Kinetográf

A modern akciófilm szülőszobájában Bond és Bullitt mellett ott bábáskodott az összeszorított ajkú Piszkos Harry is - ám ha az ő közvetlen felmenőit keressük, akkor a kérlelhetetlen gengszterek és westernhősök mellett legélesebben talán az arizonai Coogan alakja bontakozik ki előttünk. Don Siegel és Clint Eastwood első közös munkája ugyan még nem sorolható be egyértelműen az épp ekkoriban megszülető zsáner keretei közé, de a jellemek és a konfliktusok már félreismerhetetlenül Callahan nyomozó kalandjait előlegezik meg. A vidéki Arizonából a romlott és koszos New Yorkba utazó Coogan nem szeretne mást, csak elszállítani egy foglyot a tárgyalásra. Míg a kiégett nagyvárosi rendőrök a bürokratikus szabályokkal takaróznak, a bűnözők pedig kihasználják a rendszer kiskapuit, addig az Eastwood alakította tökös cowboy elcsábít egy nőt, átzúz a városon és egy bulldog szívósságával üldözi a szökött elítéltet. Bár itt még nem a bunyókon és az üldözéseken, hanem elsősorban a dumákon, a jellemeken van a hangsúly, a szótlan, kőkemény zsaru, a saját posványában dagolyázó metropolisz és az előírásokra fittyet hányó, saját morális törvényeit követő hős már egyértelműen a hetvenes évek bűnfilmjei felé mutat. A Coogan blöffje ennyiben tehát zsánertörténeti érdekesség, de Eastwood játéka, a bűnös város ábrázolása és néhány jól sikerült jelente miatt bátran ajánlható önmagában is.  

Aki értékelte és szerette a Hobo with a shotgun csövesekre komponált agymenéseit, annak midenképpen érdemes felfedeznie a trash műfajának néhány olyan kult-klasszikusát, mely a szemetes nagyvárosi utcákkal, az átható szagot árasztó hajléktalanokkal foglalkozik. Az 1987-es Street Trash egy pontosan ilyen, szemtelenül hatásvadász és megmosolyogtatóan gusztustalan ötletfüzér, amely az alkeszokat pillanat alatt szétmaró piával (Viper), a Vietnámi poklot megjárt, csontkéssel gyilkolászó barbárral, illetve a hippi-külsejű főhőssel valódi C-kategóriás hullámvasútra ülteti a bátrabb nézőt. A slágerfilmek operatőreként, illetve James Cameron produkcióiban steadicam-kezelőként tapasztalatot szerzett Jim Munro minden elkövet az agyament szórakoztatás kedvéért: a lepukkant WC-ben cseppfolyossá váló hobóra kivillanó ciciket, a posztapokaliptikus szeméttelep képeire erőszakos rendőrt, míg a gusztustalan, szexmániás főnökre ripacs olasz maffiózókat kever, miközben szép lassan színes trutyivá változtatja a legfontosabb szereplőket. A lazán kanyargó, kellően elmebeteg történet  és az explicit látványosság egészen abszurd kacattá áll össze, ahol a politikai inkorrektség és a morbid humor a játékidő nagyobb hányadában biztosan leköti majd az ínyencebb közönség figyelmét - miközben a kéregető hajléktalanokkal szemben táplált nézői agressziót is...khmm...feloldja. Szigorúan trash-rajongóknak!

(A műhöz kapcsolódó fun fact: az alacsony költségvetésű filmben a ma már sztárrendezőnek számító Bryan Singer kameratologatóként működött közre)

Bármennyire is ígéretesen hangzik egy Dolph szereplésével készült öttusás akciófilm, az életmű kvintesszenciájának tekinthető Vörös skorpió-Leszámolás kis-Tókióban-Sivatagi lavina szentháromság után a Halálos viadal olimpiás-terroristás férce kifejezetten nagy csalódás. Az NDK színeiben versenyző Lundgren sajnos nem képes életet lehelni a béna történetbe és az olcsó kulisszákba: hiába az őrült német edző borzasztóan eljátszott figurája, hiába a csillogó izmok és a Magnumból ismerős Roger E. Mosley pocakja, ha a közhelyek nem viccbe, hanem unalomba fulladnak.

