuló erkölcsi normák következtében a szakma megbecsülése sajnos egyre csökken. Az iskola ma már nem az a szent hely, ami egykoron volt, illetve a tanár-diák viszonyt is sürgősen új alapokra kell helyezni - szól az általános ítélet. Hasonló dolgokról beszél A mintatanár is, csak épp olyan eszközökkel, ami miatt nehéz komolyan venni. Tony Kaye rendező szándéka szerint “művészfilmet” forgat, pontosan azt fajtát, ami miatt ennek a szóösszetételnek sokak fülében igen rossz, már-már visszataszító csengése van.

A pályáját filmes forradalmárként és ellenkulturális lázadóként indító Pedro Almodóvar a debüt óta eltelt bő három évtizedben a spanyol mozi megbízható exportcikkévé, afféle nemzeti inztézménnyé öregedett. Az első szertelen, színes és felforgató művek helyét fokozatosan átvették a mívesebb, profibb és komolyabb alkotások, a kirobbanó szabadság és a megélt szexualitás harsány ünnepét pedig a szerelem, az erotika, a vágy mélyebb, megfontoltabb analízisei váltották. Almodóvar hosszú karrierje során tökéletesre csiszolta sajátos alkotói módszerét, eközben azonban néhány fogás óhatatlanul panellé, bejáratott megoldássá csontosodott, így a korai filmek fésületlen, pimasz bája, a féktelenül áradó energiák egy része elveszett.

Nem mintha az újabb alkotások gyengébbek, enerváltabbak vagy üresebbek lennének, sőt, a rendező a kétezres évek fordulóján a létező összes díjat besöpörte és egyértelműen a csúcsra ért. Mivel a végletekig kidolgozta a giccses melodrámákból, frivol komédiákból és a spanyol nemzetkarakterből párolt szerzői világát, Almodóvar utóbbi néhány munkáján már tisztán érezhető a filmkészítés iránti szenvedély lanyhulása. A művészi felfrissüléshez, az egyenletes színvonalú folytatáshoz és a fenyegető modorosság elkerüléséhez a rendezőnek láthatóan új lendületre és ihletre van szüksége. Ezek után érthető, új rendezésével Almodóvar miért kanyarodott vissza a korai szexkomédiák szilaj és őrült világához. Nagy kár, hogy a Szeretők, utazók ezzel együtt sem igazán működőképes darab.

A mozgókép egyik fontos tulajdonsága az idővel való játék képessége, azaz a vágások segítségével nemcsak a térben mozoghatunk szadadon, de lehetségessé válik az előre-hátra ugrás is. A film és az időbeli utazás e sajátos (és ma már természetesnek tűnő) kapcsolatát szinte minden alkotás használja, az ebben rejlő lehetőséggekkel a legdirektebb formában a tudományos-fantasztikus műfaj időutazós alcsoportja játszik. A múltba csöppenő, különböző problémákkal és paradoxonokkal szembesülő tudós kedvelt figurája a populáris mozinak. A néző vágyait, az emlékezés mechanizmusát és a film alaplogikáját egyszerre megidéző motívumhoz csak igen kevesen nyúlnak tudományos igényességgel, de még kevesebben vannak azok, akik nem rettennek vissza az így feltáruló elbeszélői formák bonyolult összetettségétől. A minimális költségvetéssel, de annál nagyobb ambícióval készült Primer pontosan ilyen darab, melynek sajátos módon épp az érthetetlensége adja az igazi varázsát.

Oké, ez VHS-borító, de nem gyönyörű?

Az Alkonyattól pirkadatig nemcsak a QT-RR együttműködés fontos zászlóshajójaként fontos, de a szórakoztató vámpíros-gengszteres történet a szennymozi-mítosz felélesztésében is meghatározó szerepet játszott. Az ezredforduló környékén tomboló divathullám ma ugyan már lecsengőben, a nagyobb stúdióknál, neves sztárokkal készült csúcsdarabok mellett az elmúlt évtizedben számos másodkategóriás alkotás készült, mely kellemes élményéket tartogat az egészséges iróniával rendelkező ínyencek számára. A magát pimaszul az 1996-os alapmű folytatásaként aposztrofáló Texasi vérdíj ilyen szimpatikus férc, mely pofátlanul kiaknázza az előd marketing-értékét, de teljesen új ötletekkel. fordulatokkal és karakterekkel áll elő. Alkotói hozzáállásában és megvalósításátban tehát közelebb áll a jobb sorsra érdemes, invenciózus B-mozikhoz, mint az idézőjelek esztétikáját maximumra pörgető nagyobb testvérei.

