Kinetográf

Haladó spagettiwestern-rajongóknak mindenképpen érdemes egy olyan darabot is megtekinteniük, mely még a legendás zsáner csecsemőkorában, a nagy sikerek, a felülmúlhatatlan stílus megtalálása előtt készült. Az 1963-as Massacro al Grande Canyon állatorvosi lóként szemlélteti, milyen volt egy olasz vadnyugati mozi akkor, mikor az alkotók még szimpla amerikai másolatokban, egyszerű bérmunkákban gondolkodtak.

Animált sci-fi thriller - hirdeti a Kamera által homályosan műfaji besorolása, ám Linklater filmjének talán legnagyobb problémája éppen az, hogy a három említett alkotóelem sehogyan sem kerül egyensúlyba. Igaz, Philip K. Dick személyes élményeiből született regénye a tudományos-fantasztikus-krimis körítés mögött a drogfüggőség hatásait elemzi, a széthulló énkép felmutatásában Linklater csak részleges eredményeket tud felmutatni. A film markáns, azonnal beazonosítható vizuális világa a módosult tudatállapotok szempontjából lenne fontos, de néha olyannyira rátelepszik a történetre, hogy a hipnotikus hatás helyett néhol egész egyszerűen elvonja a nézői figyelemet és nehezíti a befogadást. Hasonlóan problémás a narratíva is: a kirajzolódó disztópia áthallásai a vásznon nem bomlanak ki és az önmaga után nyomozó “rendőr” személyes drámája nem telik meg kellő feszültséggel. Linklater számtalan irányba elindul és sokszor érezhetjük úgy, a következő percben minden a helyére kerül, a fordulat végül nem következik be, nem ránt magával az örvény. A drogba fulladó tudat hallocinogén káoszát, a személyiség szétfolyását a film kitűnően elkapja, mégsem tudunk szabadulni attól a kínzó érzéstől, hogy nem elég átütő a film. Igaz, Linklater filmje még így is az egyik legpontosabb, leghűségesebb mozgóképes feldolgozása Dick írásművészetének.

A nyolcvanas évek a gimifilmek nagy korszaka volt (többek között), az Amerikai Pitén vagy Project X-en felnőtt generáció talán el sem tudja képzelni, de az alkotók ekkoriban még igen komolyan vették a saját célközönségüket. A producerek merészebb ötletekre is rábólintottak, mert úgy okoskodtak, ha a film megszólítja a fiatalokat, akkor azok el fognak zarándokolni a moziba. Ez a stratégia sokszor működött ugyan, de a financiális bukások miatt a stratégia korántsem volt olyan üzembiztos, mint a testnedvekkel és péniszre ragadt videókazettával támadó mai receptek. Igaz, az akkori fiaskók jelentős része később megtalálta az útját a nézőkhöz és két-három évtizeddel a bemutató után masszív rajongás övezi őket. A Heathers pontosan ilyen darab, melyre nyugodtan rásüthető akár a kultikus címke is.

A Dogma-mozgalom kifulladása ellenére az filmesek által megfogalmazott célkitűzések és az elért eredmények a mai napig termékeny táptalajként szolgálnak a különböző variációk és továbbgondolások számára. A közvélemény heccelésében és az ellentmondások kiélezésében jártas svéd médiaművész Anna Odell első rendezése a dokumentum- és játékfilm, a fikció és valóság közé pozícionálja magát, majd az iskolai erőszakról, az általunk alakított szerepek káros hatásairól mesél. Az osztálytalálkozó (Återträffen) érdemi újdonságokkal ugyan nem szolgál ezekben a témákban, de a sajátos filmnyelvi megoldásai miatt mégis érdekes.

A fikció és valóság egymásra játszása, az elbeszélői tér felé ácsolt metanarratíva remek lehetőségeket tartogatnak az elhasználódott műfaji és narratív receptek felfrissítésére. A norvég Vakon paranoia-drámába forgatott romantikus komédiája például a figuráit író hős képletéből ácsol izgalmas és friss filmet. Eskil Vogt egy látását nemrég elvesztett főszereplő fejében kavargó gondolatait követi, pimasz módon összemosva a képzeletet és az elbeszélői valóságot. Az ötletes forgatókönyvnek és az invenciózus rendezésnek hála a néző folyamatosan besétál a csapdába és soha nem lehet biztos benne, a fikció melyik szintjén jár éppen.