Az öttusta önmagában jó kis alapanyag lehetne: a hős kardozhatna, lóháton menekülhetne vagy futva/úszva lődözhetne. Egy futurista akcióban, valami utópisztikus viadalban egész jól ki lehetne használni a sportág rejtett potenciáit, ezért is érthetetlen, hogy ebben az esetben az alkotók miért próbálkoztak meg ezzel antikommunistás, doppingos baromsággal. A kis költségvetés miatt már az olimpiai szereplések, illetve a németnek álcázott, fájóan amerikai helyszínek is röhejesek, de a megtámadni próbált “békekonferencia”, illetve Dolph cigizős-piálós leépülése is bántóan hiteltelen. A fantom az éjszakában, illetve az Ölve vagy halva rendezőjeként hírnevet szerzett Bruce Malmuth e művével végleg eltemette magát - nagy szerencse, hogy az ilyen fiaskók a svéd sztárnak ekkora már abszolút meg sem kottyantak.

A világ egyik leghíresebb kaszkadőr-koordinátoraként ismert, óriási blockbusterek second unit rendezőjeként tapasztalatot szerzett Vic Armstrong eddigi egyetlen rendezése nemcsak Dolph Lundgren egyik legjobb filmje, de egy kellemes meglepetés azoknak, akik szereteik a klasszikus vonalvezetésű, VHS-hangulatokban bővelkedő akciófilmeket. A Sivatagi lavina minden sallangtól mentes, faék egyszerűségű cucc: a kamionos Dolph a sivatag közepén rendőrgyilkosságba keveredik, majd a börtönbe menet megpróbálják kinyírni. A szőke svéd tehát szokás szerint a rossz oldalról indul, de ahogyan az vele általában történni szokott, most is kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Bár elrabolja a topmodell-külsejű, titokban rendőrként dolgozó csajt, majd némi állami tulajdont is megrongál, mint talán kitalálhat, lesz még némi esélye a boldog befejezésre.

Az Expendables önironikus és esszenciális akció-összegzéseiben Dolph Lundgren bizonyára nem véletlenül viseli épp a Gunnar Jensen nevet, hiszen 1994-ben alakította már ő ennek az öreg, tapasztalt zsoldosnak egy igen hasonló, ám sokkal fiatalabb és komolykodóbb kiadását. A Dzsungelháború (Men of war) nemcsak hihetetlenül tipikus zsánerdarab, de egy újabb Dolph-minta is, ahol hősünk Nick Gunar néven egy bérkatonákból álló csapatot vezet egy édeni szigetre. A kemény, kegyetlen katona, a jégszívű, szőke svéd lelke a kortárs akció-visszapillantókhoz hasonlóan itt is megolvad a szubtrópusi napon. A műfaj szabályai azonban egyértelműek, hisz meglelt békéért előbb halomra kell lőni az ellent: a Dzsungelháború látszólag egy teljesen középszerű, feledhető B-tucat, ám aki hajlandó egy picit megkapargatni a felszínt, az komoly ambíciókra, a mostani retró-hullám egy gyémánt-tisztaságú előképére találhat.

Maga a sztori annyira közhelyes, hogy az már-már súrolja a szórakoztató kategóriát. Adott egy égő kuka felett töményt vedelő Dolph, akit a bonsai-fáit ápolgató ezredes (a kilencvenes éve legjobb „szemétfejű” színésze, Kevin Tighe) rábeszél egy könnyű melóra, azaz egy aprócska sziget lakóit kell rávenni arra, hogy hagyják magukat kizsákmányolni valami gonosz multi által. Dolph vacilál egy picit, majd gyorsan beutazza az ikonikus harcművész helyeket (NY, Bangkok), hogy összeszedje a bölcs/jófej feketét, az iszonyú nagydarab feketét, a vicces-simlis olaszt, a kemény kickboxer-csávót és a hippi-kommandóst (!).  Az ütős csapat gyorsan behajózik a dél-kínai szigetvilágba (ahol egy National Geograpich különkiadással a kezükben (!) tájékozódnak), majd itt rögtön egy kocsmai bunyó kerekedik (cicikkel), hogy aztán előlépjen a szocipata-izomállat ősellenség is. Dolph gyorsan szét is vereti magát vele, így a csávó békén hagyja a csapatot, és ezek után eljutnak a Bounty-reklámokat idéző szigetre. A felsőbbrendű macsók egyik felét aztán az őslakosok természeti bölcsessége, az idilli táj és a gyerkőcök szembesítik az anyagi javak és a teljes háborúsdi értelmetlenségével – a zsoldosok másik fele azonban tesz erre a marhaságra és inkább a lóvéra szavaz, azaz csatlakozik az újra támadó genyó-csókákhoz.