Scott Spiegel veterán rendező és Sam Ramini köréhez kapcsolódik, de dolgozott Lawrence Benderrel is, így került a mexikói sztori közelébe. Spiegel szerencsére egy percig nem erőlködik, nem kíván filmtörténeti jelentőségű folytatást rendezni, ehelyett nagy élvezettel varázsolja vászonra a jeleneteket és büszkén vállalja a közvetlenül videóra forgatott történet hatásvadászatát, az alacsony költségvetés sajátos esztétikáját. A Texasi vérdíj épp emiatt válhat szimpatikus, instant fogyasztásra szánt, eszement műfaji kalandozássá, ahol a vámpíros-fertőzős fordulatok a heist, illetve az ostrom-western motívumaival keverednek.

E méltán legendás film pimasz elbeszélői fogásait és ravasz meglepetéseit annyiszor lemásolták már az elmúlt évtizedekben, hogy a mai néző talán ki is találhatja a legfontosabb csavarokat. Az 1972-es Sleuth mégis kötelező, hisz a kérlelhetelen tempóban dübörgő történet mellett a brit színjátszás két állócsillaga, Laurence Olivier és Michael Caine brillírozik. A játékőrült krimiíró és a feleséget elhódítő fiatal szerető brutális párharca igazi álomszerepeket tartogat. Olivier önfeledt mókázása során több tucat figurát felvonultat, míg Caine a teljes érzelmi palettát végigzongorázza. A legendás Shakespeare-színész alakításával tulajdonképp szimbolikusan át is adja a stafétát a fiatalabb kollágnak: kettejük mintaszerű összjátéka, az oda-vissza adogatott irányítás elképeszető energiákkal tölti fel a látottakat. Joseph L. Mankiewicz rendező okosan követi mindezt. feszesen egyben tartja ugyan az elbeszélést, de szinte minden filmnyelvi eszközt a színészeinek rendel alá. Olyanannyira kijön itt a lépes, hogy a hatást még Kenneth Branagh 2007-es remakje sem tudta megközelíteni.

Nixon bukása, a vietnami kudarc, a nagyvárosi bűnözés növekedése, a drogok és az AIDS terjedése - a hetvenes évek végi Amerika morális hanyatlásának és akut identitásválságának legismertebb, legáltalánosabb címszavai ezek. Az ellenkulturális mozgalmak világmegváltó optimizusa és a Reagan-korszak friss, önbizalommal teli lendülete közötti időszak sajátosan komor, reménytelen hangulatát számos kiváló alkotás konzerválta: Paul Schrader legendás forgatókönyvei, Friedkin csúcsművei vagy épp a Rambo első felvonása, melynek az utolsó pillanatban megváltoztatott fináléja már egyértelműen átvezet minket az újjászülető Amerika acéltestű világába. Az 1978-as Próbaidőnek mindenképp ott a helye ebben a fenti felsorolásban, hisz tökéletesen ragadja meg ezt a kiábrándult, cinikus korszellemet, ám a viszontagságos körülmények között készült művet manapság sajnos csak igen kevesen ismerik.

Ha jó helyen keresgél, a szerencsés ínyenc néha igen érdekes műfaji mutációkra bukkanhat. Az 1988-as Amszterdam, a rettegés városa esetében a klasszikus Hasfelmetsző-receptúra, a várost rettegésben tartó rejtélyes sorozatgyilkos vaskos toposza kap érdekes holland ízeket. A város legendás csatornáiból időről-időre egy titokzatos gumiruhás őrült bukkan fel és véletlenszerűen vagdalja az áldozatait. A rendőrség gőzerővel nyomoz, a menő detektív a búvárok kikérdezése közben gyorsan be is csajozik, aminek a későbbiek folyamán természetesen még komoly jelentősége lesz. A dramaturgia tehát alapvetően angolszász, a ruhák és a sérók a késő nyolcvanas évek borzongató ízlésvilágát tükrözik - de minden más maximálisan holland, ami igen sajátos atmoszférát kölcsönöz a végeredménynek. Bár a tempó, a csavarok és a párbeszédek nem feltétlenül állták ki az idő próbáját, a szűk csatornákon elkövetett motorcsónakos üldözés és a pici hidakon száguldozó autók elsőrangú szórakozást kínálnak. A frappáns eredeti címmel büszkélkedő műalkotás nemcsak a németalföldi akcióthrillerek rajongóinak, de egy csendes hétfő estére a műfaj értő fogyasztóinak is nyugodt szívvel ajánlható.