Hol vannak már azok az idők, mikor a tiniket megcélzó produkciók nem a különböző testváladékokról és a káromkodásról, hanem a szürrealista humorról és a klasszikus gimis álmok, a csajok-buli-menőség szentháromságáról szóltak. Savage Steve Holland a legendás John Hughes vadabb és kísérletezőbb pályatársaként pontosan elkapta a nyolcvanas évek fiatalos korszellemét és maximálisan kihasználta az MTV-esztétikában rejlő lehetőségeket. A Jobb, ha hulla vagy… rajzfilmes viccekkel, burleszkbe hajló megoldásokkal és divatos zenékkel operál, de közben azért az érzelmekről sem feledkezik meg. A különböző zsánerek vegyítése, az eszement szóviccek és vadul burjánzó gegek mellett Holland a morbidabb poénoktól sem riad vissza. Az elhagyott hősszerelmes öngyilkossági kísérletei már-már sikerrel járnak, az önbecsülés helyreállításáért vívott síharc kaszkadőrmutatványai korántsem veszélytelenek, a figurák mégsem sérülnek fizikailag, maximum ideig-óráig érzelmileg. John Cusack ekkoriban zsinórban hozta az ikonikus tiniket, most kiváló az unalmas kertvásorban cseperedő amerikai X-generáció arcaként. A lúzerekből lesznek a legnagyobb győztesek, Holland szórakoztató módon visszahangozza és felfrissíti az ismerős közhelyet. Mi pedig innen 2014-ből legfeljebb csak ámulhatunk, milyen tempós, öletesen csapongó és időtálló filmekkel csalták a mozikba a fiatalokat a Reagan-korszak kellős közepén. 

Ha nem John Frankenheimer rendezi, a korszakban készült számtalan világháborús hőseposz egyikeként A vonat mára biztosan a feledés homályába merül. A vasútnál dolgozó francia partizánok megpróbálják megakadályozni, hogy a végső vereség előtt a nácik kicsempésszék az ország legnagyszerűbb festményeit és műtárgyait. A nem túl eredeti és kiszámítható történetből az árnyalt karaktereknek és az aprólékos környezetábrázolásnak hála Frankenheimer egy sötét, komoly drámai felhangokkal dolgozó összecsapást farag. A kegyetlenül következetes német tiszt és a fanatikus ellenálló gyorsan személyessé váló harca számos látványos akciójelenettel gazdagítja a filmet, az összetett figurákat pedig kiváló színészek keltik életre.

Rian Johnson az okos műfaji játékok, a különböző hangulati koktélok kézműves mestere. A debütáló gimi/hard boiled Brick és komolyabb hírnevet hozó időutazós Looper között készült Szélhámos fivérek a rendező méltatlanul keveset emlegetett alkotása. Igaz, a három közül a leggyengébb is, Johnson ráadásul itt olyan vizekre téved, ahol egy másik zsánerguru, Wes Anderson az egyeduralkodó. A heist- és csalómozik keverése, az abszurd humor, az európai kulisszák mögött kirajzolódó alkotói áthallások nem rosszak ugyan, mégsem olyan frissek és átütőek, mint a másik két esetben. A hangulat azonban nagyon a helyén van és a színészek is elsőrangúak.

A marihuána népszerűsítése, illetve a legalizálása melletti kampány régóta szívügye már az amerikai komikusok egy markáns csoportjának A szárított kendervirágzat fogyasztáshoz igen kiterjedt szubkultúra kapcsolódik, mely nemcsak a maga filmes zsánerét (stoner-vígjátékok) teremtette meg, de ma már a mainstream felé is erősen kacsingat. Az Ananász expressz a műfaj alapmotívumait (betépett figurák hajmeresztő kalandokba kerülnek és csodával határos módon megmenekülnek) az Apatow-filmekre jellemző dilemmákkal (felnőtt-lét, felelősségvállalás, barátság) és humorral keverik. Seth Rogen és James Franco a maga vörös szemű módján a nyolcvanas-kilencvenes évek haver-akcióit parodizálja, miközben tovább polírozza azt a betépett-laza imázst, ami gyakorlatilag a Freaks and Geeks óta összenőtt a személyükkel. Az Ananász expressz nagy előnye, hogy egy percre sem erőlködik és kellően komolytalan ahhoz, hogy működjön. Az már egy másik kérdés, hogy nyilván sokan vannak, akik nem rajongank úgy a marihuána füstjéért, mint az Apatow-istálló fiatal alkotói. A film humora nagyrészt akkor működik, ha jótékonyan szemet hunyunk a mellékhatások felett, illetve ez beszívott humor sem irritál különösebben minket.