Bár az előző filmje egyértelmű döccenő, a díszdobozba kívánkozó Vörös skorpió-Megtorló-Sötét angyal mesterhármasa után Dolph egyértelműen korai korszakának nagy csúcspontjára érkezik - és ha csak egy röpke pillanatra is, de bekerül végre a felső kategóriás akciósztárok közé is. A Leszámolás kis-Tókióban, illetve a Tökéletes katona egyszerre tekinthető az eddigi munkásság gyors összefoglalásának, illetve a távolról egységes pályakép két jövőbeli ívét kijelölő próféciának. Dolph az Expendables retró-visszatérését leszámítva soha nem került ennyire közel az A-ligás hírnévhez: árulkodó, hogy mind a két esetben egy-egy másik sztárral küzd, a második esetben ráadásul a rossz oldalon.

A tökéletes katona bővebb bemutatása és kommentálása talán felesleges is. Az akciófilmes körökben egyértelmű kultusszá izmosodott mű elsősorban JVCD-darab, ám a svéd sztár testi adottságaira és jeges tekintetére alapozott gonosz legalább olyan fontos alkotóeleme a sikernek, mint a belga spárgái. Dolph sokszor hozta a lelketlen gyilkológép-zsoldost, aki hol jó útra tér, hol szétzúz mident: bár itt nem tudja ellopni egyértelműen ellopni a showt a kolléga elől, de a szépfiús rúgóbajnok forgatáson előadott féltékenységi rohamai arról tanúskodnak, hogy majdnem sikerült neki.

Egy film, ahol Dolph ravasz tényfeltáró újságírót alakít, alig tud verekedni és csak egyetlen pillanatra villantja meg a felsőtestét?! A könyörtelen hajsza csavarosnak szánt, ám valójában megmosolygatóan összecsapott és kiszámítható thrillere Lundgren pályafutásának azon ritka darabjai közé tartozik, ahol a svéd kolosszus nem a termetével vagy a bicepszeivel, hanem az eszével és az ösztöneivel halad előre - ám ez a vérszegény, komolyabb színészi kvalitásokat igénylő nyomozósdi úgy illik a hátrarúgás királyához, mint Laurence Olivier kezébe az aknavető.

Hősünk szivarbolond firkász (!), aki egy fura terrortámadás miatt érkezik Jeruzsálembe, és az esetben érintett amerikai támaszponton rögtön az ex-szerelmébe, illetve a csajt éppen elvenni készülő, legeslegjobb barátjába botlik, aki minden további nélkül ki is fecsegi neki a szupertitkos gyilkosságok részleteit, majd a legnagyobb meglepetésünkre (sic!) a film felénél felrobban. Dolph ezek után mindenféle fura és közelebbről meg nem magyarázott nyomok és mellékszereplők segítségével az eset mélyére ás, még aznap este megfekteti a gyászoló özvegyet...és a szigorúan 74 perces játékidő végére már csak az marad kérdéses, vajon sikerül-e majd megmentenie a várost a szörnyű terrorkatasztrófától (amit azért sem árulok el!)

A nyolcvanas évek amerikai mozijának diszkrét báját Reagen elnök hidegháborús politikája mellett a videómagnó, az elsöprő hollywoodi egyeduralom, illetve a legvadabb műfaji hibridek kikísérletezése jelentette. A producerek szégyentelenül termelték a korábbi sikerek utánérzéseit, mindenféle perverz keresztezésekkel és mutációkkal próbálva meg elrejteni a nyilvánvaló lopásokat. Dolph Lundgren már maga is a Schwarzenegger-Stallone vonalon érkezhetett a filmvászonra, hogy aztán a védjegyszerű Vörös Skorpió, majd a képregényfilmes Punisher után rögvest egy vérbeli VSH-mókában találta magát. A Sötét angyal egy gyönyörűen csavart, meglepő háziasítású kliségyűjtemény a videótékák alsóbb polcairól: az értő közönség garantáltan nem csalódik majd ebben az igen különleges aurájú, invázió-tematikával megbolondított, műfajtipikus nagyvárosi bűnfilmben, amely nem túl szofisztikáltan bár, de a heroin veszélyeire is figyelmeztet minket.