Már-már az önparódiával határos az a fajta időhúzás, melyet a Walking dead alkotói használtak a negyedik évad második felvonásában. Az első etap katartikus végkifejlete után az egy-egy szereplőre, illetve szereplő-párosra fókuszáló részek a karakterek elmélyítését, a kapcsolatok árnyalását tűzték ki célul, ám a hangulati kötelezők mellett jobbára unalomba fulladtak. Egy-két ügyes fordulatot, meglepően merész húzást leszámítva kínos eseménytelenséggel zárultak a részek: az új szereplők és a kiszámítható végkifejlet sem tudott megfelelő feszültséget pumpálni a jelenetekbe. A lendületet egyedül a zombi-apokaliszis megunhatatlan atmoszférája, illetve a WD-függőségünk tartotta fenn.

Jó sportfilmet csinálni nem könnyű, jó autóversenyes mozit forgatni pedig még annál is nehezebb feladat, hiszen akit nem ejtenek rabul a lóerők és a fémkasznik, azoknak igen nehéz átélniük a körözések és benzinégetések izgalmát. Ron Howard rutinos szórakoztatóipari mesteremberként képes volt arra a nem is kis bravúrra, hogy a Formula 1 kulisszáit nem puszta díszletként használja, hanem a száguldó cirkusz segítségével nagyívű, férfiasan kemény mesét regéljen el. Niki Lauda és James Hunt 1976-os küzdelme a sportág történetének egy sokat emlegetett fejezete, ám Howard szerencsére nem elfogult rajongó, így képes úgy elmesélni a történetet, hogy az a kívülállók számára is érdekes. A versengésről, az adrenalinról, barátságról és a sport lélekemelő nemességről elmélkedések komoly mélységeket nem tartogatnak ugyan, de legalább rettentően szórakoztatóak.

A Földön egyedüli túlélőként magára maradó, a pusztuló városi környezetben magányosan bolyongó hős állandóan visszatérő motívuma az önmagát Istennek képzelő emberiség rossz lelkiismeretének igen markáns kivetülése. E sajátos, viszonylag kevés apokaliptikus filmet összefogó tudományos-fantasztikus alzsáner épp ezért a néző félelmeit oldja. A rettegés tárgya természetesen időről-időre változik: hol a fegyverkezés, a tudomány vagy épp a környezeti pusztítás újabb eredményei villantják fel a később visszafordíthatatlan, végzetes folyamatok lehetőségét. Nem véletlen, hogy az ötvenes-hatvanas évek nukleáris fenyegetettsége után korunk klímzaváltozása aktualizálta és újra népszerűvé varázsolta ezeket a történeteket. E filmtípusnak létezik egy igen érdekes, talán nem annyira ismert darabja, mely különösen érzékletesen vonultatja fel a fenti szimbólumokat, illetve a ritkán látott helyszínek miatt is izgalmas. Az új-zélandi A néptelen Föld egyrészt az atomháború veszélyeit felelőtlen energetikai kísérletekkel helyettesíti, másrészt a korábbiaknál nyitottabb, több értelmezési síkot magába olvasztó narratívával dolgozik.