A mozi világában a különböző műfaji megoldások és markáns alkotói motívumok életciklusai, az őket formáló evolúciós folyamatok néha igen sajátosan alakulnak. A Gengszterek sofőrje hamisítatlan neo-noir, névtelen és cinikus hősökkel, mocskos és személytelen nagyvárossal, egyszavas dialógokkal és nagy adag egzisztencialista kilátástalansággal. Walter Hill második rendezése a Szamuráj, a Point Blank és a Bullitt bővületében fogant, ám néhány évtizeddel később már épp ez mozi volt hatással olyan alkotókra, mint Tarantino vagy Refn. Az elsősorban a kultikus Harcosok, illetve a nyolvanas években készült sikeres aciófilmjei kapcsán emlegetett rendező figurái a posztmodern betondzsungel útvesztőiben a nagybetűs játékot játsszák, melynek a célja nem is a tulajdonképpeni zsákmány, hanem a játék maga. A minimalista történetet Hill kimért távolságtartással meséli, a felskiccelt, erősen szimbolikus figurákat pedig olyan színészek keltik életre, mint Bruce Dern, Isabelle Adjani és a ma már sajnos inkább a másodosztályban tevékenykedő Ryan O'Neal. A film legnagyobb erősségét mégsem a kiábrándult sztori, inkább a vérbő autósüldözések jelentik, melyek még most is lazán megállják a helyüket. Ha manapság forgatnák, a Gengszterek sofőrje a Drive testvérdarabjaként igen komoly sikereket érhetne el.

Igen komoly homlokráncolásra késztet, mikor a Google fejlesztési igazgatójához hasonló figurák arról elmélkednek, hogyan fogja alakítani a technológia az életünket, például milyen szuper lesz kiborgként örökké élni. Oké, elborult látnokok mindig voltak, a fejlődés exponenciálisan gyorsuló ütemét látva mégis lehet okunk némi aggodalomra. A probléma nem azzal lesz, ha lehetséges lesz mondjuk digitálisan konzerválni magunkat, hanem azzal, ha a többség ezt az utat választja majd. Google-termékek nélkül például ma még lehet élni, de előbb-utóbb eljöhet a nap, mikor a nehézségek és kényelmetlenségek helyett másodrendű lesz, aki nem követi a trendeket. Ha egy állásinterjún harminc év múlve egy kiborggal kell versenyeznünk, valóban szabad lesz-e a választás? A számtalan felmerülő filozófiai, gazdasági, társadalmi és morális dilemmákról pedig még egy szót sem ejtettünk.

Ellentétben a szigerország ikonikus színészlegendájával, minden idők egyik legsikeresebb és legkedveltebb brit filmje nem jól öregedett az elmúlt évtizedekben. A szimpatikus nőcsábász és hivatásos cinikus Alfie pikáns kalandjai a hatvanas évek közepén jótékonyan meglepték és felrázták a közönséget, a merész tabudöntögetések azonban mai szemmel már nagyon nehezen kivehetőek. Hősünk áttörve a negyedik falat egyenesena nézőhöz intézi a szavait és nyíltan beszél a szexről, a hűtlenségről és a nőkről. Alfie léha, könnyed alak, erkölcsi kódexe meglepő módon mégis rendívül következetes és koherens. Hősünk mindent a saját élvezteinek rendel alá és a tudatosan vállalt életviteléért hozott áldozatokkal is tisztában van, így a karakter jelleme korántsem olyan ellentmondásos, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. A Bill Naughton darabjából készült film fontos kortünete a hatvanas évek kultúrális forradalmának és könnyed elegenciával festi meg a cockney-miliőt, ám a saját kontextusából kiszakítva drasztikusan veszít az erejéből (lásd a 2004-es remake csődjét). Bár a film frissessége eltűnőben, a karakterábrázolás újító megoldásai pedig beépültek a populáris mozi eszköztárába, az Alfie színészi teljesítményei ma is élvezetessé varázsolják a művet. Caine valósággal lubickol a szerepben és karrierje egyik legmeghatározóbb alakítását nyújtja - nem véletlen, hogy a színészlord kisugárzása ma is olyan erős, mint 1966-ban.