A képregényfilmek mostanság valósággal uralják a mozivásznakat, így ma már talán hihetetlennek tűnhet, ám nem is olyan nagyon régen még olyan idők jártak, mikor egy legendás füzet-hőst akár egy hamisítatlan B-stáb is életre kelthetett - ráadásul a kiadó és az alkotó jóváhagyásával és segítségével! Burton-féle Batman ide vagy oda, 1989-ben még sem a Marvel, sem a híres szülőatya, Stan Lee nem gondolta komolyan, hogy durván egy évtized múlva Pókember, Vasember vagy az X-Men súlyos milliárdokat fog kaszálni, és a köpenyes igazságosztók Hollywood csúcsán fognak tanyázni. A Punisher (alias Megtorló) megfilmesítési jogai ekkoriban még lazán egy egykori vágó kezébe kerülhettek, aki a szerepet aztán a fiatal és feltörekvő Dolph Lundgren gondjaira bízta.

Bár a “Dolph Lundgren-film” kategóriája sokkal képlékenyebb, mint mondjuk Seagal, JCVD vagy akár Norris esetében, az életműben azért mindenképpen van néhány olyan visszatérő motívum és fordulat, amely végigkíséri a szőke óriás akcióit. Az 1988-as Vörös Skorpió különösen nagy töménységben tartalmazza ezeket az szerethető alapelemket, hangulatában pedig pontosan azt nyújtja, amit a Dolph-rajongók annyira imádnak. Bár ez a mű csak a negyedik mozija (és a második főszerepe), a főhős ikonikus megformálása már itt egy kiforrott sztár-koncepciót takar. Kétségtelenül nem ez a svéd kolosszus legjobb, legkultikusabb munkája, de mindenképp az egyik legemblematikusabb, amely így méltó az újranézésre.

A 80-as évek egészségmániás, erőt és férfias keménységet sugárzó korszelleme futószalagon termelte az acéltestű akcióhősöket. A szőke hajú svéd óriás, Hans Lundgren számos kollégájához hasonlóan a harcművészet felől érkezett a filmiparba, és karrierjét elsősorban a fizikai adottságainak, azaz hatalmas termetének (195 cm), összetéveszthetetlen tekintetének és modellszerű külsejének köszönheti. Az eredetileg a doktori fokozatig is eljutó vegyészmérnök (aki “mellesleg” Fulbright-ösztöndíjat kapott az MIT-re!)  a pályatársaival ellentétben soha nem ringatta magát hamis színészi illúziókba: 1985 óta kizárólag akciómozikat készít, sőt, 2004 óta rendez is, ám a klasszikus receptúrán alapvetően soha nem változtat. Kitartása és hűsége egy kisebb, ám annál masszívabb rajongótábort eredményezett, így bár egy Dolph-film nem annyira karakterisztikus vagy beazonosítható, mint Seagal vagy JVCD esetében, de legalább annyira védjegyszerű.

Tolsztoj világhírű regénye igen kedvelt filmes alapanyag. Ha hihetünk az IMDb netes adatbázisának, a legfrissebb feldolgozás immár a huszonötödik a televíziós szériák és mozifilmek hosszú sorában, ezért aztán rendező legyen a talpán, aki képes új szempontokkal, eddig ismeretlen mélységekkel gazdagítani a patinás szerelmi történetet. A klasszikus irodalmi művek vászonra vitelében különösen jártas Joe Wright rendező a rutinos Tom Stoppard íróval karöltve meglepő kreativitással teljesítette a nem is oly egyszerű feladatot. A legújabb Anna Karenina a szimpla újramesélés, a minél realisztikusabb megvalósítás vagy a kortárs áthallások helyett a következetesen kibontott teatralitás, az izgalmas értelmezés miatt lesz rendkívül emlékezetes.

Az ösztönös szenvedély és a társadalmi konvenciók között őrlődő hősnő szerepe minden színésznő álma, míg az örök emberi érzelmektől fűtött, kritikus felhangoktól sem mentes tragédiából, illetve a romantikus orosz háttérből nagyívű dráma vagy akár epikus mozifilm is varázsolható. Wright és Stoppard legnagyobb érdeme, hogy szakítanak a korábbi mozgóképes hagyományokkal, és a felkínált jutalomjátékok, színes tablók és szimbolikussá emelt jellemrajzok helyett inkább a mű egymásba nyíló kulisszáira, a történetben domináns illúziók és láttatások kidomborítására helyezik a hangsúlyt. Az alkotópáros tulajdonképp egy színházi előadást varázsol elénk, ahol azonban a filmes formanyelvnek hála a színpad és a díszlet szó szerint a végtelenbe nyúlik. Az ötletes díszletek, a jelenetek szemkápráztató egymásba csúsztatása, a valós és műtermi helyszínek ügyes keverése miatt a figyelmünket ezúttal nem a hősök erkölcsi dilemmái, hanem az őket körülvevő környezet tragikomikus mesterkéltsége köti le.