Dashiell Hammett legkedvesebb regénye, Az üvegkulcs nemcsak A halál keresztútján egyik fontos inspirációs forrása, de állítólag Kurosawa is innen emelt át néhány motívumot a Yojimbo törénetébe (azaz a könyv áttételesen Leone mesterművéhez is hozzájárult). A kompex, korrupcióval, szerencsejátékkal és ellentmondásos figurákkal teli mű 1942-es adaptációja sajnos jelentősen lekerekíti, majd az akkori közönség igényeit kiszolgáló noirrá egyszerűsíti az alapanyagot. A karakterek kétdimenzióssá laposodnak, a gyilkosság mögül eltűnik a feszültség és sehol a fullasztó, bűnös nagyvárosi atmoszféra. Igaz, a bunyókkal, szerelemmel és beszólásokkal teli film szórakoztató, ráadásnak pedig ott Veronica Lake és Alan Ladd kettősse, Az üvegkulcs mégis csalódás. Kár, hogy egy ilyen kulcsregényből csak egy közepes film noirra futotta.

Ehhez nincs mit hozzáfűzni...

A találatért köszönet Orosdy kollégának!

Az időutazás a tudományos-fantasztikus zsáner kedvelt motívuma, ám némileg meglepő módon a romantikus komédiák dramaturgiai vezérfonalaként is tökéletesen működik. A múltba/jövőbe utazó, vagy a napjaikat újraélő szereplők csak első pillantásra különböznek a hétköznapi szerelmes hősöktől. Az időugrások erős metaforái az emlékek újraélésének és kiválóan modellezhetik azt a reményteljes fejlődési folyamatot is, mikor az elkövetett hibáinkból tanulva bukkanunk rá a helyes útra. A boldogságukat hajszoló férfiak és nők önmegértése, a buktatókkal és félreértésekkel teli egymásra találásuk hasonló rugóra jár, az időutazós szerelmi történetek tehát nem véletlenül bukkannak fel újra és újra a kínálatban.

Akár tévésorozatot, független filmet vagy épp Hollywood határvidékére pozícionált midcultot forgat, Nicole Holofcener azon kevés női filmesek egyike, aki szerzőiségét és sajátosan feminim nézőpontját kitartó következetességgel képes érvényesíteni. Az író-rendező ötödik mozijával az alkotói program feladása nélkül merészkedik közelebb a szélesebb közönséghez: az Exek és szeretők okos és hiteles szerelmi története az uralkodó álomgyári tendenciáknak megfelelően átértelmezi a zsánert és markáns szerzői darabbá változtatja. Holofcener alkotása így Russel, Payne vagy épp Linklater ünnepelt darabjaival rokon, a rendezőnő ugyanis a párválasztós romantikus komédia keretei között marad, majd a napfényes felszín mögött igen komoly kérdéseket boncolgat.

A nyugdíjas korú néző egyre meghatározóbb és fontosabb célközönség a hollywood producerek szemében. Az idősebb korosztályt még el lehet csalni a moziba, sőt, a fiatalokkal ellentétben náluk még a klasszikus marketinges mechanizmusok is tökéletesen működnek. A stúdiók az utóbbi években látványosan rámozdultak a munkából kilépő generációra, azaz egyre-másra érkeznek a populáris zsánerek időskori átiratai. a Marigold Hotel szerelmes komédiája vagy a Bakancslista életmeséje mellett ma már olyan figurák is szalonképesek, mint a Red nyugalmazott titkosügynökei. A recept tehát adott, a kedvelt műfajokat a “nem vagyunk még olyan öregek” motívum mentén kell csak átszabni, majd szerződtetni néhány idősödő sztárt és foroghat is a film. A Last Vegas mindezt a legénybúcsús buddy-mozikkal szeretné eljátszani, igen halovány eredményekkel.

A Jackass-féle attrakciók hatásmechanizmusa az elfogadott normák tudatos áthágásán, illetve az ebből fakadó meghökkenésen alapszik. Mint az összes exploitation-darab, a társulat produkciói is a néző ösztöneit, illetve a társadalmi normák, elfojtások mögé szorított vágyait szolgálja ki. Az alkotók a közönség ki nem mondott gondolatait célozzák: a vásznon megjelenő figurák olyan dolgokat művelnek, amit mi nem merünk megtenni, de titkon azért szeretnénk kipróbálni. A Rossz nagyapó gumiálarca mögött a szexmániás és bunkó nagypapa, illetve az aranyosan csibész unoka párosa tálcán kínálná az efféle szituációkat, ám Knoxville és stábja az attrakció terén sajnos csak igen felemás eredményeket ér el.