A kult címkéjét talán még el sem kezdték ráaggatni filmekre, mikor a Csókolj halálosan már rég kiérdemelte ezt a megnevezést. Robert Aldrich kulcsműve a bemutató idején nem keltett különösebben nagy figyelmet, ám a francia újhullám akkoriban még kritikaírásban utazó figurái imádták, így a mű gyorsan bekerült a kánonba. A titokzatos táska utáni hajsza, az ügyet önmagáért a rejtélyért felgöngyölítő hős és a bizarr nőalakok egy feledhetetlen, mélyebb elemzésekért kiáltó történetté állnak össze, ráadásul a választott filmnyelvi eszközök, a plánozás, a kamerakezelés és a fényhasználat is előremutatóak. Film noir ez a javából, tökéletes feladvány és kult-alapanyag, melyet az ínyencek mellett az alkotók is gyorsan felfedeztek maguknak. A Csókolj halálosan számos rendezőre volt hatással, a Repo Man és a Ponyvaregény például egész nyíltan idézett is belőle. Aldrich mozija szerencsére mégsem a hype, a főhajtások és a róla íródott könyvtárnyi tanulmány miatt érdekes még ma is - hanem azért, mert ez tényleg egy kitűnő, méregerős mozi.

Ha valaki szeretné megérteni Bruce Campbell masszív kult-státuszát, egyértelműen a Gonosz halott harmadik, unortodox folytatásához kell fordulnia. A gonosz serege sötéten csillogó, tökéletes B-film, nyolcan percnyi non-stop móka, tempós és abszurd örömjáték, ami viccet csinál a horror, a fantasy és kalandmozik kulisszáiból. A középkori Angliába kerülő és ott csontváz-hadseregekkel, illetve saját gonosz alteregójával küzdő főhős minden egyes kardvágása, beszólása, grimasza a helyén van. Az őrület fokozódik és felberreg a láncfűrész is, az egész elsősorban mégis azért működik, mert Campbell maga a megtestesült lazaság. Ash-Campbell shotgunnal fenyíti a vásárlókat, lebugrisozza a letűnt korok népét és az érte epedő nőt is kioasztja - ha nem lenne ennyire cool, Sam Ramini játékos agymenése sem állna meg a lábán. Ha valaki nem látta a sword-and-sorcery létező legmenőbb paródiáját, sűrgősen pótolja!

Sergio Corbucci nevét a magyar néző elsősorban kiváló spagetti-westernek és legendás Bud Spencer-Terence Hill komédiák stáblistájáról ismerheti, ám az olasz populáris mozi egyik legnagyobb mestere e megkerülhetetlen remekműveken kívül is jegyez még élvezetes filmeket. A Blöff tagadhatanlanul a nem sokkal korábban kasszát robbantó hollywoodi siker, A nagy balhé másolata, ám ettől függetlenül megvannak a saját értékei és erősségei. Corbucci pezsgő klasszikus jazzmuzsikával, burleszkes hangulatokkal varázsolja elénk a gengszeterekkel és svindlerekkel teli húszas évek Amerikáját, az átverésekre, viccekre és örömjátékra épülő történetet pedig feszes tempóban meséli el. Adott két szélhálmos, akik a nagy balhéra készülnek: az 1975-ös mozi egyértelműen a kései olasz westernek narratív eszköztárából merít, de már átvezet a BSTH-duó legviccesebb műveihez. Anthony Quinn önfeledten mókázik, a másik főszereplő, Adriano Celentano mintha Roberto Begnini és a fiatal Belmondo keveréke lenne, a cselekmény egyértelműen az ő párosukra épít. Kedves és szerethető darabról van tehát szó, az átütő erő valahogy mégis hiányzik a műből: nem véletlen, hogy a bemutató után nem árasztották el az európia mozikat a képzeletbeli jazzkorszakban játszódó szélhámos-filmek.