A romantikus komédia kifejezetten szigorú műfaji kelléktárát látszólag nagyon nehéz más zsánerekkel háziasítani, az elsőfilmes Lorene Scafaria mégis kiváló érzékkel tapintott rá egy elsőre kissé meghökkentőnek tűnő kivételre. A nagy világvége-várás és a látványos katasztrófamozik korában ugyanis hajlamosak vagyunk elfeledni az apokalipszisben rejlő vígjátéki- és szerelmi potenciált: a Míg a világvége el nem választ nagy erénye, hogy sikerrel nyúl a kérlelhetlen vég motívumához, és képes kellő kreativitással felfrissíteni az ismert képleteket. Az elrontott életére rádöbbenő, egy bohókásan furcsa lánnyal szerelembe eső kedves fickó történetét sokszor láttuk már, ahogyan a Föld felé száguldó aszteroida sem új motívum a vásznon. Scafaria ügyesen ismeri fel a végnapjait élő emberiség abszurditását, és a film első felében számtalan emlékezetes poént és apró ötletet facsar ki az alapvetően félelmetes helyzetből (a gyerekét leitató apuka karaktere telitalálat!). A játékidő előrehaladtával aztán a humor helyét a fokozatosan átveszi a hősök lassú egymásra hangolódása és a keserédes atmoszféra, a halál árnyékában önmagukat megtaláló szereplők mégsem lesznek nyálasak. A meteorit-metafora túlzása nagyon találó, az egész szívmelengetés annyira szimpatikus és szerethető, hogy még a szentimentálisabb hangnem is megbocsátható. Emellett külön piros pont jár az elsőrangú zeneválasztásokrért, a szép kivitelezésért, Steve Carrel rutinjáért - sőt, meglepő módon még a szerepeit rendszeresen túljátszó Keira Knightley sem zavaró. Fekete humorba csomagolt kapcsolati dráma romkomnak álcázva?! Kellenek az efféle műfaji vérfrissítések...

Szürrealista bérgyilkosfilm? Kiábrándult társadalomkritika? Hideglelős skizo-horror? Allegorikus családi dráma? Ben Wheatley Kill List című filmje egyszerre ezek mindegyike, de egyikük sem igazán, ami rendkívül izgalmassá és felkavaróvá teszi ezt a szabálytalan műfaji-szerzői kalandozást. Wheatley pimasz rendező, számtalan ismert történet-morzsát, közhely-darabkát szór elénk, ám abban a pillanatban, amint a néző egy kényelmes befogadói sémát talál, rögtön áthúzza valami meglepő, vagy épp irracionális betéttel. A férj és feleség veszekedésével, egy baráti vacsorával induló mű egy éles kanyarral bűnfilmbe fordul, majd a gore- és paranoia-thrilleren keresztül véres szektahorrorba fut, ám Wheatley a hangsáv és a kép radikális elválasztásával, az ok-okozatiság vagy az időbeliség megtörésével, az oda nem illő bevágásokkal folyamatosan felülírja az egyébként is hullámvasutazó narratívát. Az elidegenítő, sokkoló megoldások állandó értelmezésre invitálják a közönséget, melyet Wheatley tovább erősít a markáns képi szimbólumokkal, az így megnyíló gondolati hálókkal. A Kill List épp ezért szokatlan, mégis rendkívül hatásos darab: a beszédes motívumok, a erős audivizuális hatások izgalmas játékra hívják a nézőt, aki akár szörnyülködik, akár a kirakóst próbálja összrakni, unatkozni garantáltan nem fog. Ben Wheatley igazi auteur, félúton valahol az ünnepelt midcult-szerzők és az elborultabb rétegfilmesek között.

Ha kevés pénz áll rendelkezésedre a filmedhez, szerezz egy jó forgatókönyvet. majd dolgozz egy sor tehetséges, ám kevéssé ismeret színészzel! Az elsősorban B-kategóriás noirokkal hírnevet szerzett Phil Karlson pontosan értette ezt a soha el nem avuló, fontos mozis bölcsességet, így a láthatóan szegényes költségvetése ellenére az Egymilliós dolláros zsákmány köré mára masszív kultusz épülhetett. A csavaros, sötét bűnfilmet mindig is szerették a műfaj értő rajongói, ám mióta Tarantino is merített a történetből (a Kutyaszorítóban rablásához), azóta a szélesebb közönség is ismeri és szereti ezt az egyébként valóban remek alkotást. A tökéletes bűntényt álarcban kivitelező, ezért egymást nem ismerő banda tagjainak macska-egér játéka erős kiindulás, mely remek dramaturgiai lehetőségeket rejt magában. Karlson ügyesen kanyarítja a szálakat, jól adagolja az izgalmakat és a kötelezően nyálas befejezést leszámítva végig feszültségben tartja a nézőt. A filmben ráadásul olyan későbbi ikonikus mellékszereplők tűnnek fel, mint Neville Brand, Jack Elam és Lee Van Cleef - nem csoda hát, ha Quentin barátunknak annyira megtetszett ez a valóban patinás, emlékezetes darab.

Nincs kínosabb annál, mikor egy kiégett tehetség próbálja megismételni az egykori sikereit, ám a nagy igyekezetében észre sem veszi, mennyire ciki a katyvasz, amit a régi manírok átgondolatlan újrázásából kavart. Oliver Stone láthatóan nem felejtette el, hogyan varázsolhat szemkápráztató képeket a néző elé, hisz a szűrőzés, a nyersanyagok és színek meglepő keverése még mindig megy neki. A Vadállatok ránézésre tényleg gyönyörű, a néző tengerparti képeslap-vágóképeken, férfi- és női magazinok címlapjáról pottyant, modellszerű babákon legeltetheti a szemét – de más pozitívumot nem is nagyon találhat ebben az abszurdba hajló, füves-kartelles bűnmoziban. Stone szándéka szerint a kisvállalatokra leselkedő veszélyekről, a multinacionális cégek sötét gonoszságairól mesélne, és közben a marihuána legalizálásáért is finoman kampányol (ezeket a szlogeneket ráadásul szó szerint a színészei szájába adja). A brutális mexikói drogháború pörgős metaforaként, akciófilmes keretként való felhasználása ebben a kontextusban azonban rendkívül ízléstelen és problémás.

A menetrendszerűen érkező Woody Allen-filmek ma már olyanok, mintha egy lazán kanyargó, tarka széria folytatásaiként készülnének. Igaz, az egyes részek minősége ingadozó, és időről-időre a színészek, a helyszínek és a történetek is cserélődnek, de aki egyszer már megszerette a New York-i alkotó sajátos szerzői világát, annak a rosszabb epizódok sem okozhatnak különösebben nagy csalódást. Objektíven szemlélve a Rómának szeretettel az európai körút eddigi leggyengébb állomása, az említett Woody-effektus mégis tökéletesen működik. Hiába összecsapott, hiába lapos a komédia, ha a tipikus szerelmi bonyodalmak, az ismerős figurák és poénok az Örök Városban friss, kellemes színekkel gazdagodnak. Igaz, zavaros és didaktikus a legfrissebb Allen-mozi, valamiért mégis felhőtlenül jól szórakozunk, és elnézően hunyunk szemet a nyilvánvaló hibák felett is.

A hazai HBO az utóbbi években már-már missziós tevékenységet vállal fel azzal, hogy a „társadalmilag elkötelezett, igényes tévécsatorna” nézőcsalogató arculata érdekében időről-időre minőségi, hiánypótló produkciókkal jelentkezik. Az amerikai anyavállalathoz hasonlóan a honi vezetőség is saját gyártású dokumentumfilmek, az átlagosnál értékesebb és komolyabb sorozatok legyártásán gondolkodik, így a mai magyar mozgóképkultúra elkeserítően siralmas viszonyai között szinte egyedüliként már csak ők készítenek szórakoztató, míves és mély műsorokat. Sajnos, egyre ritkább a pillanat, amikor a jól felfogott gazdasági érdek a megfelelő művészi színvonallal találkozik, ezért különösen örömteli leírni, hogy bizony itthon is készülhet izgalmas, összetett és nívós széria – valóban világszínvonalon.