Érthetetlen, miért nem láttam még ezt a filmet...

A kontinenstől távol, gyönyörű jeges szigeten élő izlandiak különös emberek, fura szokásokkal és igen sajátos életszemlélettel. Egy picit máshogyan látják a világot és ezt irigylésre méltó tudatossággal képesek a vásznon is kamatoztatni. Így fordulhat elő, hogy e kicsiny, háromszázhúsz-ezres ország filmipara az elmúlt évtizedben rendkívül sikeressé válhatott. A Lovak és emberek keserédes szkeccsmozija tovább erősíti az izlandi film hírnevét, ismét bizonyítva a markáns recept sikerét.

A hatvanas évek szexuális forradalma visszavonhatatlanul kikezdte a férfi egyeduralmát, így törvényszerűen felerősítte a nőkkel kapcsolatos ősi félelmeit és szorongásait. Az exploitation szemfüles filmesei természetesen azonnal rámozdultak a témára és számos ördögi nőstényfigurát teremtettek (és így áttételesen a feminista mozgalmak célkitűzéseiért is sokat tettek). A méhlányok inváziója a hímet párzás után felfaló nőstény ősi motívumára épít és nemcsak horrorként és parabolaként működik, de a címben összefoglalt alaptörténet kiváló alkalmat teremt a cicik és fenekek mutogatására, a pikáns párbeszédek és leszbikus áthallások elővezetésére. Az egyetemi kísérletek és a titokzatos halálok a testrablós mozik eszköztárából bukkannak fel, miközben a szexuális aktus közben halálba hajszolt férfiak esetei számos poénra és beszólásra, illetve a valós feszültségek oldásra adnak lehetőséget. Az ellenállhatatlan csábítóvá változó nők átveszik az irányítást a nemek harcában, így az alkotók megjelenítik és ki is beszélik a férfi nézők titkolt-lappangó szorongásait. Az alkotók terápiája remekül működik, ráadásul amikor a happy end bekövetkezik, a nagydumás önmegvalósító nőt a férfi dobja az ágyra és nem fordítva.

A brit alkotók hibátlan érzékkel nyúlnak olyan igaz történetekhez, melyekből aztuán eszményi forgatókönyvek, könnyfakasztó melodrámák készülnek. Vegyük például a Philomena alapképletét. Az idős ír asszony évtizedek elteltével megpróbálja megtalálni a gyermekét, akit annak idején az akarata ellenére apácák adtak örökbe. A nem mindennapi kutatásban egy karrierje holtpontján veszteglő újságíró segít neki. Adott tehát egy erősen kritikus, a katolikus egyház túlkapásait feltáró történet, erre azután szépen rákerül a felmelő road movie, ahol a két eltérő karakter megismeri és elfogadja egymást. A kissé butuska, ám végtelenül kedves és egyenes hölgy, illetve a sznob, ateista riporter kettőse klasszikus furcsa pár, akik az együtt töltött idő során természetesen sokat tanulnak egymástól és így mindketten tovább tudnak lépni.

A Hollywoodba emigráló tehetségek előtt álló feladat igen nehéz, hisz úgy kellene megismételniük a meghívásért felelős sikert, hogy közben hozniuk kell a producerek által előírt elemeket. A brazil José Padilha két fantasztikus rendőrmozi után érkezett az Álomgyárba, ám a helyzetét tovább nehezítette, hogy az első megbízása egy legendás előd újrázásról szólt. A Verhoeven-féle Robotzsaru a tech-akciók és a maró társadalomkritikák előnyeit egyesítette, a látványos attrakciók mögött a holland rendező a Reagan-korszak remek paródiáját rajzolta meg. Érdekes, hogy Padilha az iróniát sikerrel igazítja az Obama-éra hangulatára és pont az összecsapások intenzitásával akadnak gondjai.