A Terápia számtalan erénye közül az első és legfontosabb, hogy maradéktalanul képes levetkőzni a magyar sorozatokat kísérő kínos gyermekbetegségeket, azaz minden téren megfelel a legmagasabb nemzetközi követelményeknek is. Végre nem kell mentegetőzni, nem kell oldalra pillantani és a kisebb költségvetést, a hátrányos körülményeket, a rosszul adaptált receptúrát hibáztatni. Az izraeli alapötlet magyarítása hibátlan, a megvalósítás példásan igényes, ahogyan nincsenek fájó kompromisszumok sem. A néző nyugodtan hátradőlhet, a feszültség és az intellektuális tartalom pontosan adagolt, az írói, színészi és rendezői munka pedig túlnyomó részt kiváló.

Az elmúlt években a Pixar nemcsak a külcsínt, de a lenyűgöző animációval életre keltett történeteket is tökélyre fejlesztette, így némileg meglepő, hogy a Merida épp a forgatókönyv hibái miatt sikeredik kissé gyengébbre. A külcsíny ugyan most is nagyon rendben van, sőt, a rendetlen vörös hajtincseket életre keltő szoftver lélegzetelállító tökéletességgel működik, a gyönyörű képek azonban csak ideig-óráig fedik el a történet és a figurák alapvető hiányosságait. Bár a hercegnő-főhős, az anya-lány viszony kiemelése és a női kötelességek versus szabad akarat feminista áthallásoktól sem problematikája még rendben is lenne, a több ponton megbicsakló narráció, az erőltetetten humoros mellékszereplők és a kisebbek számára is feltűnő szájbarágás kifejezetten zavaró. A másfél órás játékidőt csak felesleges dalbetétekkel sikerül kitölteni, a bonyodalmak keresettek és az akciók is unalomba fulladnak. Hiába így a vicces skót körítés, a sok felnőttnek szánt poén és a szemet kényeztető megvalósítás - kellő feszültség, izgalom és mese nélkül bizony még a Pixar számítógépei sem művelhetnek csodát.

Hollywood nagy mestere a különböző folytatás-, előzmény- és/vagy újrafilmeknek. Az álomgyár szakavatott (és vérprofi) kreatívjai látszólag játszi könnyedséggel képesek újrafűzni az elszakadt történet-cérnákat, fáradtságok nem kímélve varrják fel a régi ráncokat, és akkor is találnak kiutat, ha egy franchise mögül a főszereplő és a korábbi alkotók is kihátrálnak. Néha kifejezetten öröm nézni, milyen ötletesen és biztos kézzel dolgoznak a narratív szabászok, hisz itt van például ez az új Bourne is. A jogutód filmesek egy percig sem vacakolnak, nem próbálnak úgy tenni, mintha az új színész ugyanaz lenne. Sőt, a Tony Gilroy vezényelte stáb még erényt is kovácsol a lezárt trilógiából, és az új forgatókönyv csak lazán melléilleszti az új film cselekményét a régi mellé, elmélyítve, kiegészítve, egymásba fonva a régi és az amúgy igen vékonyka új sztorit.

...és most következzen egy valódi kézműves gyöngyszem

Az ellen-Oscarként funkcionáló Arany Málna-díj mókás kedvű döntnökei idén alaposan elverték a port az Alkonyat-széria befejező epizódján. A Hajnalhasadás II majd minden kategóriában a 2012-es év legrosszabb művének találtatott, ami még inkább ráirányíthatja az ínyenc mozirajongók figyelmét arra, hogy itt valójában egy igazi fércfilmes gyöngyszemmel, igazi kultusz-potenciállal van dolgunk. Kellő távolságból, egészséges iróniával közelítve ugyanis az öt év alatt öv megfilmesítést (!) megért sorozat emelkedő tendenciát mutat, vagyis az egyre groteszkebb darabok folyamatosan közelítettek a szórakoztató önparódiához. A vámpíros szerelmi történet azonban csak a fináléra telítődött azokkal a hiányzó motívumokkal, melyek a rendkívül sikeres befejező részt a trash-esztétika szerethető mintapéldányává avatják.

Tim Burton a térhatású Alice és a bántóan kusza Éjsötét árnyék szerzői fiaskói után az életmű gyökereihez tér vissza, és legfrissebb bábanimációjával az egyik első fimtervét gondolja újra. A Frankenweenie már-már esszenciális tisztaságban tartalmazza Burton sajátos szerzői világát, miközben szépen vissza is kanyarodik az első fontosabb rövidfilm, a Vincent vállalásahoz. A halott kutyáját újraélesztő, különc kisfiú a szigorú kertváros rendjét kavarja fel: az alapképlet főbb motívumai a burtoni univerzum majd minden darabjában visszaköszönnek. Az alkotó eközben az összes fontosabb rémfilmes előd előtt tiszteleg, kedves egységbe rántva a német expresszionizmus, a Universal-horrorok, a Godzilla-filmek, a Szörnyecskék és a Vincent Price-mozik ikonikus atmoszféráit. A Frankenweenie szórakoztató zsánerösszegzőként és szerzői kislexikonkét is kiváló, de a látványos és kellően őrült Frankeinstein-átirat gyerekfilmként, szolid társadalomkritikaként és animátori önvallomásként is kiváló. A kézműves műgonddal készített figurák, a fekete-fehér, mesteri képi világ mellett a mű erejét a zárkózott kisfiú és a halott eb alkotó-teremtmény viszonyrendszere jelenti, a fináléra tartogatott őrült forgatag pedig az unalmas világot felforgató káosz jótékony hatásairól mesél. Nagyon úgy tűnik, ezzútal tényleg bízhatunk benne, hogy Burton újjászületett!

A mainstream kínálatban egyeduralkodóvá váló számítógépes animációk egyik nagy hátránya, hogy steril technikai tökéletességük szép lassan kiöli a kézműves rajzokra jellemző anarchikusabb, kreatívabb megoldásokat. Az elmúlt években csendben kultikus státuszba emelkedett Genndy Tartakovsky azon kevés alkotók egyike, aki a Diseny-féle giccses cukorral, a fizikailag tökéletesen modellezett Pixar-világokkal szemben a mai napig őrzi még a Tex Avery-Chuck Jones képviselte, börleszkből, szürrealizmusból és fésületlen humorból gyúrt irányvonalat. Tartakovsky szögletes, néhány jellemző tulajdonságukból felépülő figurái fittyet hánynak a fizika és a logika törvényeire, ám rendkívül önkritikus és műfajtudatos hősök. Dexter, a Pindúr Pandúrok és Szamuráj Jack is egy-egy filmes zsánerből pattantak elő, és a narratívák, képi megoldások terén is folyamatosan viccet csináltak a saját hagyományaikból. A Hotel Transylvania logikus folytatása az eddigi életműnek, hisz az alkotó ezúttal a régi szörnyfilmekből épít tarka karneváli mókát, és sikerrel pörgeti a maximumra az elsősorban a felnőtt közönségnek készülő szatírát. Bár Tartakovsky stábja a nagystúdiós keretek miatt a vizuális világ és a humor terén is nyilvánvaló kompromisszumokra kényszerül, a Drakulás őrület poénjai többségében ülnek (kivéve Adam Sandler kötelező fingós-izzadós baromságait, amiket sajnos el kell szenvednünk). A kicsik bizonyosan jól szórakoznak majd a pergő, ide-oda repkedő és nagydumás szörnyeken, a művet elsősorban mégis azok a filmrajongók fogják élvezni, akik ismerik a zombi-, szellem- vámpírfilmeket.

A lassan mindent és mindenkit maga alá temető digitalizáció korában kifejezetten kellemes a szemnek, ha a steril pixelek helyett kézzel készült bábokat nézhet, amint klasszikus stop-motion technikával kelnek életre. Bár a ParaNorman nem kápráztat el minket a Pixar-féle, brutális csillogó tech-demonstációval, a hagyományos megvilágítások, a kézművés megoldások és az apróbb hibák sokkal emberközelibbé, anyagszerűvé teszik az animációt, ékesen bizonyítva, hogy bizony vannak olyan minőségek, amit a bitek és a bájtok nem képesek visszaadni. Bár digitális fényképezőgéppel (!) rögzítették, a sziszifuszi munkával előállított, részletgazdag látványvilággal megelevenedő történet a külcsín és a belbecs tekintetében is bájos: a karikaturisztikus figurák, a horrorfilmes hangulatok és kényeztető popkulturális utalások mellett a poénok is ülnek, a forgatókönyv pedig rendben van. Igaz, a film nehezen indul be, és a végére egy hangyányit túlhúzzák a dolgokat, a társadalomkritikus szándék, a kisebbek számára kötelező tanulságok és a felnőttek szórakoztatása egyaránt sikerül. Chris Butler és Sam Fell remek írói/rendező munkát végez, a két művész egyértelműen Tim Burton köpönyege alól bújt elő, ám már rögtön az első művükkel sikerült egy emlékezetes, szerethető művet alkotniuk, ami bizony köröket ver a rendelt versenytársak túlnyomó többségére.