Breaking! Megszereztük a Lakeshore Entertainment vonatkozó vezetői értekezletén készült jegyzőkönyv kivonatát. Most végre kiderül, hogyan szökkent szárba az Én, Frankeinstein

Papp Gábor Zsigmond Retró-sorozata hiánypótló módszerekkel vizsgálja a hivatalosan már magunk mögött hagyott, az életünket még mindig rendkívül erősen meghatározó Kádár-korszakot. A könnyed, finom humorba és nosztalgikus képekbe csomagolt témák igen komoly, kínzóan aktuális társadalmi jelenségekre, velünk élő automatizmusokra hívják fel a figyelmet. A válogatott jelenetek, a felcsendülő dalok és a ma már irónikusan hangzó hír- és beszédrészletek, giccses dalok túlmutatnak a divatos retró-esztétikán. A megidézett jelenetek nemcsak a gulyáskommunizmus sajátos korszellemét hozzák elérhető közelségbe, de arra is választ kínálnak, miért is vagyunk ma épp olyanok, amilyenek. Papp nem kritizál, nem magyaráz túl semmit, érezhető szeretettel nyúl az alapanyagokhoz, melyek így egymás mellé pakolva szinte saját magukat lelpelzik le. A Magyar retró második része (mely a sorozat ötödik darabja) a város és a falu, illetve a gyermek- és tinédzser-lét kádári ideálját járja körül. A legújabb darab talán nem olyan erős, mint a méltán népszerű, a nemzeti karakterünket sebészi pontossággal megvilágító első rész (lásd alul), még mindig tartogat néhány felejthetetlen pillanatot.

Az Éhezők viadala eddigi két megfilmesítése üdítő színfolt a divatos young adult regények unalmas és kiszámítható adaptációi között. No nem mintha Suzanne Collins disztópiái valódi társadalomkritikai éllel mesélnék el a szegény lány öntudatos és erős nővé válását, ám a rutinos forgatókönyvírók az utolsó cseppet is kifacsarták az alapanyagból. A rózsaszín kitérők és a szerelmi háromszög zárójelbe tételével, a feminista és médiakritkus hangok érezhető erősítésével az alkotók fontos missziós tevékenységet folytatnak, hisz a fiatalokat célzó blockbustereknél ma már szokatlanok az ehhez hasonló, komolyabb húrokat pedzegető példamesék.

A kortárs tömegkultúra különös báját az alkotóelemek és motívumok minden eddignél kaotikusabb elegye, illetve a globális megfelelési kényszer adja. A világpiacra termelő hollywoodi óriásgyár jelen esetben például ausztrál-brit-dán színészekkel egy viking mitológiából íródott amerikai képregény CGI-adaptációját vitte vászonra. Míg a Thor első részét a Shakespeare-univerzumban otthonosan mozgó Kenneth Branagh jegyezte, a második rész a divatos tévésorozatokon edződött Alan Taylor irányításával készült. Míg Branagh több-kevesebb sikerrel megpróbált valamiféle light-királydrámát faragni a hős genezistörténetéből, Taylor kizárólag a látványra és az attrakcióra összepontosít - akaratlanul is felfedve a mai blockbusterek kínzó ellentmondásait.

Bő tíz évvel az első felvonás után némileg kockázatos dolog folytatni egy időközben félig-meddig kultikussá vált alkotást. A korábbi poénokat és beszólásokat betéve tudó rajongók lehetetlen elvárásokkal ülnek be a filmre és törvényszerűen csalódni a fognak, míg az ellentábor ellenszenve ideális céltáblát kap. Az Anchorman-újrázás esetében az Apatow-brigád mégsem számította el magát, amit nemcsak a kiugró pénzügyi eredmények, de a meglepően egységes verdikt is jól mutat. Bajszos hímsoviniszták bőrébe bújó sztárokkal olyan nagyot nem is lehet tévedni, a poénok a bevált módszert követik, a korábban kipróbált recept most is működik. Aki nem tartozik sem a Burgundy-fanatikusok, sem az elutasítók közé, a játékidő százalékos arányában körülbelül ugyanannyiszor fog elmosolyodni az első és a második rész alatt. A "másik" Apatow kínálatában egyértelműen ezek a legjobb darabok.